nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
A japán szamurájnők, akiket kiradíroztak a történelemből

A japán szamurájnők, akiket kiradíroztak a történelemből

Szinte alig ismert tény, hogy a Japán szimbólumának számító szamurájok között nők is voltak, akik legalább olyan képzett és hősies harcosok voltak, mint férfi társaik.
Andersen Dávid
Andersen Dávid
f Ajánlom

A japán történelemmel és társadalommal kapcsolatos sztereotípiák szerint a szamurájok rettenthetetlen, a halálukig tisztességes és erkölcsös harcosok voltak, a japán nők pedig mindig ropogósra vasalt kimonóban, szigorúra húzott konttyal várták engedelmesen, hogy uraik és parancsolóik hazatérjenek a harcból. Pedig léteztek szamuráj harcosnők is, őket onna-bugeisa néven emlegették, és a nyugati történetíróknak „köszönhető”, hogy szinte teljesen eltűntek a történelemkönyvek lapjairól.

Egy ilyen onna-bugeisha harcos volt egy bizonyos Nakano Takeko is, aki a XIX. században a Japán északi részén élő Aizu-klán tagja volt. A klán körülbelül 3000 szamuráj harcost számlált, akik a nemrég hatalomra került Mucuhito császár ellen lázadtak. A birodalmi sereg meg is indult a Vakamacu nevű erőd ellen, összesen 30 000, puskákkal és ágyúkkal felfegyverzett katonával.

Az Aizu-klán tagjai hősiesen harcoltak a tízszeres túlerővel szemben, közben a nők java része a sebesülteket ápolta és a tüzeket oltotta az erődítmény falain belül. Takeko azonban nem így tett, ő két tucat további harcosnővel együtt az erődön kívül gerillatámadásokat hajtott végre a császári erők ellen. Végső csatájuk során Takeko egymaga legalább öt férfit tett ártalmatlanná hosszú, lándzsára emlékeztető, naginata nevű fegyverével. Végül egy puskagolyó végzett vele, halála előtt azonban a mellette harcoló húgától azt kérte, hogy fejezze le, mert így a birodalmiak nem fogják tudni elhurcolni a holttestét trófea gyanánt. Az Aizu-klán egyik templomának udvarában temették el, emlékét egy Fukusimában álló szobor a mai napig őrzi.

Takeko Nakano szobra Fukusimában (Fotó: Wikipedia)

Ez az installáció a japán szamurájnők legkonkrétabb emléke, annak ellenére, hogy saját nemesi kasztot képviseltek, hódító hadjáratokban vettek részt, védelmezték a felügyeletükre bízott területeket, sőt még saját birtokuk is lehetett. Sokoldalú harcművészeti képzésben is részesültek: a már említett naginata mellett a kaiken nevű rövid tőrökkel is tudtak harcolni, emellett a tantódzsucu késes harcművészeti ággal is megismerkedtek.

A XIX. század második felében bekövetkező Meidzsi-restauráció során erős nyugatosodás kezdődött Japánban, az iparosodással és a modern tűzfegyverek megjelenésével pedig a szamuráj harcosoknak is bealkonyult. A nyugati szerzők japán harcászatról szóló írásaiban pedig szinte alig-alig maradt nyoma az onna-bugeisha harcosnőknek, annál inkább a már említett sztereotípiáknak, amelyek szigorú tekintetű, rettenthetetlen férfiakról és engedelmes, halk szavú japán nőkről meséltek a nyugati civilizációknak. Ez annyira jól sikerült, hogy Stephen Turnbull brit történész az onna-bugeisa harcosok legendáját „a szamurájok történetének legnagyobb elfeledett történetének” nevezte.

Eredettörténetük egészen időszámításunk szerint 200-ig vezethető vissza, amikor Csúai császár halálát követően felesége, Dzsingú császárnő lépett a trónra, nem sokkal ezután pedig hódító hadjáratot vezetett a mai Korea területén elhelyezkedő Silla birodalom ellen. Bár a történészek vitatják, hogy ő egyáltalán létező személy lett volna, a róla szóló legendák egy rettenthetetlen szamuráj harcosnőről mesélnek, aki szembement kora társadalmi elvárásaival, férfiruhát öltött, és ellovagolt a csatába.

Jositosi Csukioka festménye Jingu császárnőről (Fotó: Wikipedia)

Az V. és VI. század fordulójától a XII. századig tartó időszakot egyes források a Királynők koraként emlegetik Japánban, amikor több nagy hatalmú császárnő váltotta egymást a trónon. A korszak végén pedig egy újabb legendás szamurájnő, Gozen Tomoe neve is feltűnik a legendáriumban. Egy, a középkori Genpei-háborúról beszámoló krónika az alábbi módon mutatja be:

Hosszú, fekete haja gyönyörű arcot keretezett, bőre világos volt. Ezenfelül azonban rettenthetetlen lovas volt, aki nem riadt vissza sem a legvadabb lótól, sem a legrosszabb tereptől. Olyan képzetten forgatta a kardot és az íjat, hogy ezer harcossal is felért.

Gozenről úgy tartják, 1184-ben 300 szamurájt vezetett harcba egy kétezer főt számláló sereg ellen, ugyanabban az ében később pedig saját kezűleg fejezte le a Muszasi-klán vezetőjét, akinek a fejét maga vitte el parancsnokának, Kiszo Josinaka tábornoknak.

Ismeretlen, XIX. századi onna-bugeisha szamurájnő, az utolsók egyike (Fotó: Wikipedia)

Bár a szamurájnőkről szóló történeti emlékeink szűkösek, a közelmúltban végzett régészeti kutatások rávilágítottak, hogy jóval többen lehettek, mint az a különféle krónikákból kitűnik. Egy 1580-ban lezajlott csata harctéri ásatása során előkerült ugyanis 105 holttest, amelyek DNS-elemzéséből megállapították, hogy köztük 35 nő is volt. Turnbull szerint ez igazolta azt a feltételezést, hogy a nők sokkal nagyobb létszámban voltak jelen a japán harctereken, mint gondolták.

A szamurájok – és ezzel a szamurájnők – korának a japán társadalom nyugatiasodása vetett véget: az egykori szamurájok leszármazottai ugyanis már nem hős harcosokká, hanem birodalmi hivatalnokokká váltak, a nemesi származású nők pedig már nem a kardforgatást sajátították el, hanem a nyugati világból ismert patriarchális viszonyrendszerbe tagozódtak be mint engedelmes, a férfiakat kiszolgáló asszonyok.

Az onna-bugeisha szamurájnők emlékét ma már csak olyan apróságok őrzik, mint az Aizu őszi fesztivál, ahol a japán lányok Nakano Takeko és harcosnői emlékére felvonuláson vesznek részt.

Megosztás Facebookon