„Egyhavi albérlet 15 ezer forint volt, egy párizsi jegy meg 40-50 ezer. A hülyének is megérte hamisítani”

Megmondom őszintén: én is próbáltam vonatjegyet hamisítani: művészeti egyetemre jártam, és nem tűnt nagy megfejtésnek ez a vonatjegyes dolog. A jegynek, amit a hamisítóktól kaptál, kicsit Domestos-szaga volt, szóval könnyen össze lehetett rakni, hogy Domestosszal lett kimosva. Elmentem a Nyugatiba, vettem egy Szob– Štúrovo jegyet (ez volt a legolcsóbb nemzetközi jegy), hazamentem az albérletbe, és elkezdtem tisztítószerrel kimosni. Az más kérdés, hogy az enyém bebarnult, és fogalmam sem volt, hogyan kell ezt visszacsinálni. Később tudtam meg, hogy citromlével. Ha akkor sikerült volna, biztosan én is csinálom. Nevetséges volt. Egyhavi albérlet ára akkoriban volt olyan 15 ezer forint, míg egy berlini vagy párizsi jegy került 40-50 ezer forintba. A hülyének is megérte hamisítani

– meséli Csáki László, aki most az egyetemista korában szerzett élményeit is felhasználva szeretne animációs dokumentumfilmet készíteni a nagy magyar vonatjegy-hamisítási lázról Kék Pelikan címmel.

Azok a ’90-es évek

Nem éri meg hamis jeggyel próbálkozni a BKK-nál

A 90-es években mindent hamisítottak, nem csak vonatjegyeket. A videókazettáktól kezdve a polgári szolgálatos igazolványon és a nyelvvizsgapapírokon át a sportszermárkákig hatalmas volt a választék. A magyar találékonyság elképesztő volt. Egy meglehetősen egyedi, különleges korszak volt ez. A rendszerváltás után ugyanis már megvolt a szabadságunk ahhoz, hogy utazhassunk, vagy olyan dolgokat vásároljunk, mint a nyugatiak, de a pénzünk jellemzően még hiányzott hozzá. Pont ezért az efféle hamisításokra sem bűncselekményként, inkább csak ügyeskedésként tekintett a magyar társadalom nagy része. Csáki László szerint a vonatjegy-hamisítást formailag nem is lehet bűncselekménynek nevezni. Az emberek elmentek, vettek egy jegyet a pénztárban, persze jóval kisebb viszonylatra, mint ahová utazni akartak, épphogy egy határ menti városba, és az indigóval írt felületeket odahaza háztartási tisztítószerekkel kimosták, aztán újraírták. Kellett hozzá egy flakon Domestos, forró víz meg némi találékonyság. Innentől kezdve mindenki azt gondolta, hogy valahol a rendszer a hibás, hogy ezt ilyen könnyűvé tette.

Csak Domestos kell és forró víz

Nem volt ez az ország felkészülve arra, hogy majd ennyi ember szeretne utazni, ezért éveken át kézzel írt vonatjegyeket árultak. Mivel külföldön sem találkoztak magyar nemzetközi vonatjegyekkel, mert korábban  a szocializmus miatt nem utaztak a magyarok, még ha egy étlapot adtál volna a kalauz kezébe, azzal is továbbengedett volna. Egy kézzel írt jegy volt, és csak annyit értett belőle, hogy rá van írva, hogy München, szóval ha Münchenbe mentél, akkor továbbengedett. Annyira abszurd volt ez az egész szituáció, hogy nem is csoda, hogy kihasználták. A mozgás szabadsága és a megismerés vágya miatt történt mindez. Egy 20 és 30 közötti ember nem nagyon gondolkodott azon, hogy ezzel most törvényt sért, mert az utazás iránti vágya olyan erős volt, hogy mindent legyőzött.

Ilyen volt a magyar az ezredforduló előtt

Csáki úgy érzi, ezen a jelenségen keresztül jól meg lehet mutatni azt, ami egy ország életében nagyon ritka: ahogy az egyik világrendből áttér a másikba, és hirtelen kinyílnak a határok, és lehet szabadon mozogni. Mi történik olyankor, amikor egy ilyen nagy méhkas felbolydul.

Amikor először mentem édesapámmal Ausztriába, rögtön azt éreztem, hogy ott még a levegőnek is más az illata. Pedig én 15 kilométerre a határtól éltem. Tudtad, hogy ott egy más világ van, ahol lehet Milkát enni és Fantát inni, de korábban nem volt elérhető. Nem csodálom, hogy aki akkor egyetemista volt, menni akart, és megismerni. Egy fiatal amúgy is menni akar, és megismerni, pláne akkor, ha ez nem megengedett. 

Még a levegő illata is más volt

A rendezőt elsősorban az érdekli, hogy a hirtelen kézhez kapott szabadsággal mit kezdtek az emberek. Érzése szerint nagyon jó tükörkép lesz ez ránk nézve is: megmutatja majd, milyen volt a 90-es években a magyar: folyamatosan tilosban járt és ügyeskedett, hogy végre egyről a kettőre juthasson.

Szeretném, hogy ez egy jó korkép legyen, és jó volna, ha olyan zenék szólnának benne, amiket akkoriban hallgattunk, és a korszak meghatározó zenéi voltak. Be akarjuk mutatni az egész kor szellemiségét és hangulatát, és azt is tudom, hogy ez a történet nagyon sokakat érint, illetve érintett, akik szívesen látnának erről a témáról egy filmet.

Tömeges hamisítás

A nap lúzere: filctollal rajzolt magának hamis pénzt

De hogyan válhatott egy illegális tevékenység ennyire tömegessé? Csáki szerint a válasz ott keresendő, hogy az emberek nemigen tudták a dolgot titokban tartani. Nagyrészt egyetemista korúak utaztak, akik az évfolyamukon belül ismerték egymást, és tudták egymásról, hogy milyen anyagi helyzetű családból jöttek, szóval gyanús volt, ha egy csóró gyerekről egyszer csak kiderült, hogy mondjuk nyáron pár hétig Madridban volt. Rákérdeztek, hogy ez hogyan történhetett, és máris eggyel több ember tudott arról, hogy hol lehet hamis jegyeket vásárolni. Maga Csáki is így értesült a jelenség létezéséről: egy buszutazáson egy évfolyamtársa dicsekedett neki azzal, hová fog utazni a nyáron.  Futótűzként terjedt ez a vonatjegyes sztori, és rögtön mindenki menni akart. A korhangulatban az is benne volt, hogy „Utazz most, mert ez egy piszok jó lehetőség, és lehet, hogy egy év múlva már nem lehet!” A kilencvenes években nagyon gyorsan alakultak dolgok, majd tűntek is el ugyanolyan hirtelen. Ezért érezte az ember mindig azt, hogy ha most nem teszed meg, akkor lehet, hogy erről teljesen lemaradsz.

Csáki 2011-ben kezdett el először interjúkat készíteni a témában, és rátalált arra a három emberre is, akik az egészet elkezdték. Persze az eltelt időben már mások is jelezték, hogy ők voltak az elsők, így a rendező arra jutott, hogy valószínűleg egymással párhuzamosan több különböző ember/csoport is belekezdett a vonatjegy-hamisításba, és ezt a kezdeti időszakot is meg szeretné majd örökíteni a filmjében.

Nem volt ez az ország felkészülve arra, hogy majd ennyi ember szeretne utazni

Animációs dokumentumfilm – Az meg mi?

Az első tervem az volt, hogy azért készítek interjúkat az esetben részt vevőkkel, hogy ebből forgatókönyv, majd a forgatókönyvből játékfilm szülessen. Egy idő után rájöttem, hogy olyan jók a szövegek, és olyan jó, hogy ezt igazi, hús-vér emberek, és nem színészek mondják, hogy dokumentumfilmként kezdtem gondolni rá. Aztán rá kellett jönnöm, hogy azok, akik annak idején vonatjegyeket hamisítottak, nem vállalják az arcukat, és ezt a problémát ki tudnám küszöbölni az animációs formával. Ez egy 25-30 éves történet, és élő szereplős változatban ez bizony már kosztümös filmnek számítana, ami elképesztően drága. Az animáció ebben nagy szabadságot ad: ha neked meg kell szólaltatnod Kádár Jánost, minden gond nélkül meg tud szólalni, vagy probléma nélkül meg tudsz úgy csinálni egy utcaképet, hogy az korhű legyen. Ez a forma lehetővé teszi, hogy hiteles információkat kapj eredeti figuráktól, vizuálisan mégis valami izgalmasat csinálj.

Csáki korábban csinált már animációt, ahogy dokumentumfilmet is, de a kettőt együtt még nem. Persze ez csak a magyar piacon számít újdonságnak – több rövidfilmet leszámítva egész estés hosszúságban még nem próbálkoztunk ilyesmivel – , külföldön az animációs film és a dokumentumfilm keverése most kifejezetten trendi. A rendező eddig a Filmalap Inkubátor programjában nyert kétmillió forintot a forgatókönyv fejlesztésére, amiből el tudtak kezdeni kutatni a rendőrség és a MÁV irányába az akkori eseményekről – hiszen nyilvánvalóan ők is tudtak a hamisításokról, és izgalmas lehet, hogy ez hogyan csapódott le az állami vállalatnál, illetve hogyan folytatta le a rendőrség a nyomozásokat–, újabb interjúkat tudtak rögzíteni, valamint össze tudtak rakni egy vizuális anyagot arról, hogy miképpen képzelik el a film későbbi vizuális világát. Ezen felül fel tudtak venni egy sajtóst, akinek a segítségével újabb történeteket keresnek, és kaptak a Filmalaptól egy fejlesztőt Jakab Juli személyében, aki külső, objektív szemként véleményezi a projektet a fejlesztés során. Ha jól végzik a dolgukat, akkor az elkészült forgatókönyv tavasszal megkaphatja a 80 millió forintos gyártási támogatást, amiből elkészülhet a Kék Pelikan.

Kék Pelikan

Te utaztál hamis vonatjeggyel?

A kezdetekkel, vagyis azzal, hogy hogyan kezdődött a hamisítás, már nagyjából készen van Csáki, de a Kék Pelikan nem csak erről szól majd.

Oké, ezek a jegyek létrejöttek, de ki mit kezdett velük? Mire használták az emberek ezt a lehetőséget? Szeretném megmutatni a filmben ezeket az utazásokat, de nem élménybeszámoló szinten, hanem találni olyan személyes sztorikat, amelyek sorsfordítóak voltak. Amikor ez a jegy hozzájárult az emberek életében olyan fordulóponthoz, ami nem történt volna meg, ha ez a jegy nincs. Mondjuk az út során ismerte meg valaki a későbbi férjét/feleségét, ott kapott olyan munkát vagy lehetőséget, ami később meghatározta az életét. Ami az oktatással, a szerelemmel vagy a hivatással összefügg, az engem mind érdekel, de az is, ami lebukással kapcsolatos. Olyan történeteket keresek, amikben együtt lehet érezni a karakterrel. Érdekel a jeggyel kapcsolatos lúzerkedés vagy bénázás is, vagy esetleg olyan egyéb businessek, amik ezekre a jegyekre épültek. Volt, aki koldulni járt ki, volt, aki utcazenélni, voltak szervezett eperszedések, volt aki DJ-ket hozott és DJ-ket küldött ki ilyen jegyekkel… Nagyon kreatívan használták őket az emberek. A jelenlegi terveim szerint három szálat akarok ezekből belerakni a filmbe, de ha lesz mondjuk nyolc vagy tíz szuper szál, akkor annyi lesz belőle. Azt szeretném, hogy ez egy közösségi filmként működjön, azaz a sztorikat az emberek hozzák, és az én feladatom, hogy ezekből egy informatív, érdekes és emblematikus korlenyomatot készítsek.

Annyira egyszerű volt hamisítani vonatjegyet, hogy ma már hihetetlennek tűnik

Ha te is utaztál hamis vonatjeggyel a kilencvenes években, és van ezzel kapcsolatban egy izgalmas élményed, netán az utazás teljesen megváltoztatta az életedet, küldd el a történetedet a kekpelikan@umbrella.tv e-mail-címre!