Ha már a Bauhausról is lehet táncolni, akkor tényleg bármi lehetséges

A Bauhausról valószínűleg senkinek nem a kifinomult mozgásművészet jut először eszébe, hanem mondjuk inkább egy nagy, szürke betonkocka, amelyhez mellékeltek egy akadémiai székfoglaló bonyolultságú, forradalmi manifesztót. Pedig az irányzat nemcsak az első világháború utáni modernista építészet, a formatervezés és az egész vizuális kultúra alakulására volt jótékony vagy kevésbé jótékony hatással, hanem a színházéra és a kortárs táncéra is – persze az előbbieknél azért jóval csekélyebb mértékben.

Az első és mindmáig talán legismertebb Bauhaus ihletettségű darabot, a Triádikus balettet a sokoldalú, festőként, szobrászként, dizájnerként és koreográfusként is jegyzett Oskar Schlemmer álmodta színpadra Stuttgartban 1922-ben. A művet még hét éven keresztül (amíg a gazdasági és a politikai környezet engedte) játszották szerte az országban, és bár ez egybeesett a weimari Bauahus nagy korszakával, amelynek Schlemmer is az egyik emblematikus alakjának számított, azért a Triádikus balett mégsem tekinthető tisztán Bauhausnak, hanem sokkal inkább afféle kubista vagy futurista avantgárd színpadi kísérlet volt; annak viszont elsőrangú, és legalább annyira izgalmas, formabontó és aktuális, mint amikor két évtizeddel korábban Loie Fuller eltáncolta a századfordulót. 

Az eredeti jelmezek 1924-ből (fotó: Wikipedia)

A fantasztikus, túlméretezett, már-már valóságon túli jelmezekből, színes geometriapornóból és mechanikus, minimalista mozdulatokból álló, három felvonásra tagolt darab részben a dodekafónia pápája, Schönberg egyik műve, a Holdbűvölte Pierrot alapján készült, három szereplője van, egy nő és két férfi, akik 18 darab különböző kosztümben adnak elő 12 koreográfiát a vidámságot, az ünnepélyességet és a misztikumot jelképező sárga, rózsaszín és fekete hátterek előtt.

De persze a kifogástalan műélvezetet cseppet sem gátolja, ha nem vagyunk tisztában ezekkel az apró részletekkel, ahogy amiatt sem kell szégyellnünk magunkat, ha éppen nem tűnik fel, hogy itt a dionüszoszi és az apollói művészeteszmény feszül egymásnak, és kerül szintézisbe. Ugyanis a felváltva hol játékbabának, hol földönkívülinek, hol pedig csehszlovák robotembernek öltöztetett, vastag, súlyos maskaráikban láthatóan nehezen mozgó táncosok annyira elképesztően néznek ki, hogy igazából majdnem teljesen mindegy, hogy pontosan mi történik, és miért.

Ez a teljesen valószínűtlen, holdbéli táncparádé, ha célkitűzéseiben nem is, esztétikájában egy kicsit emlékeztet a hasonlóan őrült jelmezeket felvonultató barokk udvari balettre, és ahogy XIII. és XIV. Lajos előadásaiból, úgy a Triádikus balettből sem maradt fent néhány képen és leíráson kívül semmi az utókorra. Szerencse, hogy 1970-ben a Bavaria Filmstúdió régi fotók és jegyzetek alapján felújította, vagyis rekonstruálta a darabot és Paul Hindemith eredeti kompozíciója helyett új kísérőzenét is íratott hozzá, a végeredmény pedig korabeli sci-finek vagy pszichedelikus látomásnak éppúgy beillik, mint újromantikus divatbemutatónak vagy délutáni gyerekmatinénak, de igazából nehezen hasonlítható bármi máshoz. És csak fél óra az egész.

(az 1970-es verziónak egyébként hazai vonatkozása is van: az elképesztő kosztümöket egy magyar jelmeztervező, az idén 89 éves Bárdy Margit alkotta újra)