Szabadidő

Félmeztelenül kaszabolta le a magyar hercegné az orosz grófnőt

Sándor Paulina, a 19. századi bécsi és párizsi úri társaságok egyik központi alakja, a művészetek nagy pártfogója akár vért is ontott, ha ízlésbeli kérdésekről volt szó.

Pauline von Metternich, azaz Sándor Paulina osztrák-magyar grófnő (később hercegné) pedigréje aligha lehetett volna előkelőbb. Anyai nagyapja Metternich herceg, a kancellár, diplomata, államférfi és konzervatív ikon, aki Napóleon után rendet csinált Európában, és akit maga Henry Kissinger választott PhD-je témájául, édesapja pedig a valaha élt egyik legmenőbb magyar főúr, Sándor Móric, az életveszélyes, ám annál látványosabb mutatványairól és ingatag mentális állapotáról egyaránt ismert Ördöglovas, aki pont olyan volt, mint ha Széchenyi István nem a haza felvirágoztatásán fáradozott volna, hanem helyette inkább elmegy szerepelni a Jackass című nagyszerű tévésorozatba (és a végén ugyanúgy Döblingben végzi).

Sándor Móric (Forrás: Wikipedia)

Ha az embernek ilyen felmenői vannak, az nyilván automatikus belépőt biztosít Európa legkitűnőbb társaságaiba, de Paulina grófnő nem csupán kifogástalan családi kapcsolatainak köszönhette hírnevét és sikereit. 1836-ban született Bécsben, húszévesen hozzáment nagybátyjához (vagyis félnagybátyjához), a francia nagykövet Richard von Metternichhez, akitől három lánya született, és akivel boldog házasságban éltek, noha a férfi előszeretettel került bizalmas kapcsolatba színésznőkkel, táncosnőkkel, operaprimadonnákkal és a kulturális élet más női kiválóságaival. Felesége is rajongott a művészetekért, ám egészen más módon.

Sándor Paulina Franz Xaver Winterhalter festményén (Forrás: Wikipedia)

Egyrészt állítólag tűrhetően balettozott (és örömmel fel is lépett), de inkább csalhatatlan jó ízlése és fáradhatatlan kultúraszervező (sőt: közvetítő) tevékenysége volt az, ami a 19. század második felének egyik legmegbecsültebb és legbefolyásosabb asszonyává tette. Miután Richard von Metternich herceg hivatali kötelezettségei miatt a házaspár 1859 és 1870 között többnyire Bécs és III. Napóleon párizsi udvara között ingázott, a hercegnének volt alkalma alaposan megmerítkezni az európai szellem legjavában. Nem volt világraszóló szépség, ám okos, széleskörűen művelt, szellemes csevegőnek és levelezőnek bizonyult, akinek elbűvölő társaságát nemcsak az arisztokrácia, hanem a művészvilág is szívesen kereste.

Baráti viszonyt ápolt többek közt Prosper Merimée-vel, Alexandre Dumas-val, Saint-Saënsszal, levelezett Liszttel, Strauss a Bécsi Bonbon keringőjét, Wagner egy zongoradarabját dedikálta neki. Szervezett kiállítást, operaelőadást (például a Tannhäuser legendásan botrányos párizsi bemutatóját), ragyogó, tematikus bálokat és jótékonysági estélyeket, fiatal, feltörekvő komponistákat támogatott, szalonokat tartott fent, öltözködésével pedig divatot teremtett a francia udvarban, és miután beajánlotta kebelbarátnőjének, Eugénia császárnénak angol szabóját, Charles Wortht, megkezdődött a haute couture korszaka, francia chic máig tartó hegemóniája.

Sándor Paulina Edgar Degas festményén (Forrás: Wikipedia)

Mindezek ellenére Sándor Paulina mégsem volt kimondottan az a Rambouillet márkiné típusú affektáló salonniére, aki fényűző rezidenciáján ezüsttálcán kínálja körbe az aprósütemény mellé szervírozott magaskultúrát rangos vendégeinek, egy kevésbé kifinomult megjegyzéstől pedig azonnal idegösszeomlást kap. Ugyanis a hercegné, szikrázó szelleme és eleganciája dacára, meglehetősen hangos, harsány és temperamentumos személyiség volt, aki nem félt gúnyos és találó vicceket elsütni a párizsi és bécsi előkelőségek (mondjuk Erzsébet királyné, akivel valósággal gyűlölték egymást) rovására, miközben egyik drága szivart szívta a másik után. Sőt, ha kellett, még az öklét (!) is használta; állítólag unokatestvérének, Melanie hercegnének mosott be egy ízben a Demel cukrászdában. Ahogy az is jellemző, hogy a 19. század, sőt valószínűleg minden idők legnevezetesebb női kardpárbaja is az ő nevéhez fűződik.

Dagerrotípia 1854-ből (Forrás: Wikipedia)

1892-ben történt a nagy esemény, a végső leszámolás Sándor Paulina és az orosz születésű Kielmannsegg Anasztázia grófnő között, amit aztán széltében-hosszában tárgyaltak egész Európában. Ami nem csoda, mert már önmagában az is fantasztikus, hogy min robbant ki az egész konfliktus: azon, hogy milyen virágok szolgáljanak dekorációként a bécsi zenei és színházi kiállításon. Paulina volt az esemény női bizottságának tiszteletbeli elnöke, míg Anasztázia az ügyvezető, és ennélfogva természetesen mindketten maguknak követelték a jogot, hogy ebben a minden viccen kívül életbevágó kérdésben egyedüliként dönthessenek. Miután nem jutottak dűlőre, érthető, hogy tényleg nem maradt más megoldás, mint kardélre hányni a másikat (és azért zárójelben jegyezzük meg, hogy a dekoráció minden bizonnyal inkább csak egy jól hangzó ürügy volt, és valójában egy régóta húzódó háborúskodás végére óhajtott pontot tenni a két arisztokrata alfa-nőstény).

A párbaj egy 20. század eleji illusztráción (Forrás: Wikipedia)

A párbaj a liechtensteini Vaduzban folyt le, és a párbajsegédi (Schwarzenberg hercegné és Kinsky grófnő), valamint az orvosi feladatokat (Lubinska bárónő) is kizárólag nők látták el, ilyesmire pedig korábban még nem volt példa a történelemben. A férfiak annyira nem szívesen látott vendégek voltak az évszázad egyik legfontosabb társasági eseményén, hogy még a feleket a helyszínre fuvarozó inasok és kocsisok is csak a vívóknak háttal, távolabbról élvezhették az eseményeket. Ugyanis Lubinska bárónő javaslatára a hölgyek, mintha csak egy dögös, bőrtangás fantasyamazonokat felvonultató Boris Vallejo-festményt próbálnának megeleveníteni, végül félmeztelenül vívtak meg, hogy az ilyen esetekben rendszerint a sebbe kerülő, nem mindig higiénikus szövetdarabok ne okozzanak csúnya fertőzéséket.

Az első két körben még csak óvatosan kóstolgatták egymást, azonban a harmadikban már elszabadult a pokol: Sándor Paulina az orrán sebesült meg, Kielmannsegg Anasztázia meg a karján, majd mindketten elájultak, a segítségükre siető szolgákat pedig Lubinska bárónő zavarta vissza az esernyőjével, nehogy még a szemérem is súlyosan megsérüljön ebben a szörnyű vérfürdőben. Ugyan a grófnő talált be először, az osztrák-magyar hercegné szebb és nagyobb vágást ejtett, így többnyire őt szokás győztesnek tekinteni; mondjuk az Ördöglovas lányától azért tényleg ez a minimum. Hogy végül milyen lett a virágdekoráció, arról sajnos nincs információnk, de biztosak vagyunk benne, hogy az egész császárváros le volt nyűgözve a látványtól.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top