Szabadidő

25 éve járok a Szigetre, de már elveszett belőle a varázs

Az ősidőkben kezdtem a Szigetre járni, amikor még a rockzenéről és a közösségről szólt az egész. A fél bagázs cigit meg piát tarhált, és csak az számított, hogy egy hétig szabadok voltunk.

Nem egyedül mentem, mindig nagy társasággal, egy egyesület kortárs drogprevenciós munkájában vettem részt, úgyhogy számomra nem csak arról szólt a Sziget, hogy hogyan rúgjunk be és tomboljunk a koncerteken. Vagyis az utóbbiról nagyon is szólt, mert amikor lejárt a műszak, akkor reggelig meg sem álltunk, ugráltunk a bömbölő zenére, és elfelejtettük, hogy van külvilág. Volt egyfajta romantikája az egésznek, úgy éreztük, értünk van ez a fesztivál, azért, hogy mi kiengedjük a gőzt, hogy legyen egy hét, amikor nem annyira érvényesek a társadalmi szabályok, amikor nem érdekel senkit, milyen ruha van rajtad, és hogy csóró vagy gazdag vagy.

Mind azért voltunk ott, hogy szabadon élvezzük a zenét és a közösséget, ami ezen a helyen összeverődött.

Azóta is járok a Szigetre, a gyerekeim megszületése után ugyan már csak egy-egy napra, de nem hagyom ki, mert ezt az érzést keresem azóta is. És eddig meg is kaptam, eddig szabadság- és közösségérzetem volt tőle, de idén ez valahogy elmaradt. Lehet, hogy én öregedtem meg, bár kétlem, mert lélekben ugyanolyan maradtam, ma is bemegyek ugrálni a koncerteken, és boldogan fekszem le a fűbe hallgatni a zenét. Inkább a közönség cserélődött ki annyira az utóbbi években, hogy már nincs meg az az összetartozás-érzés, amit annyira szerettem ebben a fesztiválban.

sziget fesztivál élmények

Fotó: Neményi Márton

Régen, ha leültem egy padra, akkor tuti biztos volt, hogy öt perc múlva vadidegenek csatlakoznak hozzám, és órákig bírtunk beszélgetni. Megváltottuk a világot, hülyéskedtünk, vitáztunk zenékről és politikáról. Imádtam. Rengeteg ismerősöm lett a Szigeten az ország minden részéről, akikkel hosszú évekig tartottuk a kapcsolatot, és ha máskor nem, hát a fesztiválon biztos találkoztunk minden évben. Hiányzik most már a Szigetről ez a fajta közvetlenség, hogy csak azért van közünk egymáshoz, mert mindketten ott vagyunk, ugyanazon a fesztiválon. Hiányzik belőle az a plusz, amitől más volt, mint egy sima koncert, amire bármikor elmehetek év közben. Az az érzés, amit csak az ismer, aki járt ott régen: hogy mindig mindenki szembejön, és ha elkiáltod magad a tömegben, hogy égető szükséged van egy sörre, akkor két perc múlva érkezik egy korsóval.

Az ilyen élmények meghatározóak voltak az én életemben, egy hétig tartozni valahova, amikor épp a legelveszettebb éveimet éltem kamaszkoromban.

Nem azért veszett ez el, mert túl sok a külföldi, hiszen jól emlékszem rá, hogy pár éve még simán leült mellénk egy francia csapat, és kézzel-lábbal megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, utána pedig együtt mentünk el az aktuális koncertre, hogy úgy jöjjünk ki a végén a sok ugrálástól, mintha lezuhanyoztunk volna. Most ez nincs, és nagy kár érte, mert így nem tudom a saját gyerekeimnek megmutatni, mitől volt ez a fesztivál olyan különleges hely, miért ragaszkodtam hozzá annyira, hogy egész évben alig vártam, hogy újra ott legyek.

Most már csak koncertek sora, amire jó kimenni, mert szeretem a zenét, és az sem zavar, hogy nem ismerem a zenekarok felét. Annyira nem, hogy most már kifejezetten keresem azokat a színpadokat, ahol számomra teljesen idegen zenekarok játszanak, mert itt ismerek meg olyan új zenéket, amiket érdemes hallgatni. Úgyhogy a zene miatt járni fogok továbbra is a Szigetre, csak közben kicsit vérzik a szívem, hogy többé már nincs meg az a szabadság, társadalmon kívüliség és közösség, mint régen.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top