Lakásdísz, irodalmi múzsa és életmentő lett az ismeretlen, vízbe fúlt lányból

Valamikor a 19. század vége felé a párizsi rendőrség egy fiatal, 16 év körüli lány holttestét halászta ki a Szajnából a Louvre-rakpartnál. A vizsgálatok, ahogy mondani szokás, nem találtak idegenkezűségre utaló jeleket, és ebben nem volt semmi rendkívüli; a francia fővárosban évente állítólag több száz hulla került elő a folyóból, jelentős részük pedig olyan nőé volt, aki önkezével vetett véget az életének. Mivel a személyazonosságát nem tudták megállapítani, az akkori szokás szerint minden bizonnyal kiterítették és közszemlére tették a Cité-szigeten, közvetlenül a Notre-Dame mögött található hullaházban (vagy némileg pontosabb, de nem túl gyakran használt magyar kifejezéssel: tetemnézőben), hátha valaki felismeri.

A párizsi hullaház (Forrás: Wikipedia)

Bármilyen furcsán is hangzik, a hullaház látogatása abban az időben igazi össznépi szórakozásnak számított, a potyaborzongásra éhező párizsiak (sőt akár a messze földről érkezett turisták) ugyanis nap mint nap tömegesen keresték fel ezt az intézményt, hogy a hatalmas üvegablakok mögött kiállított, a rothadás változatos stációit bemutató tetemekben gyönyörködjenek. Ez a morbid hullaszínház aztán 1907-ben – holmi higiéniai okokra hivatkozva – sajnos bezárta kapuit (illetve már nem volt nyilvánosan látogatható), de a pontos és érzékletes, mi több, talán túlságosan is érzékletes leírásokban mindig erős Émile Zolának szerencsére még bőven volt ideje megörökítenie Thérèse Raquin című 1868-as regényében, hogy milyen pompás hangulat uralkodott itt a hőskorban.

A morgue olyan látványosság, amelyet mindenkinek az erszénye elbír, mert a gazdag és szegény járókelők ingyen megnézhetik. Az ajtó nyitva, aki akar, bemehet. Vannak műkedvelői is, akik betérnek, hogy el ne mulasszák a halálnak egyetlen bemutatását se. Mikor a kőágyak üresek, az emberek csalódva mennek ki, mintha meglopták volna őket, és még morognak is. Mikor a kőlapok jól el vannak látva hullákkal, mikor az emberi húsból szép kiállítást rendeznek, a látogatók tolongnak, átengedik magukat az olcsó izgalmaknak, ijedeznek, tréfálnak, tapsolnak vagy fütyülnek, mint a színházban, s megelégedetten távoznak, hangoztatva, hogy a morgue-nak sikere volt a mai napon.

A vízbe fúlt lány földi maradványaiért nem jelentkeztek sem családtagok, sem barátok, úgyhogy ez a történet itt akár véget is érhetne, ám az események hamarosan meglehetősen szokatlan irányt vettek. Ugyanis a legenda szerint az egyik boncmestert (vagy törvényszéki orvost vagy más effélét), akinek a nevét sajnos nem őrizte meg a történelem, annyira elbűvölte a lány ártatlan, titokzatos szépsége és megfejthetetlenül békés, túlvilági mosolya, hogy gipszből halotti maszkot készített róla, a végeredmény pedig minden képzeletet felülmúlt.

L’Inconnue de la Seine (fotó: Wikipedia)

Hogy végül ki látta meg az üzleti potenciált az elkészült műalkotásban, azt nem tudni (talán maga a hullaházi doktor, talán valami élelmes kereskedő, mondjuk a párizsi Lorenzi famíliából, akik nagy múltú üzletükben már a kezdetek óta árusítják a nevezetes halotti maszkot), de az biztos, hogy a Szajna ismeretlen hölgyének (L’Inconnue de la Seine) gipszöntvénybe foglalt és sokszorosított arcképe és mellszobra a rákövetkező nagyjából fél évszázadban (tehát úgy a második világháború végéig) az egyik legkelendőbb lakásdekorációs tárggyá vált előbb Franciaországban, majd gyakorlatilag egész Európában és Észak-Amerikában, különösen a művelt, jó ízlésű középosztály és pláne a művészek körében, akik előszeretettel lógatták ki a műterem falára, vagy helyezték jól látható helyre az íróasztalukon.

Nem ő volt a legnagyobb operaénekesnő, de az arcképével ma is bármit el lehet adni

Büszke tulajdonos és rajongó volt például az egzisztencializmus James Deanje, Albert Camus, aki csak a vízbe fúlt Mona Lisaként emlegette a szerencsétlenül járt modellt; Maurice Blanchot, az Irodalmi tér és a Halálos ítélet rejtélyes szerzője, aki szerint a lány a tökéletes boldogság pillanatában halt meg; vagy az ellentmondásos megítélésű Céline, aki egy ízben saját portréja helyett egy, a Szajna ismeretlen hölgyéről készült fotót küldött a kiadójának, hogy inkább azt rakják új regényének a borítójára.

Man Ray, az avantgárd fotóspápa illusztrációja Aragon regényéhez (Forrás: Pinterest)

De a L’Inconnue de la Seine több volt stílusos lakásdísznél és értelmiségi kegytárgynál. A lány alakja, illetve maga a halotti maszk számtalan irodalmi művet inspirált, hol áttételesen, hol pedig teljesen direkten, és még annál is többször bukkant fel csak utalás szintjén: többek közt Nabokov, Ödön von Horváth, Claire Goll és Jules Supervielle is írt verset, drámát és novellát a Szajna ismeretlen hölgye címmel (sajnos egyiknek sincs magyar fordítása), és a motívum megjelent Rilkénél (Brigge Laurids Malte följegyzései), Aragonnál (Sziget a Szajnán) és Anaïs Ninnél (Lakóhajó – novella) is, csak hogy az ismertebbeket említsük, de amúgy napestig lehetne sorolni az obskúrus vagy azóta teljesen elfeledett szerzőket, mint Richard le Gallienne, aki a legelsők között, már 1900-ban egy komplett regényt szentelt a témának, vagy Reinhold Conrad Muschleri, aki 1934-ben egy szentimentális és nagyon sikeres, később filmes feldolgozást is kapó lektűrt írt egy magát vízbe ölő lányról. Itthon pedig Károlyi Amy írta 1984-es, Köpeny című költeményében, hogy: „Csak állok idő-szabta köpenyemben megbánthatatlan, mint virág ideája a virágban, csak állok elmosódó fél-mosollyal, mit a szajnai ismeretlen arcán megcsodáltam”

Ismeretlen nő 1910 körül, a halotti maszkkal a háttérben (Fotó: Anne-Gaëlle Saliot: A vízbe fúlt múzsa)

Ami még ennél is bizarrabb, hogy Franciaország leghíresebb ismeretlen halottja állítólag afféle szépségideállá vált Németországban, és egészen Greta Garbo áttöréséig az ő megjelenését tekintették etalonnak a fiatal lányok és a korszak népszerű színésznői egyaránt. A történet aztán az ötvenes években kapott még egy csavart, ugyanis ekkor fejlesztette ki egy norvég játékgyártó, Asmund Laerdal a ma is világszerte ismert és használt CPR-oktatóbábut (azaz egy életnagyságú torzót, amelyen a szív-tüdő újraélesztést lehet gyakorolni), a viccesen általában a legtöbbször lesmárolt lányként emlegetett Resusci Anne-t, amelynek az arcát a feltaláló, nyilvánvaló okokból, a legendás halotti maszkról mintázta (habár a hasonlóság elsőre mondjuk nem olyan feltűnő). Így a névtelen, fiatalkorú öngyilkos azóta talán százezrek, talán milliók életét mentette meg. 

Resusci Anne (Fotó: flickr)

Szóval a Szajna ismeretlen hölgyének kultusza bizonyos formában ma is él, még ha nem is olyan látványosan, mint mondjuk a huszadik század első felében. Hogy ki lehetett a szép halott, azt azóta sem tudjuk: talán csavargó, koldus, esetleg egy megesett boltoskisasszony vagy egy parasztlány, aki nem találta a helyét a nagyvárosban – illetve némely városi legendák szerint egy magyar színésznő, bizonyos “Ewa Lazló”, de erre azért ne vegyünk mérget. Mások szerint ez az egész, úgy, ahogy van, csupán kitaláció, és a gipszportréhoz egy élő, lélegző modell arca szolgáltatta a mintát, ráadásul nem is Párizsban, hanem valahol Németországban. De bárhogy is történt, az kétségtelen, hogy a történelemben ő volt az első, aki egyszerre tudott Mona Lisa, Ofélia és Florence Nightingale lenni, ami egészen bámulatos kombináció.  

És hogy a végére legyen valami friss is, hallgassuk meg a maga szubkultúráján kívül is egészen népszerű, dream popos Beach House együttes tavalyi dalát, a borzongató L’Inconnue-t, amelyet természetesen a L’Inconnue de la Seine alakja ihletett. 

Címlapkép: John Everett Millais – Ofélia