nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Lana Del Reynek már nem kólaízű a vaginája

Lana Del Reynek már nem kólaízű a vaginája

Lana Del Rey a Sziget egyik legkülönlegesebb hangulatú koncertjét adta pénteken. Sem a számai, sem az előadása nem illettek a nagyszínpadra, de ez őt és a közönségét sem zavarta. Eközben a dalválasztásaival és az átvezető szövegeivel jelezte, már nem ugyanaz a nő, aki boldogan alárendeli magát a felnőni képtelen, szánalmas férfiaknak.
Kránicz Bence
Kránicz Bence
f Ajánlom

Lana Del Rey 33 éves. Ezt csak azért írom, mert sokan hajlamosak őt még mindig annak a szende kislánynak látni, akinek az imázsát 2012-ben, első albumával megteremtette. Néhány éve teljesen komolyan kérdezte, hogy akkor is szeretni fogják-e őt az emberek, ha már nem lesz fiatal és gyönyörű. Első magyarországi koncertjét olyan sokan várták, hogy borítékolni lehetett, a művészi dilemmáival a Szigeten nem kell szembesülnie, de ő ettől függetlenül ugyanúgy a műsor részévé tette, vagyis eljátszotta a kétkedést és a tanácstalanságot, ahogy mostani turnéja más állomásain.

Ennek a kétkedésnek legutóbbi albumán, a tavaly megjelent Lust for Life-on adott hangot. A szövegekben egyre kevésbé jelent meg a férfiaknak alárendelődő, elnyomható, önmagát kiszolgáltató nőként, és inkább kívülről, az ilyen helyzeteket elemezve énekelt szokásos témájáról, a reménytelen szerelemről. Másrészt át kellett gondolnia a viszonyát Amerikához, amelynek a szimbólumai mind vizuális szempontból, mind a dalszövegek tekintetében alapvetően meghatározták a Lana Del Rey-imázst. A kettő talán a Cola című számban fonódik össze a legszebben, ami ugye úgy kezdődik, hogy Lana a kólához hasonlítja a vaginája ízét – nos, ezt a számot már nem játssza koncerteken. Nem tárgyiasítja magát akkora lelkesedéssel, pláne nem úgy, hogy Donald Trump megválasztásával belehugyoztak a kólájába.

Fotó: Neményi Márton

Nyilvánvalóan nem kell attól tartani, hogy Lana Del Rey, a valóságtól elszakadt, álomszerű popballadák előadója hirtelen politikus művésszé vált volna, de a szigetes koncertjén is beszélt arról, hogy már máshogy szeretne énekelni önmagáról és Amerikáról is, e kettő pedig szorosan összekapcsolódik. Ettől még ugyanazt a pihegős, visszhangos dreampopot énekli, amit megszoktunk tőle, és ahol minden sorvéget úgy lehel ki, mint egy tüdővészben haldokló 18. századi grófkisasszony. A változtatás igénye viszont egyértelműen munkál a Lust for Life dalaiban, amelyeket a szigetes koncert alatt nagyjából fele-fele arányban adott elő az első, nem demójellegű lemezén, a Born to Die-on megjelent slágereivel. A közbeeső albumokról legfeljebb egy-egy szám fért bele a műsorba, amit senki nem bánt, mert a legtöbben egyetértenek abban, hogy az első és az eddigi utolsó albuma a legjobb.

Ezekért a férfiakért kár kiöltözni

Ennek az átmeneti állapotban lévő Lana Del Rey-produkciónak az ikonográfia szintjén ugyanúgy része az a nosztalgikusra hangolt, sosemvolt amerikai álom, amit a színpadon felállított műpálmafákkal és strandágyakkal, valamint a háttérvetítéssel a Szigeten is megidéztek. A Lana Del Rey-imázs lényege, hogy nemcsak tudatosan konstruált, hanem folyamatosan le is leplezi magát, felhívja a figyelmet önnön mesterkéltségére. Az érzelgős, szomorú dalok bizonyára igazi érzésekről szólnak, de mire az énekesnőt megismerte a világ, ezek az érzések megdermedtek. Már nem sajog a szív, csak a fikció maradt, amit a mostani turnén a filmzenés bevezető is kiemel.

Fotó: Neményi Márton

Vagyis valódi fájdalom helyett Lana Del Rey a melankóliáról énekel, ami elválaszthatatlan a nosztalgikus múltidézés fikciójától. Ez volna a posztmodern művészet lényege, amint azt Fredric Jameson híres könyvében, A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikájában kiemeli. Az alkotók berendeznek egy világot, ami egy másik, korábbi világ idézete, majd adott pontokon jelzik, hogy az idézetbe hiba csúszott: amit látunk vagy érzünk, csak hazugság. (Jameson egyik paradigmatikus példája David Lynch Kék bársonya, amelynek címadó dalát persze Lana Del Rey is elénekelte.)

Az énekesnő a kezdetektől, vagyis a saját maga által barkácsolt videoklipektől kezdve ezt az ötvenes-hatvanas évekbeli, kólás, oldtimeres kamu-Amerikát építi, amelynek nem a történelme, hanem az ikonjai érdeklik. Produkciójában nincs értékválasztás, ezért is játssza el Jackie Kennedyt és Marilyn Monroe-t egyszerre – a Happy Birthday, Mr. Presidentet a Szigeten is elénekelte, nyilván Trump óta ez máshogy, még ironikusabban hangzik. Az americana adta tehát a színjáték díszletét, a monológokat pedig olyan férfiakhoz címezte, akik nyilvánvalóan teljesen alkalmatlanok a normális párkapcsolatokra, hiába tenné ki értük a szívét-lelkét a dalszövegek alanya. A szubmisszív kötődés emblematikus slágere a Video Games, amelyben Lana Del Rey azt énekli, „mindent csak érted teszek”, illetve „a kedvenc fürdőruhádat vettem fel”, de tök mindegy, mert a férfi leginkább playstationözni szeret.

Fotó: Neményi Márton

A hasznavehetetlen és szánalmas férfiaknak való kiszolgáltatottság érzésével nyilvánvalón nők milliói tudnak azonosulni a világ bármely pontján, miközben az érzésvilág színjáték jellege miatt azok is kedvüket lelhetik ebben a zenében, akik éppen nem vágnák fel az ereiket szerelmi bánatukban. Lana Del Rey pont azért lett a kritikusok kedvence is, és őrzött meg totális és gátlástalan mainstream jellege ellenére valamiféle „alternatív” atmoszférát, mert a zenéjéhez a posztmodern áttéteken keresztül intellektuálisan is lehet közelíteni.

A koncert, aminek nem kellett volna működnie

A Sziget nagyszínpada előtti porfelhő persze nem az intellektuális közelítések terepe. Itt leginkább a Parov Stelar típusú mulatós vagy jobb esetben az Arctic Monkey-féle stadionrock érvényesül, ezért is volt meglepő, hogy milyen magától értetődően rajongott a közönség egy olyan koncertért, amelyben lassú, szenvelgős dalok váltották egymást, a megjátszott visszafogottságba pedig némi őszinte szelídség is vegyült. A tempó egy pillanatra sem vált féktelenné, a koncert közepén például az énekeső perceken át autogramokat osztogatott és szelfiket készített szerencsés rajongóival. Később a közönség kérésére a cappella elénekelte a Blackest Day-t, amit a mostani turnéján máshol nem csinált – ennyi volt a spontaneitás, de ennyi legalább volt.

Fotó: Neményi Márton

A Lana Del Rey-számok nemcsak, hogy egyáltalán nem eredetiek – mondjuk, ilyesmit a kortárs popzenétől legfeljebb idióták várnak –, de nem is feltétlenül jók. Sok köztük az olyan modoros, dívás ária, amitől Lana Del Rey napjaink Celine Dionjának tűnik, miközben a tegnap Celine Dionja sem volt még elég régen (tisztelet a kivételes és felülmúlhatatlan My Heart Will Go Onnak, amelyet egyébként a Sziget pénteki napján Asaf Avidan adott elő egy színpaddal arrébb). Egyelőre viszont teljesen mindegy, hogy Lana Del Rey koncertjeibe gyenge számok is beférnek, mert felépített világát a közönség továbbra is otthonosnak találja.

Lana Del Rey zenéje arra kérdez rá, mit kell eljátszania egy nőnek a 2010-es években, hogy boldogulni tudjon, a legutóbbi albumával pedig kísérletet tett rá, hogy a játékszabályokat egy kissé jobban alakíthassa. Akárhogy is vesszük, ez egy művészi program, amelynek megvalósítása során egyensúlyozni kell őszinte érzelmesség és fikció, időtlenség és politizálás, fiatalkori halálvágyas romantika és felelősségvállalás között. Lana Del Reynek tehát van feladata bőven, de amíg olyan sokan kíváncsiak rá, mint pénteken a Szigeten, addig nyilván lesz kedve dolgozni a folytatáson.

Fotó: Neményi Márton

Megosztás Facebookon
[central_CentralFbLikeboxComponentWidget fb_page="https://www.facebook.com/noklapjacafe/" small_header="true" show_facepile="0" show_posts="0"]