Ezt a filmet a rajongók imádni fogják akkor is, ha a kritikusok fanyalognak

12 szuper film, ami idén elkerülte a magyar mozikat

Egy ilyen kaliberű, a szabályokra fittyet hányó korszakos rendezőtől persze nem is várhat mást az ember, mint egy olyan filmet, ami egyszerre képes megszólítani a művészmozik eltartott kisujjal a stáblista utolsó képkockáit is végigváró filmszakos egyetemistáit és a multiplexek közönségét egyaránt. Az életmű megkoronázásának szánt művön érződik is, hogy az alkotók igyekeztek beleadni mindent: a szereplőválasztás szinte tökéletes, az egymást követő jelenetek ritmusa már az első képkockákat követően behúzza a nézőt, és a díszlettervezők is megdolgoztak a pénzükért, sőt helyenként az ő munkájuknak köszönhető, hogy a forgatókönyv hiányosságait a látvány, ha nem is képes feledtetni, de jótékonyan elfedi a történet szálain tátongó lyukakat, amelyekből azért lássuk be, akad néhány. 

Vizuális orgia

Ezzel természetesen egy pillanatig sem szeretném negatív színben feltüntetni a stábot, a kezeik közül kikerülő, szűk kétórás film ugyanis a hibái ellenére működik. Némi biztonsági játékra gyanakodhatunk, a főbb szerepekre ugyanis egytől egyig olyan kipróbált, ha nem is első vonalbeli sztárokat, de megbízhatóan teljesítő karakterszínészeket válogattak, akik csukott szemmel is hoznák a kötelezőt, azonban a köztük lévő kémia annyira jól működik, hogy a néző hajlamos megbocsátani a helyenként kissé butuska dialógusokat, amiket a forgatókönyvírók a szájukba adtak. Nem szeretném lelőni a poént, de a film kétharmada környékén elért csúcspontot követően elhangzó tételmondatokat valószínűleg sokat idézgetjük még. 

Az operatőri munka elsőrangú, nemhiába szerződtettek erre a munkára két olyan szakembert is, akik már korábban is bizonyították, hogy egy meszelt falról is képesek lennének olyan lebilincselő képsorokat előállítani, hogy Ragályi Elemér adja a másikat. Mivel alapvetően vizuális műfajról beszélünk, jó döntés volt a rendező részéről, hiszen ahogy már említettük, a film legfőképpen a forgatókönyv, illetve a dramaturgia terén mutatott hiányosságait a kiváló látványvilág tudja hatékonyan feledtetni.

Ezen a ponton meg kell említeni a nívós szakmai díjakkal gazdagon kitüntetett zeneszerzőt is, aki John Williams és Hans Zimmer világát idéző hangulatot varázsolt a moziterembe a vetítés erejéig. Alighanem a soundtracket tartalmazó CD-k (bár persze 2018-at írunk, így maradjunk a digitális letöltésnél) hamar az eladási listák élére kerülnek majd. 

Szép-szép, de picit sokat akar markolni

Azt már megállapítottuk, hogy a film Achilles-sarkát a forgatókönyv jelenti, vagyis leginkább az, hogy kissé erőltetetten igyekeztek az írók minden, a mai kor nézőjét egy kicsit is érdeklő tematikát beledolgozni, így a végeredmény egyszerre lett kissé kaotikus, eközben pedig annyira sűrű, hogy alig győzzük kapkodni a fejünket, amikor egy-egy új történetszál megindul, amikor bevezetnek egy új szimbólumot, vagy amikor a vaskos társadalmi kérdésekben tobzódva kissé szem elől tévesztjük a központi történet szálait.

Üdvözlendő, hogy egy rendező nem szalvétával nyúl az érzékeny témákhoz, sőt még a megosztó kérdésekben sem rest letenni a névjegyét – itt bizony nincs finomkodás, nincs a néző értelmezésére bízva semmi, itt kérem meg van mondva, hogy mire gondolt a művész. Ez persze szép és jó, de az örök közhely most is érvényes: a kevesebb több lett volna. 

Persze, ennek a kissé kakofon történetvezetésnek megvan az az előnye, hogy a már eddig is egekbe dicsért csapat, akik a látványvilágért felelősek, valósággal tobzódhattak a jobbnál jobb lehetőségekben. Valódi jutalomjáték volt ez a vezető operatőrnek és a stábjának, még akkor is, ha a digitális utómunkán helyenként néha átütnek a bitek és a pixelek, de a film sodró lendülete miatt ezen nem igazán van időnk bosszankodni.

Mire felfogjuk, hogy egy-egy jelenetben a valóság Photoshop-filtereken átpasszírozott mását látjuk csupán, máris egy másik képi világban repülünk a következő nagy csavar felé – amiből, ahogy említettük, talán jobb lett volna egy hajszálnyival kevesebb, mert így még azoknak is kissé nyakatekertté válik a történet, akik amúgy szeretik az olyan filmeket, amikben mindenki mindenkit átver, és a végére már a nézőnek fogalma sincs róla, hogy most akkor ki kivel van, csak abban lehet biztos, hogy még az utolsó utáni fordulatnál sem nyugodhat meg, hiszen bármikor bármi történhet a mozivásznon.

Tisztességes iparosmunka

Agyonkoptatott klisé, mégis tökéletesen összefoglalja, amit erről a műről tudni kell. Szórakoztató, sőt helyenként elgondolkodtató darab, amelynek hibái ellenére is lelke, szíve van, így egy mozijegyet még akkor is megér, ha a történetvezetés hagy kívánnivalókat. Túl nagy megfejtést senki se várjon tőle, mint ahogy a cikk elején említett, életművet megkoronázó státusz se nagyon fog összejönni ennek az alkotásnak, de jó látni, hogy egy ekkora rendezőzseni, aki simán megtehetné, hogy ma már csak a szívének kedves szerelemprojektjeit dédelgeti, ehhez képest beleállt egy nagy stúdió nagy költségvetésű projektjébe.

Tény, hogy évtizedek múltán nem ez a cím lesz az, amelyet mindig megemlítenek majd a szereplők vagy a stáb tagjainak említésekor, de valójában szégyenkeznivalója egyikünknek sincs, talán csak a sokadszorra megemlített forgatókönyvíróknak kell egy kicsit magukba nézniük. Aztán persze az is bőven elképzelhető, hogy ők is a legjobb szándékkal ültek neki a munkának, ám végül a stúdió vezetésének, a producereknek vagy épp a vágószoba sötétjének köszönhető, hogy helyenként a történet néha meg-megdöccen, de a nézők szórakozása szerencsére csak kevéssé látja kárát ennek.

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmazni, azt mondhatnánk, láttunk már lényegesen rosszabbat is, arra azonban senki ne számítson, hogy a filmes díjátadókon gyakran hangzik majd el a film címe. Egy-egy mellékszereplői vagy épp operatőri jelölés láttán nem csodálkoznánk, de mivel sok idő eltelik még a következő Golden Globe vagy Oscar-díj-átadóig, egyelőre még ne ragasszuk le azokat a borítékokat. Ráérnek erre majd a szervezők, főleg, ha a két évvel ezelőtti Oscar-gálás kavarodást el szeretnék kerülni. A rajongók pedig abban reménykedhetnek, hogy a mester következő alkotása ennél egységesebbre és átgondoltabbra sikerül majd, akkor pedig már az életműdíjak sincsenek elérhetetlen messzeségben.