2018-ban is csodás popszámokat csináltak a nők

Jenny Wilson: Rapin*

Valószínűleg könnyebb jó számot írni Drezda bombázásáról vagy az egyiptomi tíz csapásról, mint a nemi erőszakról, de a svéd Jenny Wilsonnak mégis sikerült ez a bravúr. A dalszöveg kényelmetlenül direkt és személyes, az előadásmód a témához illően zaklatott, a szintetizátoros alapok pedig fagyos részvétlenséggel zakatolnak; a végeredmény mégsem valami klausztrofób nyomasztás, hanem egy perfekt, fülbemászó popdal, még ha kissé nyugtalanító is (nyilván). Az élmény az egyszerre csodaszép és horrorisztikus animációs videóklippel teljes.  

U.S. Girls: Mad As Hell

A név csalóka, mert a U.S. Girls valójában csak egy darab csaj, Meghan Remy, aki ráadásul pár éve már Kanadában él. Na, nem mintha ez különösebben számítana; a háborúellenes mondanivalót rágógumipopba hajló, csillogó glamdiszkóval ellenpontozó Mad As Hell akkor is ugyanilyen csodálatos lenne, ha három maláj férfi készítette volna.

Elza Soares: Banho

Az idén már 81 éves (bár ezt nem nagyon illik firtatni, elképzelhető, hogy még idősebb) Elza Soares a brazil szórakoztatózene ikonja, a szamba fejedelemasszonya, a focilegenda Garrincha volt felesége, aki hiúzszerűvé plasztikázott arcával és óriási, színes parókáival egészen fantasztikusan néz ki.

10 lányzenekar a nyolcvanas évekből, amiről még nem hallottál

Normális esetben egy előadó kb. ötvenedik (legalábbis így ránézésre) nagylemeze a megveszekedett rajongókon kívül senkit nem kellene, hogy érdekeljen, ám Elza Soares esete távolról sem nevezhető normálisnak; a művésznő ugyanis pár éve visszatért a jól megérdemelt nyugdíjból, újratervezte a karrierjét, és az örökzöldek helyett inkább semmi máshoz nem hasonlítható, szambás beütésű, izgalmas avantgárd popzenét kezdett énekelni, amivel egy új, fiatal közönségréteget nyert meg magának. Pedig az ilyesmi (mármint a művészi megújulás és ezzel együtt a közönség fiatalítása) már negyven fölött is nehézkesen szokott menni a popzenében, nemhogy kétszer annyi idősen. 

Computer Magic: Ordinary Life (Message From an A.I. Girlfriend)

Igazán nagy szükség volt már egy olyan popdalra, amely a távoli (?) jövőben háztartásbeli rabszolgamunkára fogott robotbarátnők (barátnőrobotok?) lázadásáról szól. Pont, mint a Terminátorban, csak a Computer Magic néven alkotó Danielle Johnson sokkal cukibb szintiszignálokkal dolgozik, mint Brad Fiedel. (Egy kicsit talán megtévesztő, de az alábbi képen Johnson amúgy nem terminátoros, hanem kommandós pólót visel.)

Gwenno: Eus Keus?

De amire még ennél is nagyobb szüksége volt a világnak, az egy pazar, pszichedelikus popszám a sajtról (igen, a sajtról), természetesen cornwalli kelta nyelvjárásban, mert hát mi másban, amihez egy ősi pogány termékenységi rituálét (vagy valami hasonlót) bemutató klip is jár. Gwenno Saunders, a nullás évek közepén egy ideig népszerű Pipettes csajbanda volt énekesnője láthatóan tökéletesen tisztában van azzal, hogyan kell nagy tömegeket megszólítani.

Jenny Hval: Spells

A norvég dalszerző-énekesnő (valamint: költő, regényíró, publicista, konceptuális művész, performer és feminista gondolkodó, aki Kate Bushról írta a diplomamunkáját, legutóbbi albumán pedig a menstruáció és a kapitalizmus figyelemre méltó összefüggéseinek felderítésére vállalkozott) új kislemezén az eddig rá jellemző kísérleti hangképeket és a dermesztő skandináv hideget árasztó minimalista szintetizátorokat szaxofonos luxuspopra cserélte, de szerencsére ez is pompásan áll neki.

Sink Ya Teeth: Petrol Blue

Egy basszusgitáros csaj és egy house-díva (Maria Uzor és Gemma Cullingford, micsoda remek nevek!) hozta össze az év egyik legjobb és sajnos legjobban titkolt debütáló lemezét. Hűvös, repetitív posztpunk egyfelől, elegáns retrofuturista klubzene másfelől, ami nem csak az éjszakába nyúló, féktelen partizáshoz jöhet jól, hanem akkor is, ha éppen a maga szédítő mélységeiben kívánjuk átélni a nagyvárosi elidegenedést. (A New Ordertől kölcsönzött ostorcsapásszerű pergőhangzás meg különösen kedves a szívünknek.)

Sink Ya Teeth (fotó: sinkyateeth.com)

Julia Holter: Whether

Lehet, hogy Julia Holter szépirodalmi és kultúrtörténeti utalásoktól roskadozó dalszövegeit, valamint kortárs zenei ihletettségű kompozícióit nem mindig könnyű befogadni, de a bukolikus asszociációkat keltő Whether már első hallásra is sláger – persze csak a maga fura, artisztikus és teljesen elszállt módján.

 The Ophelias: House

Hogyhogy korábban még senkinek nem jutott eszébe a drámairodalom egyik legismertebb és legtragikusabb hősnője után elnevezni a zenekarát? Az Ophelias felbukkanása most mindenesetre pótolta ezt a fájó hiányt, de ami még fontosabb, hogy a House olyan bájos és elragadó, mintha egy Carpenters-számot tollba és szurokba hempergettek volna, hogy aztán végül felgyújtsák.

La Luz: Cicada

A szörfrock, a hatvanas évekbeli girl groupok és a csilingelő indie pop bűvöletében alakult La Luz egyszerre simogató és hátborzongató vokáljai és messzire kizengő gitárjai ideális kísérőzeneként szolgálhatnának egy tikkadt dél-kaliforniai napfelkeltéhez vagy egy olyan filmhez, amelyben szerepel egy elhagyatott, isten háta mögötti benzinkút, meg néhány sivatagi autós üldözés, és amely csak este 11 után mehet le a Szív TV-n – bizonyára ezért is lett ez a videóklip is pontosan ilyen. 

La Luz (fotó: bandcamp.com)

Lizzo: Boys

Ez volt a nyár legjobb bulislágere, amely szerencsére decemberben is kifogástalanul működik. A Boys nem hiphop, de még csak nem is annyira funk (persze van benne mindkét műfajból), hanem meglepő módon inkább a nullás évek dance-punkját idézi, és egyszerűen muszáj rá táncolni vagy legalább hülyén mozogni. A videóklipben többnyire meztelenül vagy igen kevés ruhában mutatkozó Melissa Jefferson, azaz Lizzo impozáns méretei tiszteletet parancsolóak,  a dalszövegben ismertetett pasizási szokásai pedig eklektikus ízlésről, valamint nagyfokú nyitottságról árulkodnak.

Ill: Stuck On A Loop

Ha valakinek hiányoztak volna a sistergő-bugyborékoló torzított gitárok, a lármás csörömpölés, illetve a felváltva és kórusban ordibáló csajok, az végre hátradőlhet; a manchesteri Illnél idén senki nem volt jobb ebben a műfajban. Mint a hűsítő balzsam, oly megnyugtató ez a nagy, fülsértő zaj.

Parsnip: Winter

Punkosan sietős gitárpop édes kislányvokálokkal és játékorgonával; ezer ilyet hallottunk már, és remélhetőleg még legalább ezret fogunk is, mert ezt egyszerűen nem lehet megunni. A parsnip amúgy a paszternák nevű zöldség (de hogy az melyik? muszáj volt róla keresnem egy képet), ami magyarul is hibátlan név lenne bármilyen rockzenekarnak, de akár egy kormányzati programnak is.

Eartheater: Inclined

Nehéz elmagyarázni, hogy itt pontosan mi is történik, de azért megkíséreljük: valami melodramatikus hollywoodi filmzene rövid (és még az is lehet, hogy teljesen random) részlete forog körbe és körbe rendületlenül, amire Alexandra Drewchin (aki maga az Eartheater) úgy énekel, mintha csupán olvasmányélményei alapján próbálná összerakni, hogy ezt mégis hogyan is kell csinálni. Persze az is elképzelhető, hogy csak képen látott ilyesmit. Minden szokatlansága ellenére az Inclined valamennyire illeszkedik az aktuális trendbe, hiszen az emberi hang manipulálása vagy mondjuk nem rendeltetésszerű használata a producerek egyik kedvenc szórakozása mostanában, de ilyen idegtépően szép altatódalt talán még nem hozott össze senki.

Eartheater (fotó: Eartheater/Youtube)

Persze a fentebb soroltakon kívül is akadt idén még egy szekérderéknyi csajzenekar és női dalszerző-előadó, akikre érdemes volt odafigyelni: ilyen a briliáns, új hullámos popzenében utazó C.A.R, a popfunkos Natalie Prass, az alternatív r&b és az elektropop között egyensúlyozó Dizzy Fae, a különleges hangú énekes-dalszerző Adrianne Lenker, a motorikus-pszichedelikus Vive la Void, az afropunkos Big Joanie, a lökött finn nyelvű dalokat éneklő Litku Klemetti, a folkos-posztpunkos Bas Jan, a klasszikus diszkóhangzáshoz kreatívan nyúló Goldilox, az éteri hangkatedrálisokat építő Cruel Diagonals, az ízléses és időtlen americanát játszó Alela Diane, a walesi nyelvhez ragaszkodó Adwaith vagy a Shopping, ami ugyan kakukktojás (mert a zenekarban van egy fiú is), de olyan ragyogó lemezt csinált, hogy muszáj megemlíteni. Magyarok közül pedig a Hollandiában élő Balogh Borkát (nemzetközi művésznevén, nahát: Borka Balogh) ajánlanánk, aki elsősorban a Gone című dalával bűvölt el minket.