Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Az egri Beatles-múzeumban nemcsak szabad, illik is sikítani

50 évvel ezelőtt ezen a napon lépett fel utoljára élőben a Beatles. Rögtönzött koncert volt a tagok által alapított Apple Corps székházának tetején a Let It Be című film forgatásának részeként, több szám kétszer-háromszor is elhangzott a felvételek miatt, és a rendőrség vetett véget a bulinak csendháborítás miatt, de ugyanúgy legenda lett belőle, mint gyakorlatilag bármiből, amit a zenekar csinált. Az évforduló alkalmából saját kútfőnkből is megemlékezhetnénk Lennonékról, de mivel van Egerben egy magángyűjteményből létrejött múzeum, ami mindenkinél szebben és jobban ünnepli az együttest, inkább ellátogattunk oda.

Gondolom, nem csak nekem nehéz elképzelni egy gyűjtőt, aki azt mondja: a relikviái végeredményben csak tárgyak, és úgy érzi, a vége felé is jár már a gyűjtőmunkának. Annyi fórom nekem viszont már van, hogy jártam Egerben, az Egri Road Beatles-múzeumban, és megismertem az alapítót, Peterdi Gábort, aki pontosan így van ezzel. Így aztán azt is elmondhatom: egyáltalán nem tesz rosszat egy gyűjtőnek, ha a fajtája két alaptörvényét megszegve nem tulajdonít többletjelentést a tárgyainak, és látja az őrület végét – pláne, ha múzeumot akar alapítani. Az Egri Road – ami egyébként mindössze a negyedik Beatles-múzeum a világon – a látogató szemével ugyanis csak annyiban tűnik egy fanatikus rajongó magánprodukciójának, hogy hajmeresztően nagy és részletekbe menő a kollekciója: nincs benne sem kérkedés, sem bennfenteskedés, amivel a mániákusok az átlagember agyára szoktak menni.

Persze hamar kiderül, hogy tulajdonképpen ez is csak a fanatizmusra vezethető vissza, ugyanis még csak sétálunk be a gyűjteménynek otthont adó Korona Hotel épületébe, és az alapító száját máris elhagyja a legnyilvánvalóbb evidenciaként közölt, de ars poeticának is beillő tételmondat:

„Ha Beatles-múzeumot csinálsz, nem csinálhatsz szart, ez a Beatles.”

A lényeg viszont így is ugyanaz: Peterdi Gábor nem gyűjtői egotripben utazik (ezt én mondom), hanem „mosolygyárat” működtet (ezt ő mondja, nála a pont). Két tonna egymás mellé hajigált bítliszes bizbasz és „látod, nekem ez a beszerezhetetlen lemez is megvan” típusú vitrinek értelmetlen dömpingje helyett itt történetet mesél a rengeteg album, emléktárgy, relikvia és csetresz, sőt sokszor inkább csak az illusztráció szerepét tölti be a történet mellett. Persze ez így is van rendjén, hiszen minden túlzás nélkül a popzene születésének sztorijáról beszélünk, de azért nem olyan egyszerű ezt jól elmesélni. Itt viszont szerencsére az elbeszélőnek megvolt a fantáziája, és elég nagy volt benne az elszántság is, hogy megtalálja a megfelelő eszközöket.

I Want to Tell You

Rögtön indításként például leereszkedünk a múzeum pincéjébe, hogy a világháború alatt félig-meddig óvóhelyeken felnőtt Beatles-tagokhoz és az alagsori klubokból indult zenekarukhoz hasonlóan mi is lent kezdjünk egy kisfilmmel, ami történelmi kontextusba helyezi az együttes megalakulását („azt akartam érzékeltetni, hogy ez egy háborús sztori, és egy olyan generáció hangja, amelyik nem akar háborút, hanem egy »all you need is love« világot akar”, mondja az alapító), aztán amikor a Beatlemania-korszakhoz érünk, zajszintmérőbe sikítva próbálhatjuk ki, hogyan teljesítettünk volna a torkuk szakadtából ájuldozó rajongók között egy Beatles-koncerten. Később fotózkodhatunk a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band borítófigurájaként John Lennonnal, Paul McCartney-val, George Harrisonnal és Ringo Starr-ral, külön szobában játszhatunk a Rock Band Beatles-kiadásával, a Yellow Submarine megjelenése körüli eseményeket pedig a Sárga tengeralattjáró gépházában ismerhetjük meg – utóbbit a szálloda fűtőegységéből alakították ki, de erről majd később.

A Beatles is lent kezdte (Fotó: Hernád Géza)

Hogy mindeközben láthatunk egy-egy darabot még azokból az ágyneműkből is, amikben a tagok a híres detroiti szállodában, a The Whittierben aludtak, és hogy a mellékhelyiségek ajtaján is a meztelen John Lennon és Yoko Ono fotója jelzi, ki merre, az már ízlés szerint mellékes, vagy a pont az i-n, de nézőpontunktól függetlenül simán előfordulhat, hogy a jeles ágyneműdarabok mellett például elsétálunk, ugyanis ebben a múzeumban annyi a befogadni való, hogy mindent észrevenni és fel is fogni egyszerűen lehetetlen. A kijárathoz érve viszont így is egészen biztosan úrrá lesz rajtunk a Beatles-rajongás mellett a teljességérzet is, főleg mivel nemcsak a zenekar komplett sztoriját kapjuk meg rengeteg tárgy, fotó, falfestmény, videó és kísérőszöveg segítségével, ragadósan lelkes és értő rajongói tolmácsolásban, hanem nagy vonalakban még azt is végigkövethetjük, hogy az adott időszakban mi történt úgy általában a világban és Magyarországon. Ahogy egy holland látogató fogalmazott egyszer az alapítónak:

olyan az egész, mintha egy képeskönyvben sétálgatna az ember, csak ez a múzeum még interaktív is.

Revolution

Peterdi Gábor hozzáállása persze nem is olyan meglepő, ha tudjuk, hogy őt már annak idején is a Beatles sztorijának sokszínűsége ragadta magával. „Az fogott meg abból a kevés képből, ami eljutott ide Magyarországra, hogy ott volt a gombafejű Beatles, de a hosszú hajú is, meg a Sárga tengeralattjárós – mondja a múzeum vezetője. – Hát hogy volt ez, miközben tudtommal alig néhány évről beszélünk? Ennyi arcuk nem lehetett.” De hát ugye volt. És így annyi puskapor szorult a történetbe, hogy még ma, az utolsó Beatles-koncert fél évszázados jubileumán is érdekes – mind a házigazdának, mind az eggyel kevésbé fanatikus rajongónak, de akár a hétköznapi érdeklődőnek is: „Egy hétéves sztoriról beszélünk, ami ötven éve történt, de még mindig akkorát dörren, hogy egyszerűen felfoghatatlan a huszadik század második fele történelmileg, szociológiailag, kulturálisan a Beatles nélkül. Még a berlini fal leomlásában is volt szerepük, ezt zenészek, történészek, gondolkodók is kimondták.”

Természetesen megvoltak ennek a sztorinak a maga magyarországi hullámai is, Peterdi Gábort például sokakkal együtt az kapta el, amikor kilencévesen megnézte a nálunk szokás szerint némi fáziskéséssel bemutatott Egy nehéz nap éjszakáját. „Akkor ez egy szürke világ volt, majdhogynem fekete-fehérben éltünk: megmondták, mit gondoljunk, hogy álljon a hajunk, milyen ruhában járjunk, de valaki fent úgy gondolta, hogy ezt már be lehet mutatni, semmi komolyabb következménye nem lesz. Hát lett. A mai napig sokan vannak a látogatóink között olyan korombeli és idősebb emberek, akik azt mondják, hogy teljesen készen lettek attól a filmtől akkor. Nekem pedig személyes élményem, hogy már másnap mindenki zenekart akart alapítani, és ez országszerte így volt.”

When I’m Sixty-Four

Megalakult persze a majdani múzeumalapító saját zenekara is, de aztán ez a történet másfelé kanyarodott, ő ugyanis még a gázsiját is mindig Beatles-cuccokra költötte. Sőt a külföldi utakra is minimális mennyiségű holmit vitt magával, hogy hazafelé minél több Beatles-ereklye férjen a bőröndjébe, és persze levelezett is külföldi rajongókkal, mert onnan is be lehetett szerezni ezt-azt. „Olyan korról beszélünk, amikor a rádióújságban lejött az If I Fell in Love with You című szám szövegének fordítása úgy, hogy Ha pofára esek. Nagyon nehezen lehetett hozzájutni akkoriban a lemezekhez, évekbe telt összeszedni már csak a hanganyagot is, és ez fenntartotta a gyűjtőszenvedélyt” – meséli az Egri Road alapítója. A gyűjtemény viszont idővel így is nagyra nőtt, így egyre gyakoribb lett a kissé pimasz kérdés is, hogy mégis mi lesz azzal a rengeteg holmival. A válasz pedig már akkor is kész volt: hát múzeum lesz belőlük.

Peterdi Gábor (Fotó: Hernád Géza)

Persze húszévesen könnyű ilyet mondani, de aztán borotválkozás közben negyven lettem, és akkor húz az ember egy vonalat, rájön, hogy az élet egyszer véget ér – mondja Peterdi Gábor. – Na, akkor eldöntöttem: tök jó, hogy ennyi mindent elértem, hogy ilyen jó életem van, tök jó fej iker fiaim születtek, de itt van még ez a rahedli Beatles-cucc, amiről tudom, hogy mennyi érték, most már tényleg meg kell csinálni ezt a múzeumot.

Mert az a helyzet, hogy egyenként ezek csak tárgyak, amiket előbb-utóbb úgyis megrág a moly meg megesz a rozsda, így egyben viszont nagy örömet tudnak szerezni azoknak, akik bejönnek megnézni őket. Ennek a gyűjteménynek ez az értelme.” 

Épp csak egy bökkenő volt: a kivitelezés beletelt fél évtizedbe, mert az ilyesmi azért nem megy olyan könnyen, főleg ha nem Budapestben gondolkozik az ember – és az alapító ragaszkodott Egerhez. „Szokták kérdezni, hogy miért pont Eger. Hát miért, basszus, azért, mert én itt vagyok. Persze attól még, hogy én itt vagyok, lehetne ez Pesten egy nagy pénzpumpa, de én akkor sem vagyok ott, és nem is pénzpumpát akarok csinálni. Én ezt itt akarom csinálni, hogy tudjam szeretgetni, és minden fasza legyen benne.”

Let It Be

Így aztán nem maradt más megoldás, mint a hosszas kilincselés. „Öt évig kerestem a helyet – meséli a gyűjtő. – Mondjuk én is azt mondtam volna magamra, amikor bementem valahova, hogy ez ránézésére sem normális, biztos van három lemeze meg két képe, de azért mentem, tárgyaltam. Csak épp nem lett belőle semmi, hiába kérdezgetett már a helyi média is rendszeresen, hogy mi a helyzet.” A megoldást végül a véletlen hozta: valaki rossz címre küldött el egy e-mailt, amiben arra panaszkodott, hogy megint nem sikerült összehozni valamit Egerben – „hát tudod, hogy van ez, a helyi erők mindig dúlnak-fúlnak”, kommentálja a dolgot Peterdi Gábor –, a címzett pedig visszaírt: ha komoly az ötlet, ő tudna helyet biztosítani, és érdekelné az együttműködés. Tisztára, mint a mesében – vagy egy el nem készült Beatles-filmben.

Tessék sikítani! (Fotó: Hernád Géza)

Az illető Micski Marianna volt, a Hotel Korona tulajdonosa, és a levélváltásból hamar helyszínbejárás lett. De még milyen. A fentebb már említett pince például alapigény volt Peterdi Gábornál, és rögtön meg is kapta. Neki viszont kellett volna még egy fülke is valahol a falban, hogy legyen hova tenni a zenekar korai karrierjében kulcsszserepet játszó liverpooli Cavern Club makettjét – és mit ad isten, akadt az is. Jó, de kellett hely valahol egy kis boltnak is. Hát, hogy, hogy nem, pont a majdani kijáratnál, vagyis a legjobb helyen ez is kínálta magát. És amikor már minden stimmelt, csak épp a stilizált Sárga tengeralattjárót nem volt hol kialakítani, ami nélkül nem lett volna az igazi az egész, na akkor a gyűjtemény tulajdonosának feltűnt a tervrajzokon, hogy mintha az egyik fal mögött még lenne egy helyiség – majd némi kopogtatás után előkerült a már emlegetett, akkoriban csak egy vaslétrán megközelíthető fűtőegység. Amikor belépett az üzemi területre, Peterdi Gábor csak annyit tudott mondani: „hát basszus, bent vagyunk a Sárga tengeralattjáróban”, ma pedig egyszerűen így foglalja össze az egész szürreális történetet:

„Ha Ózdon kapok ilyet, talán még ott is megcsinálom.”

Come Together

A Halhatatlan Beatles című könyv társszerzője, Molnár Gábor közreműködésével tető alá hozott Egri Road végül 2015 májusára készült el, és Bródy János nyitotta meg, azóta pedig évi 20-25 százalékkal növekszik a látogatószám, és már 80 különböző országból érkeztek vendégek. Volt, aki kétszer is eljött Oroszországból; a korábban már idézett holland férfi a repülőjét mondta le Budapesten, amikor megtudta, hogy van Egerben egy Beatles-múzeum, és utóbb élete legjobb döntésének nevezte a dolgot, de akadt több látogató a Beatles szülővárosából, Liverpoolból is, akik azt mondták, hogy az egri múzeum jobb az ottaninál, mert „abban üzlet van, ebben meg őrület és lelkesedés”. És ha már itt tartunk, ez az őrület és lelkesedés nem is csak a nosztalgiázó negyven pluszosokat ragadja meg, ugyanis nagyjából a látogatók fele a fiatal korosztályokhoz tartozik. „A múltkor bejött egy teljes felső tagozatos általános iskolai osztály – mondja Peterdi Gábor. – Otthagyták a tanár nénit a Dobó téren azzal, hogy ők meg akarják nézni a Beatles-múzeumot, aztán végigsikítozták az egész kiállítást, és mindent lefotóztak. Szóval nem egy nyugdíjaslerakat vagyunk.”

Ugyanakkor nyilván így sem egyszerű műfaj egy magyarországi megyeszékhelyen Beatles-múzeumot működtetni. „Bent mindenki elájul, de aki kint van az utcán, az csak azt tudja, hogy Magyarországon van, azon belül is Egerben, és hát ugye Ringo sem ide járt  gimnáziumba – mondja Peterdi Gábor. – Van olyan is, aki simán az ajándékboltot nézi múzeumnak, úgy kell szólni neki, hogy nem, itt beljebb még van pár négyzetméter.” A város persze már meglátta a potenciált a múzeumban, és egyre többet segít is, de az alapító tapasztalatai szerint ők még mindig a lista végén vannak a rengeteg egri látnivaló között. „Sokan jönnek vasárnap, a hazautazás előtt húsz percre, és csak akkor esik le nekik, hogy hú, ezt nem így kellett volna. Vagy látom, hogy kint toporog az utcán négy házaspár, a férfiak bejönnének, a nők mennének inkább a Szépasszony-völgybe, és végül oda is mennek mindannyian. Pedig a feleségek is élvezték volna. Ne érts félre, nem a pénzkiesés érdekel, nekem csak az a lényeg, hogy működjön a múzeum. De milyen élménytől fosztották meg magukat!”

The Long and Winding Road

Az eddigi tendenciák alapján persze nem lesz ez mindig így, Peterdi Gábor pedig nem is rövid távra tervez: „Kérdezték, meddig lesz ez. Hát, lesz. Én nem nagyon akarom abbahagyni, ha meg majd átmegyek a másik oldalra, jön valaki más. A Beatlesben van hosszú táv, ezekről úgy fognak beszélni évszázados távlatból, mint ma Chopinről.” A múzeum nagyot változni viszont már nem fog, inkább csak kisebb módosulásokra, bővítésekre lehet számítani – igaz, azokra folyamatosan, mert a kiállított tárgyak jóformán állandóan cserélődnek, egy kicsit mindig más a tárlat. „Amikor hazamentem a megnyitó után, édesanyám megkérdezte, hogy mit vittél el, hát még mindig itt van minden. Annyi tárgyunk van, hogy a szállodából még egy emeletet meg tudnánk tölteni, és közben még működtetünk egy utazó kiállítást is Egri Road on the Road néven, szóval mindig van mit becserélni. De már így is sokszor kitakarják egymást a dolgok, és a látogatók is mondják, hogy vissza kell még jönniük, hogy be tudják fogadni az egészet. Olyan élményt ad már ez a múzeum, amit nem kell tovább srófolni.”

Nem lehet üres kézzel távozni (fotó: Hernád Géza)

Gyűjtő és gyűjteménye tehát elég nyilvánvalóan révbe értek Egerben, és ezzel egy kicsit a Beatles soha véget nem érő mennybemenetelének is részévé váltak, aminél többet sem rajongónak, sem zenekari relikviának nem lehet kívánni – de igazából az Egri Road látogatóinak sem. Merthogy a mennybemenetelnek nyilván élmény szemtanújává válni, de a révbe érésnek sem olyan rossz ám: noha a hangsúly egyértelműen nem itt van, nehéz nem észrevenni a kiállításon sétálgatva, hogy nagyon szép történet az is.

Egri Road Beatles Múzeum
Eger, Csiky Sándor u. 30.
Nyitvatartás: kedd–szombat 10.00–18.00, vasárnap 10.00–14.00

A gyűjtő is ember, csak kicsit más – Peterdi Gábor

Mit szólnak ehhez otthon?

Az egész életem a Beatlesre épült, miattuk tanultam meg angolul és lettem angoltanár, meg úgy általában egy kommunikatív, nyílt figura, és ezt a szüleim is látták. Persze nyilván nem tartanak normálisnak, de örülnek, hogy jól érzem magam, és másoknak is örömet szerzek. Ami a feleségemet illeti, ő már így ismert meg, és egyébként is jó zenéket hallgatott, tiszteli, szereti a Beatles-sztorit is. A két srácom meg saját nevelés: normális fiatalemberek, orvosnak és fogorvosnak tanulnak, de ott van bennük a rock and roll.

Hányadik helyen áll a gyűjtemény az életedben?

Ha kigyulladna a ház, először a gyerekeket és a feleségemet menteném, csak utánuk jönne a gyűjtemény. Nyilván sajnálnék mindent, ha odaveszne, de ha ők kint lennének, és a cuccokért már nem tudnék visszamenni, nem bánnám.

Bogarasnak tartod magad?

A Bogarak nevű zenekart szeretem, úgyhogy persze, annak tartom magam. Mégsem lehetek gördülő köves. (Nevet.)

Mi volt a legszebb bók, amit a gyűjteményre kaptál?

Amikor a liverpooli látogatók azt mondták, hogy ez jobb, mint az ottani Beatles-múzeum. Azt hiszem, az mindent visz, ha a helyi erők mondják, hogy ez ül.

Szoktál gondolkozni rajta, hogy a gyűjteménybe fektetett pénzből mennyi mindent ki lehetne fizetni?

Hát, egy-két ház már kijönne belőle. De azt kell mondjam, sokszor voltam jókor jó helyen, idővel nagyon felment egy-két dolog ára, amit én még olcsón vettem. Sosem voltam milliomos, csak erre fordítottam minden spórolt pénzemet. Se cigi, se pia, csak ami érdekel: a zene meg a Beatles.

Arra gondoltál már, hogy megszabadulsz tőle?

Nem. Már csak azért sem, mert ahogy mondtam, ennek a gyűjteménynek jelen pillanatban az az értelme, hogy örömet szerez másoknak. Nem akarom elvenni ezt az örömöt tőlük azzal, hogy eladom az egészet egy gyűjtőnek, aki elteszi a pincéjébe.

Van ennek vége, lesz egyszer teljes a gyűjtemény?

Azt látom, hogy az elmúlt pár évben már csak olyan dolgokat vettem, amik azért kellettek, hogy ide bekerüljenek. Az tehát lehet, hogy gyűjtői szempontból ez itt lassan véget ér. De mégsem mondanám, hogy vége van, mert ugyanúgy nagyon szeretem és tisztelem az egész sztorit.