Tizenegy halálos áldozata volt az őrült királyról szóló operának

A francia Jacques Fromental Halévy nevét manapság nem nagyon szokás emlegetni, pedig a 19. században fontos és egy ideig elég népszerű operaszerzőnek, valamint nagy hatású zeneteoretikusnak számított. Igaz, választott műfajának sem igen kedvezett az idő; Halévy – akárcsak jóval ismertebb pályatársa, Meyerbeer vagy valamivel későbbről Massenet – a nagyszabású, melodramatikus elemektől és pátosztól túlcsorduló, kisebb hadseregnyi szereplőt megmozgató, méregdrága és monumentális díszleteket felvonultató ún. grand opéra mestere volt, ami a huszadik század elejére-közepére gyakorlatilag teljesen kiment a divatból. Az ínyenc és elkötelezett operarajongók így legfeljebb a még ma is hébe-hóba színpadra állított Zsidónő című egykori sikerdarabját ismerik, mást nem nagyon.

Pedig az 1843-ban komponált VI. Károlyt is érdemes felidézni; már csak azért is, mert minden bizonnyal ez volt minden idők leghalálosabb operája.

Jacques Fromental Halévy (fotó: wikipedia)

 A százéves háború francia szempontból egyik nem túl dicsőséges korszakát feldolgozó, udvari intrikákban, véres ütközetekben és bravúros áriákban egyaránt gazdag zenemű a bemutató idején nem különösebben nyerte el a párizsi közönség tetszését, részben valószínűleg azért, mert a címszereplő VI. Károllyal, minden Őrült Uralkodók egyik legőrültebbikével (akiről itt írtunk hosszabban) nehéz volt rokonszenvezni, ráadásul kissé talán emlékeztetett az egyre kevésbé népszerű és ezzel párhuzamosan az ancien régime örökségét egyre nyíltabban felvállaló aktuális uralkodóra,  I. Lajos Fülöpre. Szóval a VI. Károly – minden művészi érdeme ellenére – hamar lekerült a műsorról; ahogy lekerült Lajos Fülöp is, aki a II. Köztársaság 1848-as kikiáltása után nem sokkal álruhában hagyta el Franciaországot, és vissza se nézett többé. Halévy szövevényes királydrámáját 1850-ben tehát újra elővették, hátha a kedvezőbb politikai környezetben jobb fogadtatásra talál. Azonban arra, ami ezután következett, alighanem a legtapasztaltabb operabarátok sem voltak felkészülve.

A VI. Károly bemutatója Párizsban (forrás: ripm.org)

Ugyanis az anekdota szerint a felújított VI. Károly már a premieren gyilkolt, ha nem is olyan vehemenciával, mint a százéves háború: mikor az egyik szereplő, korának ismert tenorja, Eugène Massol az Uram, sújts le rá című áriát kezdte énekelni, az énekkar egy tagja, bizonyos Henri Germain holtan esett össze (más források szerint viszont az egyik páholyban ülő Pierre Dupont, az operaház gazdag mecénása kapott szívrohamot ). A következő előadáson (és hogy még meseszerűbb legyen: ugyanennél az áriánál) egy színpadi munkás halt meg hasonlóan rejtélyes körülmények között, legközelebb pedig a karmester, Kurt Habenicht fordult le élettelenül az emelvényről. Hogy ebből egészen pontosan mi igaz, azt nem könnyű kideríteni, de Nicolas Slonimsky zenei anekdotagyűjteménye szerint a bizarr halálesetek után a VI. Károly hosszú időre ismét eltűnt a süllyesztőben, és csak 1858-ban, III. Napóleon császár kívánságára porolták le újra, mivel az uralkodónak tetszett a mű hazafias témája, és egyébként is szívén viselte a Párizsi Operaház sorsát.

De az őrült királynak emléket állító nagyopera ezúttal sem hozott szerencsét; sőt még csak el sem jutott a bemutatóig. Mikor III. Napóleon hitvesével, Eugéniával és nagyszámú kíséretével 1858. január 14-én az előadásra tartott (hát vagy erre, vagy pedig Rossini Tell Vilmosára), egy Felice Orsini nevű itáliai forradalmár és csapata a nyílt utcán három bombát dobott a császári menetre: a merényletben 142-en megsebesültek, és nyolcan meghaltak, óriási volt a felfordulás és a pánik, és bár az uralkodói pár túlélte a támadást, a VI. Károly reprízét természetesen azonnal lemondták, majd hosszú-hosszú időre el is felejtették az egészet. Legutóbb 2005-ben Compiègne-ben adták elő, de arról nem tudunk, hogy bárki is meghalt volna a nézőtéren, netán a színpadon.

H. Vittori Romano festménye a merényletről (forrás: Wikipedia)

Azt a bizonyos előadást itt lehet meghallgatni, de azért csak óvatosan: