nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Tovább marad ragyogóan szép a bőrünk, ha szűzen halunk meg

Tovább marad ragyogóan szép a bőrünk, ha szűzen halunk meg

És ezt kivételesen nem megbízhatatlan brit tudósok állítják, hanem komoly, 11. századi egyházférfiak.
Szabó Sz. Csaba
Szabó Sz. Csaba
f Ajánlom

1076-ban hunyt el az agg Lietbert (vagy Lietbertus, esetleg Libert), az akkoriban jelentős egyházi központnak számító lotaringiai Cambrai nagy tekintélyű püspöke. A főtisztelendő mögött tartalmas életút állt: Cambrai-ben előbb főesperesként, majd perjelként szolgált, 1054-ben zarándoklatot vezetett a Szentföldre (odáig végül nem jutott el, viszont menet közben legalább személyesen fogadta őt a mi I. András királyunk), püspökké választása után pedig nagy politikai tehetséggel irányította eklézsiáját, ami a Német-római Császárság, a Francia Királyság és a flamand grófság ütközőzónájában nem is bizonyult mindig egyszerű műveletnek.

Ám Lietbertre elsősorban mégsem azért érdemes emlékezni, mert oly hősiesen óvta meg Cambrai-t I. Róbert flamand gróf csapataitól, vagy mert exkommunikálta Hugues d’Oisyt, a lázadó várnagyot; hanem azért, mert a legenda szerint annyira szűzies és ártatlan volt, akár egy csokor frissen szedett hóvirág. A jeles egyházférfi feddhetetlenségére jellemző, hogy állítólag még a dolga végzése közben, illetve után sem volt hajlandó megérinteni a nemi szerveit (nehogy véletlenül felizgassa magát!), ami, bár dicséretes önmérsékletre vall, azért felvet bizonyos higiéniai aggályokat, de hát a 11. században ez különösebben nem zavart senkit.

Halott püspök fehér liliommal a szájában (forrás: bl.uk)

Ennél is figyelemre méltóbb, hogy Lietbert püspököt csodálatos módon még a halála után sem hagyta el kivételes szemérmessége. Mikor a holttestét mosdatták, a néhai főpap azonnal legilletlenebb testrésze elé húzta a kezeit, és ott is hagyta őket, amíg be nem takarták valamivel. Életrajzírója, bizonyos Saint-Sépulcre-i Rudolf szerint ez mindennél fényesebb bizonyítékul szolgált arra, hogy az áldott emlékezetű Lietbert Istennek tetsző, tiszta és bűntelen életet élt; na nem mintha efelől bárkinek is komoly kétségei lettek volna, de számos egyéb érdeme mellett alighanem ez a szégyenlős posztmortális gesztus volt a döntő érv a szentté avatása mellett.

Egy püspök Gaetano Gandolfi festményén (forrás: wikipedia)

A cambrai-i egyházfi esete azért meglehetősen extrém, hisz az elhunyt püspököknek többnyire nem kellett ilyen látványos produkciókat bemutatniuk ahhoz, hogy mindenki meggyőződhessen szűzi erényeikről; elég volt, ha egyszerűen később kezdtek bomlani (és ugyanígy: a gyors rothadás túlságosan aktív nemi életre vagy még fertelmesebb bűnökre is utalhatott). Ahogy a notchesblog.com szerzője írja, egy ilyen magas rangú egyházi személy esetében ekkoriban akár több mint egy hét is eltelhetett a halál beállta és a temetés között, a holttesteket pedig ilyenkor gyakran közszemlére is tették.

Amikor Avaloni (Szent) Hugó, Lincoln püspöke és a hattyúk jó barátja 1200-ban meghalt, tetemét Londonból Lincolnba szállították, hogy az ottani székesegyházban ravatalozzák fel illő módon. Bár egy kb. 250 kilométeres, több napig tartó zötykölődés a pocsék középkori utakon alighanem bármilyen holttestet alaposan megviselne, a szeplőtelen életű Hugóé olyan tökéletes állapotban maradt, mintha csak márványból faragták volna; a hagiográfiák szerint tisztább volt, mint az üveg, fehérebb, mint a tej, és az arca úgy piroslott, akár a rózsa. Itt egyébként érdemes megjegyezni, hogy a püspök ekkor már hatvanéves is bőven elmúlt, ami jól mutatja, hogy az önmegtartóztatós valóságos csodaszerként hat, ha a bőrápolásról van szó – a korszak legendás szexpápái valószínűleg már kevésbé festettek megnyerően a ravatalon.  

Avaloni Hugó és a hattyú (forrás: Wikipédia)

Hasonlóan szépséges halottá merevedett 1095-ben a 87 éves korában eltávozott Worcesteri Szent Vulsztán is, aki olyan elszántsággal védelmezte szüzességét, hogy ifjúkorában egy alkalommal állítólag az erdőbe menekült a szörnyű kísértések elől, és a vére lecsillapításáért imádkozott egy teljes éjszakán át. De megérte, mert Vulsztán püspök holtteste úgy tündökölt, akár a gyémánt, feltűnő, hófehér tisztaságában, míg kollégája, Chichesteri Richárd, mint a fehér liliom, olyan ragyogó világosságban pompázott.

De nem csak a ravatalon lehetett gyönyörködni ezekben a makulátlan életű és még makulátlanabb bőrű szent férfiakban: amikor az 1092-ben elhunyt bencés szerzetes (egyúttal Lincoln első püspöke, így Szent Hugó elődje), Remigius de Fécamp testét 32 évvel később át akarták helyezni egy másik kriptába, döbbenten tapasztalták, hogy pontosan olyan kifogástalanul nézett ki, mint három évtizeddel korábban. Jelentős kultuszát pedig alighanem holtában is bársonyos bőrének köszönhette, akárcsak Theobald canterburyi érsek, aki bár húsz évet töltött a föld alatt, mégis címlapokra kívánkozó formában került elő onnan 1180-ban. De még rajta is túltett egy másik kihantolt canterburyi érsek, Abingdoni Ödön, aki a beszámolók szerint édesen illatozott, és olyan pompás, sértetlen állapotban volt (különösen az arca), mintha olajjal kezelték volna. A már említett Chichesteri Richárd, aki ugyancsak jelen volt a műveletnél (és talán ezen a ponton döntötte el, hogy önmagát is konzerválja az utókor számára), úgy vélte, hogy az érsek ezt a kegyet a haláláig őrzött tisztaságával érdemelte ki. Igaz, Abingdoni Ödön első körben azért nem húsz-harminc, hanem csupán hét évig nyugodott a sírban, de azért ez így is eléggé meggyőző. 

Címlapkép: Francis Bacon: Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréjához 

Megosztás Facebookon