Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

A férfi nem jár haza, a nő kihasználja őt – megérdemeljük egymást, ugyebár?

Egy csélcsap kalandort húsz éven át hűségben visszavárni, hinni, hogy egyszer boldogok leszünk, még mielőtt aszott szilvává fonnyad a testünk, ő pedig idősödő héroszként csak a tévé kapcsolóját tapogatja? Ebbe az élethelyzetbe nem tudtam magam beleélni, míg a Katona József Színház Ithaka-előadása föl nem vetette Odüsszeusz bolyongásai kapcsán, miért is nem találja egymást ma férfi és nő.

Nagy kedvencem volt mindig Kavafisz verse, az Ithaka – az egyik legszebb szöveg, amit az úton levés édes mámoráról valaha írtak. Ami lehetne annak a jele, hogy hozzám közelebb áll Odüsszeusz kalandor lelke, mint Pénelopé otthon szövögetős asszonyossága. Igen ám, de csak módjával. Mert ugyan sosem tudtam azonosulni a hű asszonnyal, aki lebontja éjjel a nappali munkát, csak hogy peregjen az idő, és hiszi, hogy él még a férje, és hogy nem azért nem jön, mert egyik ágyból a másikba tántorog (pedig hát de). Viszont a félisteni hérosznak sem voltam odaadó híve, aki szküllák és kharübdiszek közt hánykolódik kizárólag hosszúkás szerve által vezérelve. Bevallom, az elmúlt harminc évben nem is próbálkoztam azzal, hogy frissítést nyomjak az Odüsszeiáról alkotott elutasító – meglehet, felszínes – véleményemre. A Katona Ithaka-előadása azonban megtette helyettem.

Az ősi klasszikusoknak, mint amilyen Homérosz eposza, az a tragédiájuk, hogy éretlenül találkozunk velük, és mondunk róluk elhamarkodott ítéletet, amikor még – ifjú fejjel – esélyünk sincs igazi mélységeikbe pillantani. Sosem gondoltam volna, hogy épp az Odüsszeia fogja új megvilágításba helyezni előttem a férfi- és a női természet összetettségét, a párkapcsolatok rejtelmes dinamikáját. Odüsszeusz figurája nemcsak az utazás, a kalandvágy és az útkeresés örök toposzait hordozza, hanem a férfiideálét is. Milyennek látjuk az „igazi férfit”, és mit várunk tőle? Milyen az „igazi nő”? Milyen párt képesek ők ma alkotni? A csilivili revüs díszlet azonosíthatatlan tereiben bolyongó Odüsszeusz és az őt húzó-vonó-taszigáló nők figurája óhatatlanul felveti ezeket a kérdéseket. A férfi helyébe képzelve magam azon tűnődtem az előadás után, vajon én melyik nő mellett tudtam volna lehorgonyozni és boldognak lenni? Mivel bírt volna maradásra a domina stílusú Kalüpszó (Fullajtár Andrea), a hókarú szűzlány Nauszikaá (Rujder Vivien), a bizarrul férfifaló Kirké (Ónodi Eszter), vagy az érzéki magamutogatással vonagló Szirén (Jordán Adél)? Csupa remek nő, akik mintha kijártak volna néhány „Így légy önmagad”-kurzust, kikezdhetetlenül stílusosak, de mit sem tudnak a párkapcsolatról, csak használják a férfit. És vajon kellett volna nekem, ha férfi volnék, egy olyan Pénelopé (Rezes Judit), aki húsz évet várt rám azért, hogy végül ne örüljön a jöttömnek? (Penelopé szerepét Rezes Judittól azóta Jordán Adél vette át – a szerk.)

Be kell vallanom, a mű és közém jókora akadályt állított mindeddig a nyelv és a terjedelem is – ezeken azonban segített az előadás rendezője, Székely Kriszta, aki olyan Odüsszeia 2.0 verziót állított színre Závada Péter és Szabó-Székely Ármin szövegkönyvéből, amellyel ma egy emotikonokkal, esemesekkel és képekkel kommunikáló világ láttán Homérosz igazán elégedett volna. Még úgy is, hogy az általa formált hexametereket csupán „szövegeffektként” használja az előadás. „Helyenként, amikor hirtelen elkezdünk jambikus lüktetéssel beszélni néhány mondat erejéig, megcsillantjuk megtépázott hősünk eredeti dicsfényét. Ez olyan hatásos eszköz az előadásban, mint egy jól sikerült poén” – magyarázza az Odüsszeuszt alakító Nagy Ervin a 24.hu cikkében.

Poénokban nem szűkölködik az előadás. Önmagában az is folyamatos humorforrás, ahogyan Nagy Ervin megformálja a félistent, a férfiideál-apa-férj-politikus-felfedező-filozófust, aki mindenekfelett womanizer – jelentsen e szólelemény bármit is –, folyamatosan idézőjelbe téve az eredeti mű állandó jelzőinek (férfias, leleményes, elmés, előrelátó, „hitvesre, hazára sóvárgó”) érvényességét. Valamint a nagy igyekezetet, hogy – úgymond – hősünknek minden vágya volna a legrövidebb úton hazaérni.

(Katona József Színház / Horváth Judit)

Miről is szól eredetileg az Odüsszeia? Egy harcosról, aki a háború végeztével hazafelé tart, megállapodni, lelki békéjét megtalálni vágyik. Közben az élet, ahogy mindnyájunkat, kísértéseknek teszi ki, próbatételek elé állítja – ezek közt a legkomolyabb Kalüpszó nimfa „barlangjának tágas öle” volt, amely Odüsszeuszt hét évre foglyul ejtette –, de ő mindvégig kitartott a célja mellett: haza akart érni. A legszembeötlőbb különbség Homérosz hőse és e mai Odüsszeusz között, hogy a mai „igazi férfi” mintha nem is annyira akarna megállapodni, sokkal kevésbé irányítója, mint inkább elszenvedője a saját életének. Inkább csak mantrázza, mint hiszi, hogy ő kicsoda és mit akar:

Hol is kezdjem? Odüsszeusz vagyok. Odüsszeusz vagyok, a leleményes. Odüsszeusz vagyok, Láertész fia. Otthonom Ithaka. Régóta hazavágyom. Hét évig tartott vissza Kalüpszó barlangja tágas ölén, de szívem három evezősoros hadi gálya, önálló műveletekre képes! Nem tudták már tatkötelekkel kötni a parthoz. Hiába étel, ital, nő: a haza az első!

De bármilyen tetszetős is e hősi póz, hősünket nem a sors tépázza, nem az istenek akadályozzák, hanem a nők taszigálják odébb, amikor megunták. És ezt azért tehetik, mert az Odüsszeia alapján színpadra állított változatban a valódi hős valódi leleményessége, céltudatossága helyébe üres pózolás, hazudozás, hitetlenség, önirónia, keserűség és céltalanság lépett. Kutató és felfedező útból egzotikus szigeteken eltöltött all inclusive nyaralás lett.

Hogy mi volt az előadás készítői számára a fő irány, arról a darab megálmodója és rendezője, Székely Kriszta így beszélt egy interjúban:

Eddig a nők problémáiról csináltam előadásokat, de párhuzamosan ott van az a kérdés is, hogy hogyan akarjuk láttatni a férfiakat, és hogyan megy tönkre az életük, ha nem tudnak megfelelni a héroszképnek. Az Odüsszeia felnagyítja ezt a kérdést, rajta keresztül sokkal jobban tudunk róla beszélni, mintha mondjuk egy olyan hétköznapi emberről kerestem volna történetet, aki keservesen jut munkához, és a nőkkel sincs könnyű dolga. Azt gondoltam, ha egy akkora férfitoposzhoz, mint Odüsszeusz, úgy nyúlunk, hogy a léte nehézségeit mutatjuk meg, színesen, és a férfiasság bizonyos attribútumait közösen ki-kikacagjuk, akkor nagy egészében erről is tud szólni az Ithaka. Bízom abban, hogy az előadás végső olvasata genderfelszabadító lesz: az isteni férfi is emberré válik.

(Katona József Színház / Horváth Judit)

Jó, jó, mondom én erre, de mi van a saját nemünkkel? Mert oké, a férfiak bénák, macsók, de közben gyávák. Felelőtlenek, megrekedtek a mamahotelben. Önhittek, felszínesek. Elnyomják az érzelmeiket, közben nevetségesen tudnak szenvedni. Kötődésre képtelenek, pózolnak és a kütyüiket nyomogatják üres tekintettel.

És mi, lányok, asszonyok? Egy normális nő van az előadásban, az is meghalt: Anticlea, Odüsszeusz anyja, akivel a holtak birodalmában találkozik. Az anya megindítóan beszél fájdalmáról, ahogyan felnövő fiát elveszítve magára maradt (egy gazdálkodásba menekülő férj mellett).

A legtalányosabb alak kétségkívül Pénelopé, akinek a „családi tűzhely őrzője” toposzt kellene megjelenítenie, de külsőségekben semmiben sem különbözik a darabban Odüsszeuszt ide-oda ráncigáló nőktől – mintha ugyanaz a divatház öltöztette volna őket. Hogy belül mi van, arról nem beszél, de árulkodik a flegma és hitetlen némaság, amellyel hazatérő férjét fogadja. Női szemmel mélyen megérthető a keserűsége, csakhogy bizalom nélkül nincs párkapcsolat. Ha nem hitte, hogy a pasi valahol senyved, de úgyis lerázza magáról a büntető isteneket (mert annyira klassz!), és hazajön – minek várt rá? Miért növesztgette magában a keserű haragot, hogy „na, majd hazajön nekem öregen, agyonhasználtan, hogy ápoljam?!”. Az ilyen hűségben nincs köszönet, akkor inkább ment volna hozzá az egyik kérőjéhez! Ja, hogy egy sem volt a csélcsap férjéhez fogható? Akkor viszont talán egy kicsit meg kéne őt becsülnie – olyan, amilyen, cseppet hazug, nagyzol, hűtlen, de még mindig a legjobb, ezért őt választom, és nem fogok mostantól haláláig törleszteni, ahol csak tudok. A legrosszabbnak vagyunk tanúi, ami egy házasságban történhet: a „bármit mondasz, úgysem hiszem el” közönyös némaságának.

Címlap

top