Férfinak öltözve bujkált a nő, aki gyorsabb volt Amelia Earhartnál

Múlt héten ünnepelte 96. születésnapját a repülés történetének egyik megkerülhetetlen alakja, Chuck Yeager, az ember, aki először átlépte a hangsebességet. A dandártábornoki rangig jutó berepülőpilóta a mai napig hihetetlenül aktív, életének története pedig önmagában izgalmasabb, mint sok hollywoodi forgatókönyv.

Ebben a színes élettörténetben szerepel Pancho Barnes neve, afféle mellékszálként. Yeager ugyanis a kaliforniai Mojave sivatagban található Muroc Dry Lake (ma Rogers Dry Lake) néven ismert, kiszáradt sóstó medrébe telepített bázison – a mai Edwards Légitámaszpont leendő helyén – készült történelmi repülésére. A kietlen, sós síkságon a pilóták nem sok mindent tudtak csinálni, mint hogy röpködtek, esténként pedig a szolgálati szabályzat alkoholfogyasztásra vonatkozó rendelkezéseit feszegették, jellemzően kevesebb, mint több sikerrel. Ez egyébként magának Yeagernek is majdnem derékba törte a karrierjét, a legendás repülés előtti napon ugyanis némileg illuminált állapotban sikerült nekilovagolnia egy pajtaajtónak, aminek következtében bordáját törte, így a Bell X-1 kísérleti repülőgép pilótafülkéjét is csak egy lefűrészelt seprűnyéllel tudta becsukni, de ez egy másik történet.

Chuck Yeager gépe, a Bell X-1, vagy ahogy ő nevezte: Glamorous Glennis (Fotó: Wikipedia)

Szorosan idetartozik azonban a pilóták italozásainak helyszíne, a Pancho’s Guest Ranch Hotel nevű műintézmény, amely egy, a támaszponthoz közeli ranch területén helyezkedett el, a tulajdonosa ugyanis nem más volt, mint Pancho Barnes, aki egy ingyenes steakvacsorát ajánlott fel a hangsebességet először átlépő pilótának – ezt végül Yeager fogyaszthatta el.

De ki is ez a Pancho Barnes?

Pancho Barnes Florence Leontine Lowe néven született 1901-ben, édesapja, Thaddeus Lowe II, édesanyja Florence May Dobbins volt. A családnak elég jól ment a dolga, így a kis Florence egy hatalmas villában élt gyerekkorában Kaliforniában, ahol a legjobb magániskolákba járatták. Édesapja rendszeresen sportolt, és lányát is erre biztatta, így Florence-ből idővel képzett műlovagló vált. Mindössze 18 éves volt, amikor feleségül ment C. Rankin Barnes tiszteleteshez, akivel később egy közös gyerekük született, William E. Barnes. Ekkortól használta a Florence Lowe Barnes nevet.

Pancho Barnes vakmerő pilóta és ügyes üzletasszony is volt (Fotó: Wikipedia)

Bár ekkor még csak a 20. század elején jártunk, Florence családjában már ekkor is szép hagyományai voltak a repülésnek, apai nagyapja, Thaddeus S.C. Lowe ugyanis valódi repüléstörténeti pionír volt, akinek a hőlégballonozás volt a szenvedélye. Ezt annyira komolyan vette, hogy már az első transzatlanti ballonos repülést tervezgette, amikor közbeszólt az amerikai polgárháború. Lowe hamar felismerte, hogy a hadászati repülésnek komoly stratégiai előnyei lehetnek, ezért 1861. június 11-én még Abraham Lincoln amerikai elnökkel is találkozott, hogy demonstrálja a hőlégballonokban rejlő taktikai lehetőségeket. Ezt saját, Enterprise nevű ballonjával hajtotta végre a Fehér Házzal szemben, ahol 150 méteres magasságig emelkedett fel, onnan pedig egy vezeték nélküli távíróberendezés segítségével írta le az elnöknek, hogy éppen mit lát. A demonstráció meggyőzőre sikerült, Florence nagyapja így megalapíthatta az USA hadseregének első légi egységét, az Army of the Potomac (vagyis az unionisták hadserege) hőlégballonos hadtestét, a Union Army Ballon Corpst. A nagypapa lelkesedése unokájára is átragadhatott, miután az alig tízéves Florence-t magával vitte egy légi bemutatóra.

Pancho Barnes igazi „repülős” családba született (Fotó: Idaho Transportation Department)

Pár év elteltével a kalandvágyó lány Mexikóban találta magát, ahol a forradalmárokkal múlatta az idejét. Ennek meg is lett a böjtje, Florence-nek ugyanis menekülnie kellett a hatóságok elől. Férfinak álcázta hát magát, és elkezdte használni a Pancho becenevet, hogy így kerülje el a letartóztatást. Kaliforniába végül 1924 után, szülei halálát követően tért vissza, ahol jókora örökség várta. Ennek köszönhetően nem volt nehéz dolga, amikor pár évvel később unokatestvérét, Dean Bankst fuvarozta el egy kis repülőtérre, ahol a férfi repülni tanult. A dolog pedig annyira megtetszett Florence-nek (avagy Panchónak), hogy ott helyben meg is kérte az oktatót, Ben Caitlin első világháborús veterán pilótát, hogy őt is fogadja tanítványai közé. A kísérlet annyira jól sikerült, hogy a fiatal nő mindössze hatórányi oktatás után már maga irányította a repülőgépét.

Amelia Earhart elfeledett divatbirodalma

Még egy év sem telt el, amikor Barnes már légi bemutatókon és versenyeken vett részt, sőt 1929-ben alapító tagjává vált a Ninenty-Nines: International Organization of Women Pilotsnak, amelyet a repülés akkori nagyasszonya, Amelia Earhart hívott életre. Barnest még az sem rettentette el a nyaktörő mutatványoktól, amikor a clevelandi National Air Races keretében megrendezett Women’s Air Derby során landolás közben összeütközött egy autóval, amely a kifutópályára tévedt. Egy év kihagyás után 1930-ban tért vissza, és nemcsak a versenyt nyerte meg Travel Air Type R Mystery Ship típusú repülőgépével, de megdöntötte az Amelia Earhart által felállított sebességi rekordot is, amikor 315,7 km/h sebességet ért el a levegőben. Tesztpilótaként pedig az 1926-ban megalapított Lockheednek is dolgozott.

Pancho beveszi Hollywoodot

(Fotó: Wikipedia)

Miután szponzori szerződése lejárt a versenyre őt benevező Union Oillal, Pancho Barnes Hollywoodba ment, hogy az egyre jobban felpörgő filmgyárak környékén ügyeskedve kaszkadőrpilótának álljon. Több kalandfilm forgatásán is dolgozott, köztük a Howard Hughes által rendezett 1930-as Hell’s Angels című alkotáson is. Ennél fontosabb azonban, hogy Barnes megalapította az Associated Motion Picture Pilots nevű szakszervezetet, amely a kaszkadőrpilóták számára harcolt az egyenlő bérekért és a repülésbiztonság növeléséért.

Barnes széles kapcsolati hálót alakított ki Hollywoodban, ennek köszönhetően pedig néhány barátjának is segített munkát találni. Köztük volt George Hurrell, aki eleinte kispénzű festőként és fotósként dolgozott, később azonban – Barnesnak köszönhetően – az MGM Studios portrérészlegének vezetője lett. Ő készítette egyébként az itt látható fotót is, amelyet Barnes a pilótaengedélyében használt, ennek jelentős szerepe volt abban, hogy Hollywood felkarolja a fiatal fotóst.

Élet a farmon

A harmincas évek nagy gazdasági válsága Barnest sem kímélte, aki csaknem teljes vagyonát elvesztette. Mindössze egy lakása maradt meg Hollywoodban, amelyet pénzzé tett, majd 1935 márciusában 73 hektár földet vásárolt a Mojave-sivatagban, közel a Rogers-tómederhez. Itt már ekkor is működött az akkor még igen kezdetleges Muroc Field, amely a March Army Air Base tulajdonát képezte. Barnes jól ismerte a helyszínt, a harmincas évek elején ugyanis itt hajtott végre pár tesztrepülést a Lockheed számára.

Saját ranchán külön leszállópályát és hangárt is kialakított, ahol civil pilótákat kezdett képezni. Meggyőződése volt, hogy a nők is szerves részét kell, hogy képezzék a katonai repülésnek, ezért megalapította a Women’s Air Reserve-öt a tartalékos pilótanők számára. A magánreptér végül 1939-ben készült el, Pancho Barnes ezt nagyszabású rendezvénnyel ünnepelte meg: meghívta a The 99s pilótanőit, akik közül sokan repülővel érkeztek a helyszínre. Két évvel később további hangárokkal és osztálytermekkel bővült a komplexum, a második világháború idején pedig az amerikai hadsereg költözött be a reptérre, ahol szigorúan titkos kutatásokat hajtottak végre. Pancho rendkívül büszke volt, hogy mindezzel hozzájárulhatott az amerikai hadigépezet működtetéséhez.

Vadászgépeket vezetett korábban a pilótanő, aki szétrobbant hajtóművel is letette a repülőt

A háborút követően profilváltásba kezdett: egyfajta luxusranch létrehozását tűzte ki célul, ahová a tehetős, kikapcsolódni vágyó amerikaiak saját repülőiken érkezhettek. A vendégek húsz szoba közül választhattak, a pihenést pedig úszómedence, bár, táncterem, étterem, rodeó- és lóversenypálya segítette, de az érdeklődők bármikor vehettek pilótaleckéket is. A ranch hamarosan a repülés iránt kicsit is érdeklődő emberek egyik első számú úti céljává nőtte ki magát.

1946-ban ajánlotta fel a Muroc Dry Lake berepülő pilótáinak az említett steakvacsorát, amelyet végül Chuck Yeagernek szolgált fel 1947. október 14-én. Addigra már akkora lett az érdeklődés a különleges helyszín és a még különlegesebb programok iránt, hogy Pancho Barnes nem bírta tartani az iramot, ezért zárt körű klubbá alakította a hotelt, ahol az elsősorban pilótákból és más, repüléssel kapcsolatos szakmákban tevékenykedő barátaiból álló ismerősi körét látta vendégül. Ennek a társaságnak az egyik tagja, Jimmy Doolittle tábornok adta a zárt körű klub nevét is, a Happy Bottom Riding Clubnak ugyanis ő, Chuck Yeager és Bob Hoover voltak az első tagjai, de Buzz Aldrin is gyakran megfordult errefelé. A létszám azonban gyors ütemben gyarapodott, működése csúcsán a klub több mint 9000 tagot számlált, akik a világ minden tájáról származó, szinte sztárstátuszú pilóták voltak, az egylet partijai pedig ehhez méltó módon messze földön híresek voltak a fényűzésről.

Pancho Barnes és a rekorddöntő Travel Air Type R Mystery Ship repülőgép (Fotó: Wikipedia)

Pancho a klubot később majdnem elvesztette, 1952-ben ugyanis az amerikai légierő bővíteni akarta a közelben lévő létesítményeit, miután egy atommeghajtású, rendkívül nagy távolságok leküzdésére alkalmas repülőgép kifejlesztésén kezdett dolgozni. Ehhez egy, a korábbinál hosszabb kifutóra is szükség lett volna, amely pont kettévágta volna Barnes farmját. A légierő először fel akarta vásárolni a területet, és tett is egy ajánlatot, Barnes azonban ezt kevesellte. Hosszas pénzügyi és jogi huzavona kezdődött, ám a légierő egy idő után taktikát váltott. Azzal vádolták Barnest, hogy szállodájában mindenféle erkölcstelenségnek ad helyet, a légierő tagjait pedig rövid úton kitiltották az intézményből.

3 oltári menő pilótanő, akinek imádjuk az Instagramját

Barnes azonban nem hagyta magát, és pert indított a légierő ellen, arra számítva, hogy a bíróságon, eskü alatt vallva több tisztről is kiderülne, hogy fellépésük ellenére maguk is rendszeres látogatói voltak a hotelnek, és így előbb-utóbb inkább elállnának a pereskedéstől. A bírósági csatározások csúcspontján, 1953-ban azonban a ranch porig égett egy máig tisztázatlan eredetű tűzben. Barnes így már csak azt az összeget kaphatta volna meg, amit a légierő eredetileg felajánlott, ő azonban körömszakadtáig ragaszkodott saját igazához. A perdöntő kijelentése végül így hangzott:

A nagyapám alapította meg az Egyesült Államok légierejét!

Az esküdtek ezután az ő javára döntöttek, így 375 000 dollár kártérítéssel távozhatott, és nevét is sikerült tisztáznia. Az említett kísérleti repteret végül sosem építették meg. Barnes ezután Kaliforniába költözött, ahol egy hasonló repülős ranch létrehozását tervezgette, ez azonban végül nem valósult meg.

Bár a bírósági ügy hatására sok korábbi barátjával megromlott a kapcsolata, közülük többekkel végül sikerült elásni a csatabárdot. A hatvanas években pedig már egyenesen úgy emlegették, mint az időközben felépült Edwards Légibázis anyukáját. Kedves gesztusként 1964-ben a bázis tiszti étkezdéjének a Pancho Barnes Room nevet adták, amelyet Chuck Yeager avatott fel.

A kalandos életű Pancho Barnes 1975-ben halt meg mellrák következtében. Emlékét többek között Tom Wolfe Az igazak című könyve és az abból készült azonos című 1983-as film őrzi, de megírták az életrajzi kötetét is The Lady Who Tamed Pegasuss: The Story of Pancho Barnes címmel, illetve forgattak róla tévéfilmet és dokumentumfilmet is, amelyben többek között a már említett Buzz Aldrin űrhajós is mesél a vele kapcsolatos élményeiről.

A Happy Bottom Riding Club helyszínén a mai napig megemlékeznek róla, a légierő pilótaiskolája, illetve az Edwards Légibázis ugyanis minden évben megrendezi a Pancho Barnes-napot, amely során napközben élő zene és sütögetés a program, este 9 után pedig egy kizárólag felnőtteknek szóló parti kezdődik, amellyel a klub vad bulijait idézik fel.

Halálát követően szintén pilóta fia, Bill engedélyt kapott az amerikai légierőtől, hogy hamvait a Happy Bottom Riding Club területe felett szórja szét, azonban amikor erre sor került, egy hirtelen szélfuvallat a hamvak többségét visszafújta a pilótafülkébe. Fia erre csak annyit mondott:

ő még halálában is imádta a repülést.