„Jézusom, ez még mindig tolja” – Nicki Minaj Budapesten

2019. febr. 26. 0.58, a Nicki Minaj-koncert távozó közönségével túltömött 990-es buszon, valahol a Blaha Lujza tér előtt.

Csattanás hallatszik, majd valami sugárban ömleni kezd.

UTAS 1
Úú, bazmeeeg!
UTAS 2
Mi van?
UTAS 3
Behánytak? BEHÁNYTAK?!
UTAS 4
Ez idehányt, bazmeg!

A busz közepén szétnyílik a tömeg, néhányan káromkodnak, mások nevetnek.

UTAS 5 (kicsit távolabb az eseményektől)
Behánytak, vagy kokainozik valaki? Csak mert ilyen szippantós hangokat hallok.
UTAS 6
Behánytak.
ELLENŐR
Hát jó, akkor itt a vége. (előre, a buszvezetőnek) Hallod, főnök?! Ki kell állnunk, behánytak a buszba!
UTAS 7
Most nem mondja komolyan, hogy azért nem megyünk tovább, mert valaki idehányt? Hát le kell dobni, aztán annyi!
BUSZVEZETŐ (a mikrofonba)
Blaha Lujza tér, végállomás. A járat járműszennyezés miatt kiáll a forgalomból.

Én úgy húsz évig meg voltam győződve róla, hogy aki eljut egy nagy sztár koncertjére, az szerencsés ember, és kiváltságos helyzetben van, mert egyszerit, megismételhetetlent, jelentőset lát-hall, amire sokan mások csak vágynak. Pár éve azonban feltűnt a sztároknak az a generációja, amely mintha sportot űzne abból, hogy komplett lúzert csináljon azokból, akik kíváncsiak rá. Rihanna a Szigeten félórás késés után 70 percben négy lobogó lepedő előtt haknizik, rá két évre Kendrick Lamar még ezt is simán alulmúlja, hat hónappal később meg Nicki Minaj várakoztatja öt órán át Pozsonyban a közönségét, hogy aztán áramhiányra hivatkozva lemondja a fellépését – kár is részletezni, a nagy sztorikat mindenki ismeri.

Na, tegnap Nicki Minaj budapesti koncertjén nem úgy volt, mint ezekben az esetekben. Itt azzal együtt érezhette vesztesnek magát az egyszeri néző, hogy végül tulajdonképpen mindent megkapott a fellépőtől, amiért fizetett, sőt még többet is.

Képünk nem a budapesti koncerten készült. Fotó: Kevin Mazur / Getty Images for TNT

Kezdődött ugye azzal az egész, hogy már előre bejelentették: lesz kábé másfél óra csúszás, mert a turné kamionjai nem értek ide az útviszonyok miatt, és folytatódott azzal, hogy még az új, 20 órára meghirdetett kapunyitás után bő fél órával is csak duzzadt a tömeg a Sportaréna előtt a lassú beléptetés miatt, majd azzal, hogy még este tízkor sem volt sehol senki, a villanyok égtek odabent, a színpadot meg Nicki Minaj új lemezének óriásira nagyított borítója takarta (el lehet képzelni ezt a képet nagyban, elég kemény). A közönség erre mintegy válaszul nagyobbrészt szelfizett, kisebbrészt facebookozott, esetleg pattogatott kukoricát evett.

A főszereplő végül negyed tizenegykor érkezett egy több méter magas és több tíz méter szárnyfesztávolságú pegazus – vagy mi – hátán, erősen Leia hercegnős aranybikiniben (tök jogos amúgy, hogy máshogy?), és meg kell hagyni, eléggé odatette magát: rázta a legendásan nagy fenekét, rebegtette a legendásan hosszú szempilláit, és villogtatta a legendásan vérfagyasztó műmosolyát, közben meg elég szépen bepörgette többször is a nyelvét, egészen felidézve azt, amikor a fenekéről, a pilláiról és a mosolyáról még mit sem tudva először meghallottam Kanye West 2010-es lemezén a Monster című számban, amiben annak ellenére is elég egyértelműen ő az igazi szörnyeteg (mármint a szó pozitív értelmében), hogy West mellett Jay-Z is szerepel benne.

Mire a koncert negyvenharmadik percében ez a bizonyos dal is előkerült például a Feeling Myself, a Beez in a Trap meg egy raklap feldolgozás után, a műsor tizenkilencedik tételeként, egészen meg is voltam már győződve róla, hogy nincs itt semmi probléma, legfeljebb én vagyok túl maradi a produkció egy-két eleméhez. Hát igen, negyvenhárom perc alatt ment le tizenkilenc szám, de tudjuk, hogy van ez, gyorsuló világ, változó zenefogyasztási szokások, 140 karakterben és két percben kell tudni elmondani, satöbbi satöbbi; és valóban, Nicki Minaj sokat spórol és sunnyog az előre rögzített háttérvokálok segítségével, de ki nem csinálja ezt ma már az ő ligájában. Bizony isten elhittem még azt is, hogy az én készülékemben van a hiba, amikor nem értettem, miért a fő fellépő koncertjének kellős közepén, 45 perc után kell félórára színpadra lépnie a vendégnek, és miért pont Juice Wrld ez a vendég. Elvégre nem kell itt maradiaskodni, hogy az előzenekar legyen előzenekar – és különben is, kiszolgálják az ilyen őskövületeket is, mint én, tessék csak megnézni, most is épp azt mutatják a kivetítőn tök közelről, ahogy a Black Sabbath gitárosa, Tony Iommi a hangszerét pengeti, az meg kit érdekel, hogy ennek semmi köze a zenéhez, ami a hangfalakból szól.

Hanem aztán ebben a pillanatban kántálni kezdte mellettem egy fiú, hogy „Future, Future” – ő lett volna Nicki Minaj vendége eredetileg a koncerten –, majd megszólalt hátulról egy fiatal nő felháborodott hangja is:

Én holnap reggel 6.30-kor kelek. Az pontosan hat óra múlva van.

Nem akartam szólni, hogy hét még az a hat, 23.30 van, mert úgy sem volt sokkal jobb a helyzet – de nem is tudtam volna, ugyanis mire megfordultam, az illető már beállt a távozók lassan, de stabilan áramló sorába.

Közben azért csak visszatért Nicki Minaj is, ki a hangosabb, a bal vagy a jobb oldal, a csini hölgyek vagy a szexi srácok, aztán az egyik szexi srác (Marcell Győrből) fel is lett invitálva a színpadra, és kapott egy szexi táncot a szexi Nickitől, ami hogy, hogy nem egy tökéletes közös szelfipózba torkollott (a telefon már nyilván kézben volt). Majd következett a balladablokk, Come See About Me és Grand Piano, miegymás, tök klassz is lett volna mindez mondjuk 22.25-kor, de negyed egy felé közelítve, hétfőről keddre virradóra azért annyira már nem esett jól, a legmelankolikusabb gondolatom nagyjából az volt a hatására, hogy Pomodoro-módszerrel leszek kénytelen ma éjjel megírni a cikket erről a buliról, mert csak úgy van remény némi alvásra.

Nicki Minaj persze még mindig nagy elánnal rappelt és énekelt az egyre szellősebb közönségnek (már amikor rappelt vagy énekelt, nem lazsált), szépen ki is pakolta mindenét (az utolsó szettjénél volt pár mellvillantás-gyanús momentum is), de bár nem szoktam ilyet, a ráadás előtt én is kiszaladtam a kabátomért a ruhatárba, hogy ha kigyulladnak a fények, legyen némi előnyöm a hazarohanásban. Így pedig elkaphattam azt a mondatot, ami végképp meggyőzött róla, hogy generációs és ízlésbeli különbségek ide vagy oda, a legtöbben valójában ugyanúgy érezzük magunkat ezen a koncerten. Egy tinédzser fiú mondta a barátnőjének távozóban, amikor megszólalt a bulit záró Super Bass intrója:

Jézusom, ez még mindig tolja!

A Super Bass amúgy továbbra is egy tök jól megírt, aranyos szám, és én nem tagadom azt sem, hogy akadtak az utolsó pillanatig lelkesen tekergő meg videózó (és persze szelfiző) emberek a nézőtéren (egy tinilány például az orrom előtt táncolta végig az egész estét, szigorúan a színpadnak háttal állva). Elég nyilvánvalónak tűnt az is, hogy a főszereplő nem tisztán rutinból nyomja, jó fej volt a közönséggel, tudta az ország és a város nevét is, ahol fellépett, színpadon volt vagy száz percet, és párszor mintha még spontán bele is vihogott volna a konferanszokba. Sőt megkockáztatom, valamennyire azt is komolyan gondolta, amikor a végén visszakapaszkodott a pegazusára, hogy ne figyeljünk oda, mit mondanak rólunk mások, mert úgy vagyunk szépek, ahogy vagyunk. De azért attól még, hogy a Rihanna–Kendrick Lamar-iskolától hozzáállásban sikerült messzire kerülni, ez az egész még mindig nagyon konzum volt ahhoz, hogy a másfél órás késés után akár csak meghatódjon tőle az ember, a játékidővel meg már a ló túloldalát sikerült eltalálni. A végén nem is boldogan hazametrózott a közönség, hanem kitódult mindenki az éjszakai busz megállójába, ahol valaki hamarosan így kiáltott fel:

Hú, nekem még reggelit is kéne csinálnom! Hát mit fogok én enni? Na jó, asszem, bebaszok egy joghurtot a táskámba, aztán annyi.

És a járműszennyezés ugye még csak ezután következett.