Török vendégmunkások kapták meg Adolf Hitler kedvenc festményét

Carl Spitzweg német biedermeier festő (és volt patikus) 1839-es képe, az „éhező művész” vagy az „elátkozott költő” jól ismert alakját egyszerre karikatúraszerűen és együttérzéssel ábrázoló Szegény költő elsőre talán nem tűnik különösebben felkavaró alkotásnak. A címszereplő egy ócska matracon fekszik egy apró, nyomorúságos manzárdszobában, foltos házikabátot és egy fríg fejfedőket idéző, súlyos jelentésrétegek alatt kornyadozó hálósipkát visel, lemondó arckifejezéssel rendezgeti friss kéziratait bal kezével, míg a jobbjával talán egy bolhát morzsol szét, körülötte néhány szétdobált könyv, a plafonon lyukas esernyő, a sarokban pedig igen lehangoló külsejű kályha áll, amit a művész a saját korábbi költeményeivel fűt (milyen szép allegória!).

Szóval nincs itt se vihar és előretörés, se vágtató valkűrök és götterdämmerung vagy bármilyen bombasztikus pángermán tűzijáték, az egész inkább dekoratív, vicces és ártalmatlan, ám ettől függetlenül a kép máig legalább annyira fontos nemzetiidentitás-képző műalkotásnak számít Németországban, mint a Faust vagy A Nibelung gyűrűje. És nem mellesleg ez volt a kedvenc festménye minden idők egyik leghíresebb éhező művészének, a később sokkal jövedelmezőbb karrierbe kezdő Adolf Hitlernek, ami már önmagában is jól mutatja, hogy a Szegény költő tényleg a nyugati kultúra egyik megkerülhetetlen darabja; még akkor is, ha kissé szájbarágósan és kevéssé izgalmasan mesél a kompromisszummentes művészlét nehézségeiről.  

A szegény költő (forrás: Wikipedia)

Az azonban már sokkal izgalmasabb, hogy ez a mű (amelyből amúgy négy verzió is létezik, de most ne bonyolítsuk) volt a főszereplője a huszadik század egyik legszórakoztatóbb és legjobban dokumentált képlopási botrányának. A nem éppen egy klasszikus heist-mozi forgatókönyvére, hanem sokkal inkább egy radikális művészeti akcióra vagy politikai demonstrációra emlékeztető bűntény a neves német performanszművész, Uwe Laysiepen, azaz Ulay nevéhez fűződik, akit a nagyközönség leginkább onnan ismerhet, hogy Marina Abramovic alkotó- és élettársa volt 1976 és 1988 között. Bár kettejüknek volt néhány vitatható színvonalú, ám annál nagyobbat szóló közös munkája, mint a szakítás a kínai nagy falon, illetve a gyöngébb latin-amerikai telenovellák dramaturgiáját idéző, 22 évvel későbbi néma egymásra találás a MoMA-ban, azért szerencsére több emlékezetes húzásuk is akadt – és talán pont ez, a legelső volt mind közül a legmaradandóbb (bár az is igaz, hogy Abramovic itt még csak a super 8-as videódokumentációért felelt a Herzoggal is dolgozó operatőr, Jörg Schmidt-Reitwein mellett).  

1976. december 12-én, vasárnap, fagyos hidegben és szakadó hóesésben került sor a nagy műkincsrablásra. Az akkor 33 éves, amszterdami művészeti hallgató Ulay már-már mániákus aprólékossággal tervezett meg mindent pontról pontra, lépésről lépésre (majd a 14 pontból álló akciótervet el is postázta az újságoknak még előző nap, tudván, hogy úgyis csak hétfőn kapják kézhez): először kifüggesztette a Szegény költő reprodukcióját a nyugat-berlini képzőművészeti egyetem főbejárata elé, ezután autójával a Neue Nationalgalerie-hez hajtott, kényelmesen besétált a menő bőrkabátjában, mint akármelyik másik múzeumlátogató, kicsit még csevegett is az egyik teremőrrel, majd lekapta a falról (az egyébként kis méretű) képet, mire azonnal felüvöltött a riasztó. A kifelé vezető út így persze már korántsem bizonyult olyan kényelmesnek, de az amszterdami provo mozgalom (amelynek lényege nagyjából: erőszakmentes eszközöket használva erőszakos fellépést kiprovokálni a hatóságokból) emlőin nevelkedett, és amúgy is meglehetősen atletikus alkatú Ulaynak alighanem volt már gyakorlata az ilyesmikben, és végül sikerült lesprintelnie a nyomában loholó biztonságiakat.

A múzeum előtt bevágódott a kocsijába, és meg sem állt Kreuzbergig, a főként bevándorlók és munkások lakta rossz hírű negyedig, ahol az első útja egy telefonfülkéhez vezetett, és mintha ennél mi sem lenne természetesebb hasonló helyzetben, felhívta a múzeum igazgatóját, Dieter Honisch professzort, akivel közölte, hogy ő lopta el a képet, és vállalja a következményeket. Majd a pontos tartózkodási helyét is elárulta a minden bizonnyal igen meglepett műtörténésznek, illetve azt is javasolta, hogy lehetőleg rendőri erősítéssel érkezzen. De itt még közel sem zárult le a performansz; sőt, igazából csak most kezdődött. Ugyanis ezt követően a művész bement az egyik közeli bérházba, felsétált a második emeletre, és bekopogtatott egy ott élő török családhoz. Persze nem csak úgy találomra, hisz Ulay már korábban megbeszélte a lakókkal, hogy forgatnának náluk egy dokumentumfilmet, viszont azt valamilyen okból elfelejtette velük közölni, hogy egyébként az össznémet nemzeti öntudat és kultúra egyik ikonikus darabjával a hóna alatt fog beállítani, amit pár órája lopott el egy állami intézményből. Nyilván csak kiment a fejéből.

A puritánul berendezett lakásban aztán a vidáman, bár kissé tanácstalanul mosolygó anyuka és a rendkívül érdeklődő gyerekek orra előtt levette az egyik falat díszítő képet, majd a helyére akasztotta a Szegény költőt, és ezzel meg is volt a nagy finálé; bármi fontosat is akart mondani a bevándorlók sanyarú helyzetéről, a saját németségéhez fűződő ambivalens viszonyáról, a hidegháborúról, az intézményesített művészetről vagy a nemzete által elkövetett korábbi és jelenkori bűnökről, azt bizonyára sikerült elmondania. Az érthetően némileg ideges performanszművész ezután egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és várta, hogy mi lesz. Egy kis idő múlva aztán a környéket lezárta a rendőrség terrorellenes különítménye, és befutott Honisch professzor is egy sofőr társaságában, megcsodálták az új kontextusba (konkrétan egy ronda tapétára) helyezett, amúgy tökéletesen sértetlen műalkotást, és a minden szempontból kimerült művésszel (elvégre a performansz 30. órájában jártunk) együtt visszaszállították azt a múzeumba, ahol Ulay először az igazgatónak, majd az őt kihallgató rendőröknek is elmondta (és másnap reggel a bíróságon is hangsúlyozta), hogy ez nem valódi rablás volt, hanem egy művészeti akció.

Ettől függetlenül a három hónappal később megtartott rendes tárgyaláson 36 napi börtönre vagy 3600 márka pénzbüntetés megfizetésére ítélték, ám ekkor már nem tartózkodott az országban, ugyanis közben Abramoviccsal az oldalán visszatért Amszterdamba. Ezzel a húzásával aztán jó időre fel is égetett maga mögött minden, Németországhoz vezető hidat – de hát úgyis valami ilyesmi lett volna a cél, szóval kijelenthető, hogy a performansz megnyugtató sikerrel zárult.