„Neki az teljesen természetes volt, hogy szerelembe esett egy haláltáborban” – Interjú Heather Morrisszal

Az új-zélandi születésű Heather Morrist 2003-ban, Ausztráliában mutatták be Lale Sokolov holokauszttúlélőnek, aki az auschwitzi koncentrációs tábor tetoválója volt, vagyis az a fogoly, aki felírta az újonnan érkezők karjára a sorszámukat. A szlovák származású zsidó férfi halála előtt még mindenképpen el akarta mondani valakinek egyedülálló történetét, a forgatókönyvírást is tanult kórházi szociális munkás pedig nemcsak kiváló hallgatóságnak és remek krónikásnak bizonyult, de szoros barátságot is kötött vele. Három éven át tartó beszélgetéseikből végül az eredeti tervekkel ellentétben nem film született, hanem regény, és ez a döntés is helyes volt, a könyvet ugyanis rövid idő alatt 28 nyelvre fordították le, és világszerte mindenütt az eladási listák élbolyába került.

Az auschwitzi tetováló nemcsak a túlélés története, hanem rendhagyó romantikus regény is, a pozíciójából fakadó kivételezett helyzetét – nem kevés kockázatot vállalva – rendszeresen fogolytársai segítésére használó Sokolov ugyanis a táborban ismerte meg élete szerelmét, Gita Furmannovát is, akivel aztán a nő haláláig, közel hatvan éven át együtt maradtak. A kivételes hősökről és a különleges történetről az Ünnepi Könyvhét alkalmából beszélgethettünk el a szerzővel Budapesten.

Tulajdonképpen egy vagy két emberrel készítek most interjút?

Mondhatjuk, hogy kettővel. Lale mindig itt ül a vállamon, a mi sorsunk összefonódott, ez talán a könyvből is kitűnik. Amikor először felkért a kiadóm, hogy írjam meg a történetét, életrajzot akartak tőlem, ezért aztán elmentem egy életrajzíró tanfolyamra. Egy napot töltöttem ott, pedig egy hétig tartott. (Nevet.) Egyszerűen nem nekem szólt a dolog. Ez Lale története, nekem abba kellett komoly munkát fektetnem, hogy egyetlen olvasó se érezze az én közreműködésemet, csak az ő hangját hallják.

Heather Morris (Fotó: Hernád Géza)

És milyen volt ennek az embernek a hangjává válni?

Hatalmas kiváltság és megtiszteltetés volt már az is, hogy megismerhettem, de érzelmi szempontból persze próbára tett, amikor igazán megnyílt előttem, és nekilátott felidézni a történetét. Hatvan év után végre elkezdte letenni a válláról annak a rengeteg szörnyűségnek a terhét, aminek részese és szemtanúja volt, a szemem előtt változott meg, és minden az én vállamra került át. Tavalyig a szociális munka területén dolgoztam egy melbourne-i kórházban, úgyhogy tudnom kellett volna, mekkora kockázattal jár egy ilyen tragikus, drámai történetet meghallgatni, néhány hétig mégis próbáltam tudomást sem venni a dologról. Aztán egy nap egy kollégám megdorgált: szedd össze magad, Heather, találd meg a módját, hogyan tudsz megbirkózni vele. Elvégre a mentálhigiénés intézményekben elég gyakran előfordul, hogy a kliensek kiadják magukból a fájdalmukat, és az egész átszáll arra, aki meghallgatja őket.

Mint a könyvből kiderül, Lale azért tartotta önt ideális krónikásának, mert úgy érezte, hogy nem fogja a saját poggyászával terhelni az ő történetét. Könnyen tartotta magát ehhez az elváráshoz?

Nagyon is, tudniillik vajmi keveset tudtam a judaizmusról, és szégyenszemre magáról a holokauszt történetéről is. Egy új-zélandi kisvárosban nőttem fel, ahol nem éltek zsidó emberek, ezt utólag megkérdeztem másoktól is, és tényleg így volt. Szóval nekem nem volt ezzel kapcsolatos érzelmi csomagom, és ennek így is kellett lennie: végig kellett hallgatnom a történetét, és meg kellett rendülnöm tőle. A dolgok történelmi hátterét persze alaposan kikutatták hivatásos szakemberek itt, Európában, hiszen arról szó sem lehetett, hogy úgy írjak róla részletekbe menően, hogy valaki nem ellenőrizte és igazolta a tényeket. De arra a szerepre, amit én töltöttem be a munka során, tényleg tökéletes voltam, mert végig tudtam hallgatni a történetét, és az utolsó szóig el is hittem.

Ön nem is végzett semmilyen kutatást, mielőtt elkezdett dolgozni Laléval?

Nem, ugyanis amikor először találkoztunk, azt sem tudtam, mit akar mondani nekem. Valójában senki nem tudta, miről akar mesélni. Persze miután leültem vele, az alapvető dolgoknak utánanéztem Auschwitzcal kapcsolatban, de az én kutatásaim inkább személyes jellegűek voltak, nem a tényekkel foglalkoztam. Mások visszaemlékezéseit olvastam, mert ezek révén lehet igazán átérezni az ott megélt fájdalmakat. A borzalmakra a túlélők beszámolóiból derül fény, nem a számokból.

„Hatvan év után végre elkezdte letenni a válláról annak a rengeteg szörnyűségnek a terhét, aminek részese és szemtanúja volt” (Fotó: Hernád Géza)

A szociális munkásként szerzett tapasztalatai jelentettek valamilyen előnyt, amikor Laléval interjúzott?

Tudja, sosem készítettem vele interjút. (Nevet.) Csak ültünk és beszélgettünk. Nyolcvannyolc éves volt, amikor elkezdtük, a kérdés-felelet játékba sosem ment volna bele. Ő csak beszélt. Nekem pedig meg kellett tanulnom hallgatni, figyelni – bár erre természetesen a kórházi munkám fel is készített. Aztán pedig haza kellett rohannom, hogy leülhessek a számítógéphez, és megpróbálhassam felidézni, mit is mondott. Na most, többnyire angolul beszélt a vén csirkefogó, erős kelet-európai akcentussal, de időről időre ösztönösen átváltott németre vagy mondjuk szlovákra, sőt néha még oroszra is. Én viszont nem szakíthattam félbe, mert az ő korában ez már azzal járt volna, hogy elveszti a fonalat. Szóval hazarohantam, leírtam mindent, azokat a szavakat is, amiket nem értettem, aztán legközelebb, amikor kicsit nyugodtabb volt a hangulat, visszakérdeztem: mi is volt az az, izé, Oberscharführer? És akkor elmagyarázta. Igazából már az első hozzám intézett mondata is ilyen volt, azt kérdezte: „Tudja, hogy én voltam a Tätowierer?” Hát nem, nem tudtam, hogy ön volt a Tätowierer, és ami azt illeti, azt sem tudom, mi az a Tätowierer. (Nevet.)

Az imént vén csirkefogónak nevezte, akárcsak a könyv végén…

Igen, mert az is volt.

…ugyanakkor ott a regény utószavában pár sorral lejjebb már csodálatos öregúrként emlegeti. Milyen ember volt igazából?

Miután túltette magát Gita elvesztésén, elkezdtünk kávézókba, moziba, társasági eseményekre járni. A férjem egy idő múlva meg is kérdezte, hogy van-e oka féltékenynek lenni. (Nevet.) Elég az hozzá, amikor ilyen társasági eseményekre kísértem, ahol két-háromszáz ember is ott volt a teremben, mindig utolsónak akart érkezni. Na, ez volt Lale. „Várunk még, várunk. Rendes belépőnk lesz!” Amikor aztán végre bementünk, az összes nő elkezdett kiáltozni: „Lale, Lale, Lale!”, és rohantak oda hozzá, hogy megöleljék és megcsókolják. Közben a férfiak csak ültek a sarokban: „Hölgyek, ha végeztek vele, onnantól a miénk.” Ő pedig mindig úgy mutatott be nekik, mint a barátnőjét: „Menjen oda hozzájuk. Hé, fiúk, aztán vigyázzanak a barátnőmre!” Mindössze egyetlenegyszer próbáltam rászólni. Gondoltam, na most majd helyre raklak, te vén pernahajder, és ostoba módon mindenki előtt közöltem vele: „Lale, ne hívjon többet a barátnőjének. Tudja jól, hogy férjnél vagyok.” Erre ő leszegte a fejét, és azt mondta: „Hát jó, a hölgy nem a barátnőm. A szeretőm!” Na, hát ezért hívtam csirkefogónak.

„Neki az teljesen természetes volt, hogy szerelembe esett egy haláltáborban” (Fotó: Hernád Géza)

Boldog ember volt?

Igen, igen, az volt. És egyszer elmondta a titkát is: megállapodtak Gitával, hogy a legméltóbban azzal tiszteleghetnek a rengeteg sorstársuk emléke előtt, akik nem élték túl a holokausztot, hogy a lehető legjobb életet élik, függetlenül attól, hogy a dolgok épp jól vagy rosszul alakulnak. Volt, hogy csődbe mentek, és mindenüket elvesztették, de nekik ez sem számított. Azt mondták, tartoznak annyival azoknak az embereknek, hogy jól élnek.

A regény alapján Lale a helyzetek többségében meglepően racionálisan cselekedett. Mit gondol, kivételes figura volt ő Auschwitzban?

Ugyanúgy lelőhették volna bármikor, mint bárki mást. Attól nem védte semmi, hogy meggyilkolják. Megvolt viszont az a helyzeti előnye, hogy hat nyelvet beszélt, de ezt sok SS-katona nem tudta róla, így kihallgathatta őket. Ott volt a szelekciónál, ahol eldőlt, hogy egy-egy ember élni fog-e, vagy meghal, és értette, miről van szó körülötte. Tenni persze így sem tudott ellene semmit, de abban mégis a segítségére volt ez, hogy azt tudta mondani magának: akit én „megszámozok” – merthogy így hívta a tetoválást –, az megéri másnap a napfelkeltét. És aztán talán harmadnap, a következő héten, a következő hónapban is, végül pedig esetleg túl is éli a tábort. Szóval igen, ilyen szempontból racionalizálta a helyzetét, ahogyan azzal is, hogy soha nem nézett rá senkire, akit megszámozott, egészen addig, amíg egy nap felemelte a fejét, és összetalálkozott a tekintete Gitáéval. Az egyébként nem is állt össze neki, csak hatvan év múltán, már özvegyként, hogy a felesége miért nem akart beszélni a táborban töltött időről. Gita az adminisztrátorok közt dolgozott, így számára minden deportált emberhez tartozott egy név, egy család, egy lakcím, míg Lalénak mindenki csak egy szám volt. Hatvan évnek kellett eltelnie, hogy az egyik beszélgetésünk közben kattanjon benne valami, és megértse ezt.

Bizarr, sőt morbid ilyet mondani, de Lale élete szinte már sorsszerűnek tűnik, nem? Ennyi mindent túlélni, és még a sírig tartó szerelemre is rátalálni épp a koncentrációs táborban…

Hát igen. Ezt mondogatták azok az imádni való zsidó nénikék is, akikkel akkor találkoztam, amikor Laléval „randiztam”. Ők is túlélők voltak, és amikor először találkoztunk, mind azt kérdezgették tőlem: hallotta Lale és Gita történetét? Egy haláltáborban estek szerelembe! Mégis ki esik szerelembe egy haláltáborban? Hát, Lale és Gita egy haláltáborban szerettek egymásba! És tudja mit? Én hosszú ideig ismerhettem Lalét, úgyhogy elmondhatom önnek: neki az teljesen természetes volt, hogy szerelembe esett egy haláltáborban. (Nevet.) A pláne ebben az, hogy közben egy playboy volt, az a fajta, aki folyton cserélgeti a nőket – és mégis ott fogta a kezét egy rongyokba öltözött, kopaszra nyírt tizennyolc éves lánynak a táborban, hatvan évvel később pedig azt mondta nekem erről: „Abban a másodpercben tudtam, hogy sosem fogok mást szeretni.” A történetük végkifejlete meg, ahogyan újra egymásra találtak a pozsonyi utcákon, nos, az egészen hollywoodi. De hát, sajnálom, tényleg így történt!

Fotó: Hernád Géza

Tényleg olyan, mintha előre meg lett volna írva az egész. Így a beszélgetés vége felé viszont én egy kollégám kérésére az ellenkező végletről kérdezném. Az ön szemében ki Az auschwitzi tetováló legtragikusabb szereplője?

Azok közül, akiknek ismerem az utóéletét, Jakub. Túlélte a tábort, hazament Amerikába, megházasodott, majd Izraelben kötött ki. Az ottani kormány viszont kétszer is letartóztatta azzal a váddal, hogy kollaboráns volt, és hiába kellett ejteni a vádakat azután, hogy minden ujjal mutogatóra jutott húsz másik ember, aki mellette tanúskodott, nagyon boldogtalanná vált az élete. A házassága tönkrement, a gyerekeit évtizedekig nem láthatta, és alkoholistaként halt meg az ötvenes évei elején. Egyébként a dokumentumok tanúsága szerint kínvallatóként valóban ölt zsidó embereket a táborban, de csak azért, amit Lalénak is mondott: ha megmenthetett vele tízet, azzal az eggyel végzett. Megvádolni nem tudták emiatt, ott és akkor történt, ahol és amikor, tette ő is, amit kénytelen volt tenni. De az élete így is tragikusan alakult. Ő nem tudott úgy továbblépni, mint Lale és Gita.

Meglepett. A kollégámmal biztosak voltunk benne, hogy Cilkát fogja mondani, akiről a következő regénye is szól majd. Ő nemcsak Auschwitzot szenvedte végig, ahol ráadásul a táborparancsnok az ágyasává tette, hanem a Gulagot is, ahova náci kollaboránsnak bélyegezve került 15 évre.

És azt még nem is írtam le a könyvben, hogy csak 16 éves volt, amikor Auschwitzba vitték. Lale azt mondta róla, hogy ő volt a legbátrabb ember, akivel valaha találkozott. Azt mindig visszautasította, hogy ő maga bátor lett volna, erre mindig az volt a válasza, hogy „Én csak egy ember vagyok a sok közül. Nézze meg Cilkát, nézze meg, mit élt túl ő, kétszer is.” De Cilka történetében az a szép, hogy Laléékéhoz hasonlóan végül happy enddel zárult. A Gulagon beleszeretett egy magyar fiúba, mindketten túlélték a kényszermunkát, kiszabadultak, összeházasodtak, és együtt is maradtak hosszan, boldogságban. Szóval üzenem a kollégájának, hogy Cilka élete nem volt tragédia, boldogan éltek egy magyar férfival, míg meg nem haltak!

Feltétlenül átadom. Zárásul viszont hadd kérdezzek még egyet Laléról. Mi a legfontosabb dolog, amit tőle tanult?

Az, hogy ha felébredsz reggel, az már egy jó nap. Ezt az egész családom megtanulta tőle, ugyanis megismerte mindannyiukat, a férjemet és a gyerekeimet is – sőt a lányommal még flörtölt is, pedig istenemre, 18 éves volt, annyi, mint Gita, amikor megismerkedtek. Mindenesetre ma már az egész családom e szerint él, és a gyerekeim ezt adják tovább az unokáimnak is: örülj annak, amid van, és ha felébredtél reggel, az már egy jó nap.