Sorozatfüggőség: káros-e az egészségünkre, ha egyetlen este alatt megnézünk egy egész évadot?

Egyszer a szüleimmel néztünk egy krimit, még kicsi voltam. Közeledett a film vége, és körömrágva vártuk, hogy végre megtudjuk, ki a gyilkos. Elképesztő volt a feszültség. Ekkor viszont egy megdöbbentő csavar történt a cselekményben, majd egy gyors stáblista után a főnözött hajú bemondónő közölte, hogy a második részt egy hét múlva tekinthetjük meg. Óriási volt a csalódottságunk, mert a következő héten a nagyihoz utaztunk, és tudtuk, számunkra örök rejtély marad, ki az elkövető. Emlékszem, apám a bajsza alatt morgott, hogy „miért nem inkább egy ÉV múlva adják le a következő részt”.

Ugorjunk az időben pár évet! Éppen egy egész évadot készülök megnézni a kedvenc sorozatomból, igen, mind a hat részt egyetlen este alatt. Kijelenthetjük, hogy az ember lehetőségei és sorozatnézési szokásai enyhén szólva megváltoztak (persze mi nem ennyi év alatt…). Ahogy maguk a sorozatok is, hiszen ma már A-listás filmsztárok szerepelnek mozifilm-minőségű produkciókban, és ez a váltás rendkívül hamar zajlott le. Mi okozta, és mégis milyen eszközökkel szegeznek oda minket az írók epizódról epizódra a képernyők elé?

Kovács M. András a 200 első randi és a Hacktion egykori vezető írója, a Barátok közt és a Jóban Rosszban storylinere, a Válótársak, A Tanár, a Marslakók, az Egynyári kaland és az Akcióhősök forgatókönyvírója: Az emberek kevésbé járnak moziba, illetve a digitális technika fejlődésével olcsóbbá vált maga a forgatás és az utómunka is. Ezáltal a sorozatok is minőségibbek lettek, elsősorban az HBO-nak köszönhetően, ami elsőként kezdett igényesebb szériákat gyártani.

Zomborácz Virág, író, forgatókönyvíró, filmrendező 2011-ben MEDIA Talent díjat kapott Cannes-ban. Forgatókönyvírója volt az Aranyéletnek, a Fapad és az Egynyári kaland rendezője, a Jóban Rosszban egykori storylinere: Én még nem voltam olyan írószobában, ahol ne az lett volna az elsődleges szempont, hogy legyen jó, amit csinálunk. A cél mindig a szórakoztatás, a hangsúly pedig a dramaturgián van. Itt nincs olyan trükk, mint amit például az áruházak alkalmaznak a vásárlások serkentésére, hogy termékelhelyezéssel, betűmérettel, színekkel, szagokkal machinálnak, vagy olyasmi, ahogy a reklámok manipulálják a vásárlót. Élményt akarunk nyújtani a nézőnek, és ezt sokszor éppen azzal érjük el, hogy nem azt kapja, amit szeretne, amit elvár. Vágybeteljesítés helyett például elvesszük tőle a szeretett karaktert. A sorozatot „eladni” a marketingosztály feladata.

András: Egyik író sem úgy ül le ötletelni, hogy „függőket kreáljon”. A cél mindig az, hogy jól meséljünk el egy jó történetet. Az más kérdés, hogy ahol a néző jól érzi magát, ott szívesen marad – de ezt nem nevezném addikciónak.

Az Aranyélet 2. évadának díszbemutatója – Ónodi Eszter, Thuróczy Szabolcs, Olasz Renátó és Zomborácz Virág (Fotó: Schumy Csaba)

Bevett szokás, hogy az epizódokat egy feszültséggel teli megoldatlan jelenettel, úgynevezett cliffhangerrel zárják, ez például egy nézőt visszacsábító kötelező eszköz?

Virág: Erre nincs általános szabály, sőt manapság az a gyakori, hogy nem cliffhangerrel ér véget egy epizód, íróilag szerintem ez az elegánsabb. Vagy ha van ilyen, akkor az is inkább valami érzelmi csúcspont, felismerés, megváltozott érzet, nem pedig akció.

András: A cliffhanger egy régi, jól bevált eszköz, de nem az egyetlen. Vannak epizódok, amelyeknek kifejezetten rosszat tesz egy kisajtolt, valódi téttel nem rendelkező befejezés. Én ezért epizódzárás szempontjából is inkább az atmoszférateremtésben hiszek. Ha már függőségről beszélünk, szerintem inkább a napi „hangulatdózisáért” tér vissza a néző az adott kedvenc sorozatához.

Az atmoszféra tehát ugyanolyan fontos, mint maga a cselekmény?

András: Természetesen. Remek példa a Stranger Things, ami visszahozta a nyolcvanas éveket, az én korosztályom retrogyermekkorának világát. A fiatalkori, gondtalan időkbe mindenki szeretne visszarepülni, de ugyanilyen hangulati elem lehet egy másik korszak, egy város, egy munkahely, vagyis bármi, aminek markáns, egyedi hangulata van.

Virág: Vagy például a Mad Men, ami az egyik legnagyobb hatású sorozat. Ott is az atmoszféra, a karakterek, a szereplők évadokon keresztül kibontott múltja és jellemfejlődése szögezte oda a nézőket, nem a cliffhangerek.

Van tuti recept, ami mindig bejön, ha sorozatról van szó?

Virág: Recept nincs, talán épp ellenkezőleg: az jön be, ami nem követi a sablonokat, ami eltér a megszokottól, ami átlépi az ingerküszöböt szexben, erőszakban, humorban, látványban.

Hogyan változott a sorozatírás az elmúlt években?

Virág: A Trónok harcában rendszeresen halnak meg váratlanul főkarakterek, ez korábban elképzelhetetlen volt, és alaposan fel is borzolja a nézők kedélyét, gondoljunk csak a Vörös nászra. Új trendek vannak, éppen, ami a korszellembe betalál, például a negatív fejlődéstörténetek, mint a Breaking Bad, ahol a főszereplő jó emberből lesz egyre rosszabb. A női emancipáció erősödésének eredményeként pedig egyre népszerűbb a női vonal, egyre többen kíváncsiak nők történeteire.

Trónok harca

Miért lett az utóbbi időben ilyen népszerű ez a műfaj? Régen egy filmszínész sosem alacsonyodott volna le a tévéhez, manapság pedig természetes, hogy a legnagyobb sztárok szerepet vállalnak egy sorozatban.

Virág: A sorozatok megítélését jelentősen megváltoztatták az olyan remekművek, mint például a Maffiózók, már sem a színészek, sem a nézők nem gondolnak a sorozatokra úgy, mint alacsonyabb rendű műfajra. A nézők pedig eleve könnyebben invesztálnak olyanba, amit már ismernek. A manapság rendkívül felkapott képregényfilmek – amikből évente készül újabb rész – szintén ennek köszönhetik sikerüket. Egy sorozatot elkezdesz, és aztán már ismerős a világ, amibe jólesik újra és újra visszatérni.

András: A sorozatok virágzásának korszakát éljük, minden nagyobb csatorna „rárepült” a témára, rengeteg produkció készül. Ami persze ahhoz vezetett, hogy kezd a tévé is a kiégés felé tartani, mint a játékfilmes piac. Már vannak rebootok – például a Dallast is megfiatalították – de biztos vagyok benne, hogy – ahogy a filmeknél – előbb-utóbb lesznek majd sorozatremake-ek is. Ez egy idő után fenntarthatatlanná válik, mindenki telítődik majd, és a televíziónak is újra fel kell találnia magát, ahogyan nemrégiben a játékfilmes piacnak.

Akkor szerintetek nem létező probléma a sorozatfüggőség?

Virág: Azért nézünk sorozatokat, filmeket, mert szeretünk belekerülni egy másik világba, belebújni egy másik ember bőrébe, átélni rajta keresztül dolgokat. Szerintem ez egy alapvető emberi késztetés. Ahogy a függés is: az ember hajlamos halmozni azt, ami örömet okoz neki. A Netflix ezt az igényt ismerte fel – nem hétről hétre adagolja, hanem egyben odaadja a nézőnek az egész évadot, aztán mindenki ossza be magának. Azzal együtt, hogy én is töltöttem már alvás nélküli éjszakákat sorozatot nézve, nem érzem annyira károsnak ezt a fajta függőséget. Egy egyben lenyomott Breaking Bad-évad után is viszonylag gyorsan vissza tudtam illeszkedni a rendezett emberi társadalomba.

András: Nem hiszek a sorozatfüggésben. Ennyi erővel az olvasás is lehet függőség, hiszen sokan olvasnak minden este vagy napi több órán keresztül. Egy könyv elolvasása ráadásul sokkal tovább tart, mint egy film vagy egy sorozat epizódjának megnézése. Az olvasókat mégsem sorozatfüggőnek, hanem könyvmolynak hívjuk, és a könyvfüggőségről senkinek eszébe sem jut patológiás értelemben beszélni. Pedig mondhatjuk, hogy a cél mindkét esetben ugyanaz, hogy elmeneküljünk a valóság elől egy képzeletbeli világba. Jó esetben ez a mondat aztán ott folytatódik, hogy mindezt részben azért tesszük, hogy az ott tanultakat aztán felhasználjuk a saját életünkben is. Talán onnantól beszélhetünk kórosságról, ha a mondatnak csak az első fele teljesül. De mikortól számít ez menekülésnek, és meddig rekreációnak? Vagyis mikortól beszélünk függőségről?

Válótársak

A kérdés jogos, erről Kozma Krisztina pszichológus-filmkritikust kérdezem.

Krisztina: Az egyre beláthatatlanabb mennyiségben készülő sorozatok meglétével nincs probléma, sőt inkább izgalmas, hogy például a Hollywoodban uralkodó újrahasznosítási trendhez viszonyítva a sorozatok területén sok progresszív, fantáziadús megoldással találkozhatunk.

Az azonban már aggályos jelenség, amit binge watchingnak neveztek el – és amivel összefüggésben már évek óta zajlanak pszichológiai kutatások –, amikor egy tévésorozatot nem részekre lebontva, időben elnyújtva, hanem lehetőleg egyben, az összes részt „ledarálva” tekint meg a néző. Erre a streamingszolgáltatók is rájátszanak, amikor egy-egy sorozatévad összes részét egy időben teszik hozzáférhetővé, hiszen gazdasági érdekük is, hogy minél inkább magukhoz kössék a célközönséget.

Jelent ez ránk nézve valódi veszélyt?

Krisztina: Akik nem fogyasztják tudatosan ezeket a médiatartalmakat, azon effektus által vezérelve találhatják magukat, amit Zeigarnik-hatásnak hívunk, és az egyes epizódok végén tapasztalt befejezetlenségérzés okozza. Emiatt még le sem futott a vége főcím, már indítjuk a következő epizódot, figyelmen kívül hagyva akár a saját legelemibb testi szükségleteinket is, mint evés, alvás, ürítés, mozgás.
Ez hosszabb távon igencsak megboríthatja a fizikai és mentális egyensúlyt a hétköznapi működésben, nem beszélve arról, hogy az elalvás előtti sorozatfogyasztás által felhalmozódott feszültséget továbbvisszük az éjszakába, az alvást segítő melatonin hormon sem termelődik a monitor által kibocsájtott kék fény miatt, így a test sem piheni ki magát a szükséges minőségben, már ha egyáltalán alszunk eleget.

Mikortól beszélünk függőségről, és mit tehetünk ellene?

Krisztina: Akkor válik ez a függőség jellemzőit mutató problémává, ha rendszeresen kikerül a tudatos kontrollunk alól, és a hétköznapi életvitelünket, a pszichés működésünket, a szociális jelenlétünket komolyabban károsítja. Érthető igény, hogy az ember kikapcsoljon a mindennapok darálójából, és ezt a napi feladatok közben általában nagyobb használatban lévő bal agyfélteke is meghálálja, mert végre nincs rá akkora szükség.
Azonban érdemes figyelni rá, hogy ne kerüljünk bele egy másik jellegű darálóba, amit a mértéken felüli sorozatfogyasztás okoz, ugyanis az a szociális környezetünkből is kivon, csökkentheti a motivációnkat bármilyen aktív tevékenység irányába, valamint fizikai és mentális stresszforrásként is szolgálhat. Emellett egyfajta menekülésként funkcionálva azt sem engedi, hogy az aznapi eseményeket érzelmileg feldolgozzuk a saját tempónkban, hiszen elfedheti azokat. Ezért – mint ma már oly sok mindent – érdemes jól átgondolt szempontok szerint szelektálni, és tudatosan, kontrolláltan fogyasztani a leglenyűgözőbb sorozatokat is. 

Én is jártam már úgy, hogy beleestem a „csak még egy részt” csapdájába, és másnap megfizettem az éjszakába nyúló tévézés árát a munkahelyemen. Nekem az a módszer vált be ez ellen, hogy az újabb epizódot a közepénél hagyom abba. Addigra már megoldódott az előző rész végének izgalma, viszont még nem jutottam el a következő csábításig. Ehhez nem kell különösen nagy akaraterő, és remekül működik – nálam legalábbis. Ti hogy vagytok ezzel?