nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Hiába vetették be a gésákat, óriási bukás lett az első parfümkoncert

Hiába vetették be a gésákat, óriási bukás lett az első parfümkoncert

A történelmi jelentőségű performanszt nagy várakozások előzték meg a századfordulós New Yorkban, de a nézők a varázslatos japán út helyett végül egy olcsó kölnivel elárasztott hamutartóban érezték magukat.
Szabó Sz. Csaba
Szabó Sz. Csaba
f Ajánlom

A japán anyától és német apától született Sadakichi Hartmann a századfordulós Amerika (és főképpen Greenwich Village) művészvilágának egyik különös figurája volt; kritikusként az elsők közt foglalkozott az éppen nagykorúvá érő fotográfiával, Caliban, Hogarth és Chrysanthemum álneveken csípős cikkeket írt a legnagyobb New York-i német újság társasági rovatába, és Mallarmé, Verlaine, illetve Baudelaire modorában verselt, de olyan eredményesen, hogy műveivel sikerült kivívnia a hírhedt erkölcscsősz könyvégető New York Society for the Suppression of Vice (kb. Bűnvisszaszorító Társaság) megtisztelő figyelmét is, így egyik karácsonyát kénytelen volt a börtönben tölteni.

A fiatal Sadakichi Hartmann (fotó: Wikipedia)

Bár viszonylag fiatalon, 15 évesen érkezett az Egyesült Államokba 1882-ben, összetéveszthetetlen akcentusát élete végéig nem tudta levetkőzni, ahogy a művészetek iránti megszállott rajongását sem, és éppoly nagy nekibuzdulással írt az angol drámáról, mint a japán festészetről. Egyik első amerikai útja rögtön a New Jerseyben élő Walt Whitmanhez vezetett, hogy illően bemutatkozzon az agg költőnek, akit minden bizonnyal alaposan zavarba hozott a német nevű, de távol-keleti külsejű, számára teljesen ismeretlen kamaszfiú váratlan felbukkanása.

Párizsban járva hasonló vehemenciával támadta le a nyugdíjas szimbolista Mallarmét, egyik legkedvesebb ifjúkori barátja pedig a tengerentúli irodalom nagy kívülállója, a később lebilincselő fasiszta ámokfutásba kezdő Ezra Pound volt. Szóval Sadakichi Hartmannra van miért emlékezni, de ha csak egy momentumot lehetne kiemelni ennek a fantasztikusan sokoldalú férfiúnak az életművéből, az egészen bizonyosan az 1902-es, legendás New York-i illatkoncert lenne, hisz ilyesmit előtte még nem csinált senki. Ami azt illeti, azóta sem nagyon.

Az idős Sadakichi Hartmann A bagdadi tolvaj című Douglas Fairbanks-filmben (fotó: Wikipedia)

Mikor Hartmann bejelentette, hogy egy nagyszabású szagszimfónia előadására készül a Broadway-n, némi izgatottság lett úrrá a műértő New York-i közönségen, noha valójában fogalma sem volt senkinek arról, hogy egyáltalán mi lehet ez az egész, és maga a szerző sem bizonyult túl közlékenynek, amikor a művéről kérdezték. Az mindenesetre nem volt jó előjel, hogy a műsort az eredetileg lefoglalt, avantgárd szemléletű Carnegie Lyceumból (ma Carnegie Hall) végül át kellett rakni egy füstös mulatóba, ahol egy ragtime-zenekar és egy minstrel show után következett Hartmann kifinomult művészi víziója, az Utazás Japánba 16 perc alatt.

Fotó: Library of Congress

A közönség áhítatos, várakozással teli csendben figyelte, ahogy az ingmellére tűzött óriási, sárga krizantémmal ékesített férfi két fehérre meszelt, gésaruhába öltöztetett fiatal hölgy társaságában szertartásosan a színpadra lépett, megköszörülte a torkát, majd bejelentette azzal a furcsa, idegen angolságával, hogy ezen az estén egy több ezer mérföldes, varázslatos utazásra indulnak a nézők, és a jármű, ami tündérországba repíti majd őket, nem más, mint a parfüm! Ezen a ponton talán már többekben felmerültek bizonyos kétségek, de egyelőre senki sem szólt közbe.

Az első illat a fehér rózsáé, amit akkor érzünk, amikor a hajó elhagyja a kikötőt! 

– zengte Hartmann, mire a zenekar tust játszott, a gésák pedig parfümbe áztatott textildarabkákat kezdtek lengetni a színpadra állított ventillátorok előtt. A szerző ezzel a rendhagyó szinesztézikus performansszal ugyanis az ún. Proust-jelenséget igyekezett művészi magasságokba emelni, és arra számított, hogy az ismerős illatok majd különféle érzelememlékeket idéznek fel a nézőkben (a szaglókban?), valamint vad asszociációkra sarkallják őket, ami nem is lett volna istentől elrugaszkodott ötlet, azonban mégsem egészen úgy sült el, ahogy eredetileg elképzelte (és persze ezt akkor még nem hívták Proust-jelenségnek, hiszen a francia szerző csak évekkel később kezdett dolgozni élete nagy művén).

Most megérkeztünk Németországba. Ki ne emlékezne a Rajna partján szedett ibolyák csodás illatára?

– folytatta a férfi, majd természetesen átható ibolyaillat árasztotta el a termet. De a jelenlévők közül sajnos senki nem emlékezett a rajnaparti ibolyákra, leginkább azért, mert vélhetően még egyikük sem járt Németországban. Az ibolya nekik az olcsó szappan és a kölnivíz illata volt, nem a Rajnáé. És a sikertelenségben nyilván az is közrejátszhatott, hogy a nagy, dohányfüstös teremben nem érvényesültek annyira az illatok, és maga Hartmann sem volt különösebben karizmatikus előadó.

A közönség tagjai ekkor már a lábukkal dobogtak, füttyögtek, és bekiabálásokkal zavarták meg a műsort, néhányan a kijárat felé indultak, a megtört arcú Hartmann pedig elnézést kért, közölte, hogy ilyen körülmények között nem tudja folytatni a műsort, majd levonult a színpadról. Összesen vagy 4 perc telt el a 16 percesre tervezett előadásból. Ugyan parfümkoncertet soha többé nem adott (helyette szerencsére csinált sok minden mást), de Sadakichi Hartmann-nak így is kijár a maximális tisztelet; nagy elsőként ordenáré nagyot bukni mindig menőbb lesz, mint imitátorként learatni valaki más babérjait.

forrás: believermag.com

Megosztás Facebookon