nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Szellemplázát hagyott hátra a világ leggonoszabb üzletembere – a londoni Whiteleysben jártunk

Szellemplázát hagyott hátra a világ leggonoszabb üzletembere – a londoni Whiteleysben jártunk

Amennyire engedték, körbefotóztuk a világ legüresebb üzletházát, amelyik még működik. Elképesztő élmény az egykor csodás épületben bolyongani, amely ma már nem érdekel senkit.
Neményi Márton
Neményi Márton
f Ajánlom

Csodálatos századeleji épület, benne bevásárlóközpont. Meghagyták a klasszikus vonásokat, de azért fel-felújították. Mindez London közepén. Lenyűgözően hangzik, igaz? Nos, a Whiteleys pláza jelenleg így néz ki csúcsidőben:

Fotók: Neményi Márton

A legendás üzletház most nagyjából annyira vidám hely, mint egy külvárosi villamosremíz: kihalt, lerohadt, tele van buheramegoldásokkal, és bár megvan a maga borzongató romantikája, mégis jó érzés kijönni belőle. Ettől függetlenül őrzi még az épület a századelő patináját, látszik, hogy nagy gonddal újították fel, amikor fel kellett, ügyelve arra, hogy az átadást követő építészeti iskolák ne uralják le a tízes évek luxusát. Így aztán az egész olyan, mint egy mauzóleum. Tulajdonképpen nemcsak olyan, hanem az is.

Mi történt? Hogy megértsük, bő százötven évvel ezelőttről indulunk.

A legenda szerint William Whiteley 1845-ben érkezett Londonba tíz fonttal a zsebében és egy nagy álommal a fejében: hogy a város egyik legfontosabb mágnásaként egész üzlethálózatot üzemeltet majd. Utóbbi pár évtizeddel később össze is jött, a többinek azonban, ahogy a legendáknak általában, mérsékelt a valóságtartalma: Whiteley gazdag családból származott, jó neveltetést kapott, a korszak legmenőbb szakmáival kacérkodott, ám szülői nyomásra végül egy megbízható iparba, a textilkereskedelembe szállt be. Londonba például csak 1851-ben utazott először.

Amikor megnézte a világkiállítást, nemcsak leesett az álla, de támadt is egy ötlete: építene egy hatalmas épületet a kiállítás mintájára, azzal a különbséggel, hogy a polcon lévő tárgyakat meg is lehet venni. Standok helyett tehát üzleteket képzelt el egy fedél alatt. A kereskedőknek jó, mert biztos helyük van, a vásárlóknak jó, mert mindent megvehetnek egy helyen, Whiteley-nek pedig a legjobb, mert őrült bérleti díjakat szedhetne a természetesen luxustermékeket forgalmazó boltosoktól. Igen, William Whiteley 150 éve feltalálta a plázát.

Ehhez persze az is kellett, hogy saját, amúgy stabilan növekvő textilüzlete, amelyet más boltokkal szövetkezve folyamatosan bővített, többször is lángra kapjon, majd 1887-ban teljesen leégjen. Whiteley nem esett kétségbe: hatalmas vagyona volt, több mint hatezer embert foglalkoztatott úgy, hogy a bolthálózathoz tartozó munkásszállókba költöztette őket, tehát tényleg élet és halál ura volt. Úgy döntött, hogy megveszi Bayswater városrész egyik legszebb épületét, és odacsábítja a luxusboltokat.

A végül csak az 1907-ben bekövetkezett halála után megnyitott Whiteleys tényleg nem sokban különbözött egy mai bevásárlóközponttól, csak építészetileg némileg markánsabb (és időtállóbb) volt, meg nem szólt benne idegesítő liftzene.

Előreszaladtunk: Whiteley haláláról még mindenképpen beszélnünk kell. Mert micsoda halál volt az! Az üzletembert saját boltjában közvetlen közelről kétszer fejbe lőtte egy Horace Rayner nevű fiatalember. A bolt alkalmazottai és a közelben vásárlók a következő párbeszédet hallották a hátsó szobából:

„Ez az utolsó szava?”

„Igen.”

„Akkor ön egy halott ember, uram.”

Ezt három pisztolylövés követte. Az utolsó egy elbaltázott öngyilkossági kísérlet volt.

William Whiteley (fotó: Hulton Archive / Getty Images)

A férfi letartóztatásakor azt állította, Cecilnek hívják, és Whiteley törvénytelen gyermeke, az apja pedig cserbenhagyta őt és az anyját. A tárgyaláson átmeneti elmezavarra hivatkozott. Nem vették be. Rayner ugyanis alighanem igazat mondott. Whiteley még a korabeli kapitalista-nagytőkés mércével is romlott arc volt, nagyjából úgy kell elképzelni mint

a viktoriánus Anglia Donald Trumpját,

csak sokkal tehetségesebb üzletemberként (Trump kezei közül ugyebár nagyon sok pénz folyt ki). Miközben azzal büszkélkedett, hogy ő látja el minden földi jóval az ország teljes elitjét („itt mindent lehet kapni a tűtől az elefántig” – dicsekedett egyszer), kihasználta és a végkimerülésig hajtotta beosztottjait. Minden neki tetsző nőre rámozdult, és mivel főleg alkalmazottakról volt szó, kevesen mertek ellentmondani neki. Az első boltjában csak két ember dolgozott, mindketten nők voltak, az egyiket feleségül is vette, neki aztán egész életében néznie kellett, ahogy férje hűtlenkedik. Rengeteg szeretője volt, kész csoda, hogy csak egy törvénytelen gyermek bukkant fel – igaz, ő rögtön meg is ölte. „Cecilt” egyébként halálra ítélték, de a közvélemény annyira megszánta a férfit –  és megutálta Whiteley-t – , hogy a belügyminiszter megkegyelmezett neki. 12 év után szabadult.

Az akkor már hatalmas céget Whiteley fiai vették át, ők nyitották meg a plázát is, amelyet akkor a világ legnagyobb és legszebb üzletházaként aposztrofált a sajtó és a megnyitót levezénylő londoni polgármester. G. B. Shaw például nem a Harrodsból vagy a hasonlóan nagy múltú boltokból öltöztette Pygmalion című darabja hősnőjét (ebből készült a My Fair Lady című musical), hanem a Whiteleysbe küldte új ruhákért. Ennél jobb píár akkoriban egyszerűen nem létezett.

Hogy azóta mi történt? Semmi, csak a történelem. A fiúk nem bírták a tempót, a céget ‘27-ben el kellett adniuk az öreg Whiteley ősriválisának, Gordon Selfridge-nek. Később ő is csődbe jutott, szegényen halt meg.

1921 (fotó: English Heritage / Heritage Images / Getty Images)

Az ötvenes években, a háború után érthetetlen okokból megcsappant a kereslet a luxuscikkekre, a felső szintet irodaként adták bérbe, többek között egy számítástechnikai labor költözött be. A század második felében a textil- és ruhaüzlet sem ment jól – az üzletház fő profilja még mindig ez volt –, túl drágák voltak a boltok.

Végül 1981-ben zárt be. Pár évvel később felújították, és lecsupaszították, amennyire le lehetett (a csodálatos lépcsőket szerencsére meghagyták) azzal, hogy újra megnyitják, ekkor már mai értelemben vett plázaként. Az építkezés eleve baljós volt, egy daru összedőlt, maga alá temetve több munkást és egy autót sofőröstül.

A vállalkozás, ahogy a képekből is látszik, megbukott. Egyszerűen nem vonzott senkit, a közeli Notting Hill burzsoá lakói pedig utálták a plázát, rossz hírét keltették, ahol csak tudták. A kétezres években még egyszer nekifutottak az újrafazonírozásnak, fizikailag és píárszempontból is – megint nem jött össze.

A boltok közt bóklászni magányos és szomorú érzés. A Londonist szerzője szerint még a nagy franchise-ruhaboltokból – GAP, Zara – sem lehet kijönni úgy, hogy ne akarnának rásózni az emberre valami leértékelt cuccot, mindegy, mit, csak vásároljon. A virágos bácsi örül, ha nullszaldóra kijön – a tervezett újabb felújítást pedig nem várja, mert biztos benne, hogy felemelik a bérleti díjat – , egy internet-előfizetést áruló hölgy pedig ámul a tervek láttán (naná, egymilliárd fontot szánnak a teljes felújításra, a pláza köré pedig hotelt és lakóparkot építenének), de nem érti, hogy lesz erre kereslet is. A virágos bácsi azóta bezárt.

Nem egyszerű a válasz arra, hogy miként állhat London közepén (na jó, annál egy kicsit kijjebb, de azért mégsem a helyi Kőbányán) egy üres pláza. A környék szeretni valóan proli, használtmobil-boltok és távol-keleti kifőzdék, amíg a szem ellát, már maga az épület is furcsán mutat itt. Londonban egyébként is leáldozóban van a plázakultúra, a bevásárlóközpontok itt inkább egymás mellett sorakozó kis boltokat jelentenek az utcafronton és az udvarokban, tarol a vintage, a second hand, a designer és a kézműves. Aki ad magára, annak eszébe sem jut környezetszennyező, gyerekmunkásokat éhbérért foglalkoztató franchise-boltokban vásárolni.

Szóval tényleg lehangoló és szomorú látvány, de még az is lehet, hogy ez így van rendben.

Megosztás Facebookon