Anglia stricitábornoka is segített megírni a londoni örömlányok enciklopédiáját

1757-ben, azaz II. György uralkodásának vége felé egy meglehetősen rendhagyó kiadvány jelent meg Londonban: egy minden részletre kiterjedő, tudományos alapossággal és poétikus hevülettel megírt kurvakatalógus. Noha nem ez volt az első a műfajban (hisz egy évszázaddal korábban már kijött a remek című Wandering Whore), a Harris’s List of Covent Garden Ladies címre keresztelt hasznos kis zsebkönyv, amely sorra vette a brit főváros utcáin, kocsmáiban, színházaiban, bordélyházaiban és privát lakásaiban szolgálatot teljesítő prostituáltakat (összesen csaknem kétszázat), kétségkívül hiánypótlónak bizonyult.

Hogy pontosan ki is volt az 1795-ig több kiadást is megért mű szerzője, az nem egyértelmű. A legvalószínűbb, hogy az ír származású Samuel Derrick, egy irodalmi ambíciókat dédelgető sikertelen színész, aki bizonyára maga is aprólékos terepmunkát végzett, mielőtt belevágott volna az írásba, de egyedül aligha bírt volna feldolgozni ennyi adatot – és hát egyáltalán, ennyi nőt. Szóval elképzelhető, hogy igénybe vette egy elismert szaktekintély, bizonyos Jack Harris segítségét is, aki jól menő striciként dolgozott a fővárosban, és jegyzetfüzetébe számtalan érdekességet jegyzett fel a keze alatt megfordult örömlányokról (illetve jellemző, hogy önmagát szívesen emlegette Egész Anglia Stricitábornokaként). Samuel Derrick viszont 1769-ben meghalt, így az, hogy a későbbiekben kik gondozták a prostituáltak arcképcsarnokát, már tényleg rejtély. De talán nem is olyan fontos.

A Harris’s list 1773-as kiadása (forrás: Wikipedia)

A mindvégig Harris neve alatt futó és maga idején elképesztően népszerű könyvben közölt írások (esszék?) nem is annyira szigorú kritikák vagy tárgyilagos, visszafogottan méltató ajánlók (bár akadtak ilyenek is), hanem sokkal inkább költői szóvirágokban, merész hasonlatokban bővelkedő dicsbeszédek – legalábbis az interneten is elérhető 1789-es kiadás alapján. Persze azért a zavartalan ügymenethez szükséges alapvető információkat nem volt nehéz kihámozni innen. A portrék (mármint írásos portrék, képek természetesen nem voltak) minden esetben tartalmazták az illető hölgy nevét (kipontozva), címét, életkorát (igen, vannak 18 alattiak is), külső tulajdonságait, illetve a tarifáját; utóbbi egyébként nagyjából öt schilling és öt font között mozgott.

Ezeken kívül a szerző – aki egyébként minden bejegyzéshez mellékelt egy pár soros, személyre szóló versikét is – előszeretettel tért ki a mellméretre, örömest időzött a genitáliákon, hosszasan, élvezettel ecsetelte a prostituáltak különféle szexuális specialitásait és néha bedobott egy-két érdekes anekdotát is, de az értékelésben az is fontos szerepet játszott, hogy ki mennyire szórakoztató beszélgetőpartner, tud-e énekelni vagy táncolni, illetve milyen régóta van a szakmában. Sőt, néha még azt is megírta afféle szociodokumentarista lendülettel, hogy ki hogyan sodródott erre a nehéz, sok buktatóval teli pályára. (Hát hogyan, többnyire nyilván a nyomor és a kilátástalanság elől menekülve, noha a könyv szerint sokan a „kéjsóvár természetük” miatt választották ezt a hivatást, ami azért nem hangzik túl meggyőzően.)

A memoáríró Fanny Murray, a kor egyik leghíresebb angol kurtizánja (forrás: Wikipedia)

Lássunk néhány példát: az Oxford streeti Miss C-ről megtudhatjuk, hogy bár fogazata nem tökéletes, és a mellei is aprók, volt fejőlányként különös tehetséggel ragad meg bizonyos dolgokat; Miss Mky gyakorlatilag bárhol, bármilyen körülmények között és bármilyen pózban képes közösülni; az elragadó tekintetű Mrs. Sltr egy olyan száj büszke birtokosa, amivel a legnagyobb falatokat is képes bekapni; Miss Stvnnél senki nem üli meg jobban Szent György szilaj paripáját; az antik műveltséget nyilvánvalóan nagyra becsülő Miss D pedig csak akkor fedi fel előttünk a Medici-Venusra vagy a khariszokra emlékeztető meztelen bájait, ha a jelenlétében megtartjuk a küthériai szertartást.

Szóval a szöveg nagy része mai szemmel elég problémás (amellett, hogy kimondottan szórakoztató is), de ettől függetlenül azért érthető, hogy ezek a prostialmanachok miért voltak ilyen kelendőek a maguk idejében. A Harris-féle ismeretterjesztés további burjánzásának aztán a III. György idejében alakult Proclamation Society (Kinyilatkoztatás Társasága) vetett véget, amely – más egyebek mellett – az erkölcstelen irodalomnak is hadat üzent, így a könyv további kiadását és árusítását végül 1795-ben betiltották.

Címlapkép: Harlots/YouTube