nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Jakab Juli: „Számomra a Napszállta egy izgalmas traumafeldolgozás volt”

Jakab Juli: „Számomra a Napszállta egy izgalmas traumafeldolgozás volt”

Végigcsinált egy tíz hónapos castingot, teliplakátoltak az arcképével Magyarországot, ő hordta a Velencei Filmfesztivál egyik legszebb ruháját, és bár eddig nem tartotta magát színésznőnek, most ez is megváltozni látszik. A Napszállta főszereplőjével, Jakab Julival beszélgettem.
TóCsa
TóCsa
f Ajánlom

NLCafé: Velence, Torontó, Miskolc… Véget ért már a fesztiválőrület, vagy még rengeteg hely van, ahová elkíséred a filmet?

Jakab Juli: Legközelebb Pozsonyba megyek például, aztán ott leszünk októberben Londonban is, sőt azt is lehet tudni, hogy novemberben Los Angelesben is biztosan ott lesz a film az AFI-on. Egyelőre ennyi, de folyamatosan jönnek be az új megkeresések és hírek. Igyekszünk minden meghívásnak eleget tenni.

Most, hogy már több különböző ország közönségével együtt megnézhetted a filmet… Mást kérdez az olasz, a kanadai ,és mást a magyar néző?

Bárhová megyünk, tőlem azt mindenhol kérdezik, hogy milyen volt nagyon hosszú beállításokkal, bonyolult koreográfiákkal dolgozni. Ami nagy különbség, hogy itthon gyakran felmerül az, hogy nem vagyok iskolázott színész, hanem forgatókönyvíróként végeztem, és milyen volt így ez a forgatás nekem, külföldön viszont egyáltalán nem. Nálunk ennek valamiért óriási jelentősége van, talán ez még mindig egzotikum.

A figurádról, Leiter Íriszről merész lenne azt mondani, hogy ő egy női Saul?

Érdekes viszonyom van ezzel az összehasonlítással. A filmnyelvi eszközök vagy akár a karakter szempontjából tényleg sok a hasonlóság a két film között, de közben meg nézzük meg Jancsó Miklós egyes korszakait. Egy-egy évtizeden belül talán mondható, hogy ha egy filmjét láttad, akkor láttad az összeset. Ennek ellenére mégis megnézzük az összeset, mert ugyan valóban hasonló eszközökkel mesél hasonló történeteket, de attól még önmagában mindegyik fontos és különleges mozi. Nemes Jeles László ezt a két filmet igazából egy korszakában – talán mondhatunk már ilyet – készítette. Az idő távlatából lesz majd izgalmas ezt a kérdést megvizsgálni.

Jakab Juli (Fotó: Kováts Dániel)

 

A Napszállta Magyarország aranyérájának idején, az I. világháború előtt játszódik, nekem mégsem annyira a csillogás, hanem a korszak sötétsége jött át a filmet nézve. A forgatáson a csillogás dominált?

Nagyon hangsúlyos volt ez az oldal is. A kalapszalonban és a környékén ez benne volt, különösen abban a jelenetben, amikor kibontják Sissi „kriptáját”, és annyira rácsodálkoznak, miközben miről van szó? Kalapokról. Az összes félelmetes és mocskos részletével együtt ez egy hihetetlenül gazdag világ. László a teljes spektrumon próbálja az akkori életet megmutatni. Érdekes volt nekem, hogy a kalaposlányok majdnem mind nagyon szegény sorból érkeztek, szinte a cselédlánnyal egy kategóriából, de a tehetségüknek hála mégis kicsit feljebb emelkedhettek a ranglétrán. Nem házasodtak be jó helyekre, de a munkájuk során mégis a társadalom magasabb rétegeivel álltak állandó kapcsolatban. Hercegnőket, bárónőket, arisztokratákat és gazdag iparosokat szolgáltak ki. A társadalom minden rétegével találkoztak.

Azt tudom, hogy Nemes Jeles László legalább egy évig nem olvassa el a filmje kritikáit, de mi a helyzet veled?

Nem igazán tudtam ellenállni a kísértésnek, egy ponton túl meg azt vettem észre, hogy nem tör meg, ha negatívat olvasok. Furcsa, hogy sokan egyfajta kisrealista megközelítést kérnek számon a filmen, és esküszöm, értem is a szempontjaikat, de a Napszállta nem realista mozi. Nem az a film, amiben csak simán végigkövetjük a cselekményt az elejétől a végéig. Értem, hogy frusztráló lehet annak, aki mégis ezt várja tőle. Furcsa, hogy az emberek mennyire különbözően reagálnak rá, sosem tudom kiszámítani, kinek fog tetszeni, és kinek nem.

Szét tudod választani azt, ha valaki a filmet lehúzza, de a te alakításodat dicséri?

Pont nemrég zuhant valaki a nyakamba részegen, hogy „De te jó voltál”, közben meg maga a film nem annyira tetszett neki. Őszintén szólva ez engem annyira nem érdekel. Nyilván senkinek nem jó érzés, ha valami rosszat írnak róla, de nekem elsősorban az számít, hogy a filmről van valakinek épkézláb módon megfogalmazott véleménye.

Több külföldi kritikában is a hatvanas-, hetvenes évek francia szépségeihez hasonlítottak. Könnyű feldolgozni, ha ilyesmiket olvasol magadról?

Bármilyen méltatást a filmmel kapcsolatban nagyon jó olvasni. Elképesztő belegondolni, hogy valami olyat csináltunk, amiről valakinek egy ilyen hasonlat juthat az eszébe, és persze nagyon jólesik. Ha újjászületnék, szívesen lennék Anna Karina.

Fotó: Kováts Dániel

A Velencei Filmfesztiválon viselt ruhádnak komoly visszhangja volt. Saját stylist utazott veled?

Füzes Eszter ruhatervezőnek és stylistnak köszönhetem, vele dolgoztunk együtt. Nem utazott velem a Velencei Filmfesztiválra, de előtte nagyon sokat foglalkoztunk ezzel. A produkció nagy hangsúlyt fektetett erre, senki nem szerette volna, hogy tétován ácsorogjak egy ruhaboltban, és azt is tudták, hogy ez igenis egy fontos kérdés. Nagy dolog ez a fesztivál, van egy glamúros aurája,  ezzel a feltűnő, finom olasz estélyivel megadtuk a módját, azt hiszem.

Volt esélyed filmeket nézni a sajátodon kívül?

Nem, a fene egye meg, pedig úgy szerettem volna. Ki is mentem valamivel korábban Velencébe, de elment az idő.

Kívülről nézve a szereped számomra azért tűnt borzasztó nehéznek, mert nagyrészt a zaklatottság és a megszállottság különböző erősségű változatait kellett bemutatnod a film elejétől a végéig. Nehéz volt ebben a lelkiállapotban tartanod magad ilyen hosszú távon?

Ezt nem igazán beszéltük meg Lászlóval előtte, inkább természetesen jött. Ez egy nagyon zárt állapot. Egyszerre volt szükség arra, hogy intenzív legyen, mégis visszafojtott. Sok minden akad a szereppel kapcsolatban, amit csak utólag tudok megfogalmazni. Például arra is csak a film megnézése után jöttem rá, hogy ami Íriszt leginkább hajtja, az az a vágy, hogy talán még sincs egyedül a világban. Az evolúciós pszichológiai irányzat egyik alapja, és az ősemberek óta tudjuk, hogy aki egyedül van, az meg fog halni. Veszélyben van, és nem fogja tudni megvédeni magát. Iszonyú mély állati ösztön bennünk, hogy nem szabad egyedül maradnunk. Írisz egy egyszerűnek látszó lány a film legelején, de amint megtudja, hogy talán van egy bátyja, és még sincs teljesen egyedül, az eddigi élete és apátiája pillanatok alatt a múlté lesz. Ez az ösztön minden észszerű dolgot legyőz nála. Mindezt nem tudtam, amikor forgattunk, de tudat alatt valahol mégis ott munkált bennem. Volt, hogy fizikailag kellett felhúznom magam ebbe az érzelmi állapotba, ezért felvétel előtt futottam néhány kört, vagy fel-le lépcsőztem. Nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni, de számomra a Napszállta egy nagyon izgalmas traumafeldolgozás volt. Mivel nagyon hosszan kellett fenntartani ezt a feszült lelkiállapotot, így nem tudtam mást csinálni, csak a saját emlékeimhez nyúlni.

László az a típusú rendező, aki nagyon sok instrukciót ad a színészeinek, vagy inkább azok közé tartozik, aki hagyja őket szabadon működni?

Rengeteget beszélgettünk a figuráról, amiben az egyik leghatékonyabb fázis maga a casting volt, ami nagyon sokáig tartott. Utólag már látom, hogy László nemcsak technikailag nézte, hogy az adott színész meg tudja-e csinálni a szükséges jeleneteket, hanem kereste azt a bizalmat is, amiben mind a ketten érezhetjük, hogy tudjuk, miről beszél a másik. Tíz hónapig tartott, míg ez a bizalom kialakult köztünk, és ez alatt én nagyon sokat tanulhattam a történetről és Íriszről. Iszonyatosan sok próbafelvételünk volt. Volt, hogy hetente több is. Aztán ott volt az a fázis, amikor a hosszú beállításokat kellett begyakorolni…

Gondolom ez felért egy tánckoreográfia begyakorlásával.

Igen, ez pontosan olyan. Színészként figyelnem kellett a konkrét jelekre, tudtam, hogy mondjuk egy másfél perces beállításban innen el kell jutnom oda, ott elmondok egy mondatot, aztán jobbra kell fordítanom a fejemet, aztán felvennem valamit az asztalról, és mennem tovább balra. Nagyon sok mindenre kellett figyelni, és ezenfelül figyelni kellett a jelenet érzelmi részére is. Általában átbeszéltük a dolgokat Clarával, a forgatókönyvíróval, hogy mindenkinek tiszta legyen, hogy az adott jelenetben mi zajlik. Ezenkívül sok megbeszélnivaló nem akadt, maximum verziókat próbáltunk ki, ha valamiben mégsem értettünk egyet.

Fotó: Kováts Dániel

A film iránt óriási volt az érdeklődés, de ti csak a Velence Filmfesztivál előtt néhány héttel kezdtetek el beszélni róla. Kívülről úgy tűnt, óriási a titokzatoskodás a Napszállta körül.

Tény, hogy a sajtó felé teljes volt a csend részünkről. Beszéltünk is arról, hogy nyilván majd kellene mondani érdekességeket a forgatásról, de tényleg legfeljebb a praktikus körülményekről tudok mesélni. Nincsenek szaftos pletykák. Az volt a cél, hogy a nézők mielőbb megnézhessék a filmet, és lehessen vitatkozni meg beszélgetni a látottakról.

A Saul fia forgatásáról több helyütt lehetett olvasni, hogy egy nagyon intenzív, melós forgatás volt, és nem egy lazulós, jókedvű hely. Ez volt jellemző a Napszálltára is?

A Saul fiánál nyilván iszonyú meghatározó volt maga a téma, azon az egy napon, amikor benne voltam, ezt én is érzékeltem. A Napszálltánál az, hogy nem nevetgéltünk órák hosszat a lakókocsinál, nem az alkotók személye vagy a téma miatt volt, hanem azért, mert az a típusú filmkészítés, amit László csinál, elképesztő koncentrációt igényel. Van elég sok forgatási tapasztalatom, a színészi munkáimon felül is forgatok elég sokat, és jellemzően nagyon-nagyon sok átállás van, amelyek között mindenki lelazulhat. Itt meg egyszerűen nem volt lehetőség erre. Én konkrétan nulla percet töltöttem a pihenőszobában, mert egyszerűen nem volt erre alkalom – amit nem is bántam. Így benne maradhattam abban a lelkiállapotban, amire szükségem volt. Közben pedig megnyugtató volt a szűk stáb, például Erdély Mátyás és Simon József fővilágosító munkáját figyelni. A hangulat jó volt, de ez nem az a forgatás, ahol az emberek a felvételek között pihenhettek. Annál rosszabb amúgy sincs, mint egy forgatáson várakozni. Nem történik semmi, ami szörnyű.

A Napszállta nemcsak egy újabb magyar film, hanem a friss Oscar-díjas Nemes Jeles László új mozija, amit a megszokottnál sokkal nagyobb figyelem övez. Eddig is sok filmben megfordultál, de most nem tartasz attól, hogy lépten-nyomon rád fognak ismerni az emberek?

Szerintem ez egy időszak, ami a filmnek szól. László előző filmjének a sikersorozata Cannes-tól az Oscarig tartott, vagy háromnegyed év volt, és mindezt iszonyú intenzív médiaérdeklődés kísérte. Ahhoz, hogy ez most ne csak egy rövidebb, átmeneti időszak legyen, megint valami hasonlónak kellene történnie. Meglátjuk, hogy alakul, de félni nem félek tőle. Ráadásul a filmben ott a kosztüm és a frizurám is, amitől a saját világom meglehetősen messze áll.

Csak fel kell venned egy kalapot, és mindenki rád ismer.

Iszonyat nagy kalapot fogok hordani, hátha. (nevet)

Tartottál meg kalapot a filmből?

Ezt nagyon sokan kérdezik. (nevet) Nem, és nem is szerettem volna. Jó helyen vannak Szakács Györgyinél.

Semmilyen apró emléket nem tartottál meg?

Van olyan apróság, amit megtartottam.

Kipróbáltad a kalapkészítést?

Mi, lányok részt vettünk egy kalapkészítő workshopon, aminek a végére mind csináltunk egy kalapot a nullából. Tök jó érzés volt, hogy az, amit én csináltam, végül bekerülhetett a filmbe egy statiszta jelmezeként.

A korábbi filmjeid kapcsán többször elmondtad, hogy hiába játszol filmekben, nem tekintesz magadra színésznőként. A Napszállta után is így gondolod?

Ezt már picit bonyolultabban látom, és nem érzem a kényszert, hogy visszakozzak azért, mert nem végeztem el a színész szakot. Most már sok dolgot tudok a filmszínészetről. Messze nem mindent, de már sokkal magabiztosabb vagyok.

Fotó: Kováts Dániel

Eddig inkább megtaláltak téged a szerepek, és nem te kerested őket. Ebben történt változás?

Vágyom rá, hogy kipróbáljam magam különböző színészi feladatokban, de igazából minden munkámra büszke vagyok, amit eddig csináltam, legyen az színészi vagy nem színészi. Olyan dolgokban szeretnék részt venni, amikkel azonosulni tudok. Ha azt mondanám, hogy mostantól 100 százalékban színésznő vagyok, akkor bezáródna egy csomó olyan kapu, ami számomra fontos. Már csak az egzisztenciám miatt is: elsősorban nem a színészi munkáimból élek. Nagyon szeretek filmezni, akár dramaturgként, akár színészként, akár látványtervező-asszisztensként.

Lett ügynököd külföldön a Napszállta után?

Még nem. Meglátjuk. Legyünk túl a következő pár héten, aztán beszélni fogok a körülöttem lévő okos emberekkel. Azt biztosan nem szeretném, hogy ha majd évek múlva visszanézek, akkor azt lássam, hogy lett volna valami nagyon komoly lehetőségem, de nem éltem vele.

Dolgozol valamin dramaturgként mostanában?

Bodzsár Márk Drakulics elvtársában és Deák Kristóf Foglyok című tévéfilmjében is dolgoztam. Mindkét munka nagyon izgalmas, kosztümös projekt volt. A dramaturg egy nagyon hálás és jó pozíció, sok minden belefér. Márkkal nagyon szorosan dolgoztam együtt, ott kaptam is a végén egy „rendező munkatársa” titulust. A Foglyok esetében csak egyszer kukkantottam ki a forgatásra, de Vörös András forgatókönyvíró szinte végig Kristóf mellett volt. Mindig a rendezőtől függ, mennyire tart igényt a dramaturgra vagy a forgatókönyvíróra a forgatáson.

Saját forgatókönyv?

Nagyon szeretem a Saturday Night Live-ot, bárcsak lehetne ilyen szkeccsműsort csinálni itt. Téma lenne bőven. A vígjáték és a romantikus vígjáték mindig is vonzott, utóbbit nagy kihívásnak tartom.

Megosztás Facebookon