Így élnek a magyar nők egy maffia által megszállt városban

(Libri)

E három nő Durica Katarina regényének főhőse. A rendes lányok csendben sírnak mégis több mint hármójuk története. Korrajz: Dunaszerdahely a múlt század kilencvenes éveiben. Azt már régóta tudjuk, hogy a maffiózók nem csupán az amerikai filmekben léteznek. Ám azt, hogy sötét világuk a mindennapjaink részévé válhat, hogy még a lakásajtónkon belülre is beszivároghat, sokkoló felismerés. Pedig a rendszerváltás utáni, a magyarok-lakta, szlovákiai kisvárosban ez történt.

Rettegés a bőr alatt

És egyetlen ártatlan sem úszta meg, úszhatta meg sérülés nélkül ezeket az éveket. Lehet, hogy a legnagyobb tragédiákat elkerülték: nem rabolták el és erőszakolták meg őket csoportosan; életük szerelmét nem ölték meg és betonozták be; nem kellett végignézniük, ahogyan gyermekükből vérszomjas haramia lesz, hogy végül egy autóban robbanjon fel. Mert ezek a történtek a főhősnőkkel, és másokkal szintén. És rettenetesen szenvedett mindenki. A parányi bolt tulajdonosa, aki nem tudott védelmi pénzt fizetni, a szülő, aki attól rettegett, holnap az ő gyerekét használják élő bombadetektornak. (Mert hogy a helyi bűnözők, tartva az ellenséges klán vagy éppen a sajátjaik bosszújától, rendszeresen az utcán, iskola előtt, bárhol leszólított gyerekekkel indíttatták be kocsijuk motorját, így derüljön ki, rejtettek-e oda pokolgépet…) De még ez sem kellett ahhoz, hogy mindenkinek a bőre alá is bebújjon a rettegés, a kiszolgáltatottság, a védtelenség, a tehetetlenség érzése.

Azt mondhatnánk, mi, kívülállók, az idő és földrajzi távolság biztonságából, így nem lehet élni! Értsük meg, éppen ez a legördögibb az egészben, Hogy lehet. Hogy kell, hogy nincs más választás. Csak lesütött szemmel sietni a dolgunkra, fohászkodva, hogy mielőbb érjünk biztonságosnak vélt helyre, és már előre leizzadni a gondolattól, hogy innen ismét fel kell majd kerekedni…

Kell, hogy sírj!

Hilda szenved anyja rendmániájától, mint szinte minden kamaszlány. A regények romantikus világába menekül a saját, szürkének hitt valósága elől, mint szinte minden kamaszlány. A szerelemről álmodozik, melyről talán még nem is igen tudja, mi az valójában. Mint szinte minden kamaszlány. És egy délután, amikor leviszi a szemetet, a kukák mellől elragadják, és egy autóba tuszkolják… Néhány óra múlva visszahozzák, és a kapujuk elé kidobják. Egyetlen délután új időszámítás kezdődik a számára. Pontosabban eltörlődik az idő, és minden más az addigi életéből. Soha többé nem fog tudni érezni, soha többé nem fog tudni sírni, soha többé nem fog tudni gondolkodni. Legalábbis úgy véli. Aztán újra tud érezni, újra tudni sírni, újra tud gondolkodni. De ezek már másfajta érzések, másfajta könnyek, másfajta gondolatok. Az új időszámításé. Mert ezután bármilyen emlék rémlik fel benne, akár a legapróbb, akár a leghétköznapibb, mindig ott sikolt a kérdés is a fejében: az előtt vagy az után történt-e…

Júlia életében minden rendben van. Ahogyan elvárják tőle. Szép kisgyereke van, derék férje, szeretett hivatása. Boldog. Ahogyan elvárják tőle. Mert ő pici gyerekkora óta azt teszi, azt mondja, azt gondolja, amit elvárnak tőle. Így mélyen eltemeti magában a lelkiismeret furdalását is, mely amiatt gyötri, hogy mindig a megfelelőbb alkalomra vár, amikor majd jobban oda tud figyelni a kisfiára, ma még nem, de majd holnaptól… Istenem, milyen ismerős ez az érzés! Azt pedig még saját magának sem vallja be, hogy házasságában a szenvedélyt észrevétlenül, alattomos módon felzabálta az évek sora, s ahogyan az lenni szokott, odalökte helyette a megszokás láthatatlan béklyóit. És fodrászüzletében szintén semmi sem a régi, védelmi pénz fenyegető réme, félelemből kiszolgált maffiafeleségek… És a tehetetlenség bénító érzése, mely nem is az előbbiek miatt a legkínzóbb, hanem mert hiába próbálkozik, nem tudja kolléganőjét kimenteni bántalmazó férje terrorja alól. Ekkor toppan be András. A fodrászüzletbe. És Júlia életébe. Lángoló szerelem az övék. Mintha nem is egy csaknem háború sújtotta városban élnének. De a tomboló erőszak elől itt senki sem menekülhet. Ők sem…

Erzsi a múltjában él. Amikor még kicsik voltak a gyerekei. Amikor még tetterős volt. Amikor még gigászi erővel képes volt egyedül előteremteni mindent a kicsiknek. Mára a napi televíziós szappanoperák és a radiátor mögött lapuló rumosüveg maradt neki. Hiába ajándékozta meg lánya két szép unokával, hiába él együtt fiával, magányos. Hát egyre gyakrabban húzza meg az üveget, hogy emlékezni és felejteni tudjon. Emlékezni a régvolt karácsonyokra és elfelejteni, mi zajlik most körülötte. Mert a „most”-ot csak rummal és hazugsággal lehet elviselni. Orra előtt történik minden, mégis hazudik magának. Arról, merre járhat éjszakánként a fia, honnan telik neki márkás cuccokra, magánkórházi ellátásra, hogyan kerülhetnek fegyverek a lakásba. Aztán eljön az a pillanat, amikor már a felejtés, a félrenézés, a hazugság sem segít. De ekkor már késő…

A rendes lányok csendben sírnak. Hogy rendes lány nem vagyok, azt régóta tudom. Viszont egy jó ideje nem is sírok. Se csendben, se hangosan. Még azt sem gondolom, hogy megkeményedett volna a szívem. Valahogy másképpen kérnek utat az érzelmeim. Talán itt lenne az ideje sírni. Hildáért, Júliáért, Erzsiért. De legelsősorban is önmagamért. Mert egy kicsit mindhármuk én vagyok.