Műsorával ájulásba kergette a nézőket a szellentés Paganinije

Többször is foglalkoztunk már itt a századforduló varázslatos világával, amelyben utánozhatatlan ruhacsodákba öltözött gazdag és gyönyörű asszonyok suhantak át egyik pazar estélyről a másikra, a tudományos innovációk soha nem látott magasságokba emelték az előadóművészetet, mindent beborítottak az áradó, vibráló, vad és kifinomult színek, formák és szimbólumok, de még a medúzák is úgy néztek ki, mintha a most léptek (úsztak) volna le egy divatos magazin címlapjáról. Óh, a boldog békeidők, amikor még nem tehetségtelen hülyéket kellett nézni a tévében!

És akkor most felejtsük is el mindezt, és inkább ismerkedjünk meg a korszak egyik legnépszerűbb és legjobban fizetett előadóművészével, Joseph Pujollal, aki a fenekével szolgáltatta a Belle Epoque andalító kísérőzenéjét. Ez a mindig kifogástalanul elegáns, megnyerő külsejű, bajuszos úriember – aki karrierje csúcsán hetente húszezer frankot keresett (azaz körülbelül kétszer annyit, mint a franciák legendás színésznője, Sarah Bernhardt), és akinek olyan neves rajongói voltak, mint Sigmund Freud vagy a műsorát állítólag inkognitóban megtekintő II. Lipót belga király – ugyanis a korszak vezető fingművésze volt.

Joseph Pujol (fotó: Wikipedia)

Pujol alig tízévesen, egy tengeri fürdőzés során fedezte fel, hogy hátsója milyen csodálatos mutatványokra képes: bár ekkor még nem tudatosan cselekedett, de nevezett testrészével jelentős mennyiségű vizet szívott fel, amit aztán a parton minden gond nélkül ki is engedett magából. Hamar rájött, hogy a műveletet irányítani is tudja, és az évek során az ánusz valóságos virtuózává képezte magát. Először még csak katonatársait szórakoztatta a seregben a vízfröcskölős produkcióval, de a civilben egyébként pékként dolgozó férfit egyre jobban vonzotta a színpad világa. A sármos seggfenomén először szülővárosában, Marseille-ben próbálkozott, természetesen elsöprő sikerrel, 1892-ben pedig a szórakoztatóipar és a magaskultúra fővárosába, Párizsba tette át a székhelyét, ahol a Moulin Rouge-hoz szerződött, és felvette a Le Pétomane (mondjuk: Fingőrült) művésznevet.

Részlet az Il Petomane című 1983-as olasz filmből

Ekkor már nem vizet szívott fel és engedett ki nevezetes ülepén, hanem puszta levegőt: hangokat utánzott (akár egy komplett baromfiudvart), furulyázott, egy csőhöz csatlakoztatott cigarettával füstkarikákat eregetett, hibátlanul elszellentette az O Sole Miót vagy a Marseillaise-t, műsora végén pedig több méter távolságból fújt el egy gyertyát – és mindezt kellemetlen szagok nélkül. A híres francia szellem valószínűleg még soha korábban nem nyilvánult meg olyan tisztán, olyan koncentráltan és olyan meggyőző erővel, mint a Moulin Rouge-ban Joseph Pujol fenekén keresztül.

A híres gyertyás mutatvány (fotó: flickr)

A nagyszámú közönség minden egyes fellépése alkalmával szétszedte a házat, a fűzőbe szorított nők elájultak a röhögéstől, egy néző pedig állítólag szívrohamot kapott a katarzistól. A porszívófenekű egykori pék még két évig, 1894-ig dolgozott az ikonikus párizsi szórakozóhelyen, de valamin összekülönbözött a vezetőséggel, így inkább saját társulatot szervezett, és azzal járta az országot egészen az első világháború kitöréséig, amellyel aztán nemcsak a békés és prosperáló Európába vetett hit korszaka zárult le egy időre, hanem az önfeledt szellentéseké is. Pujol visszatért eredeti szakmájához, pékséget nyitott Marseille-ben, majd kekszüzemet Toulonban. Igen magas kort ért meg: 1945-ben, 88 évesen hunyt el. Produkciójáról sajnos nem maradt fent hangfelvétel, de egy rövid némafilmmel azért tudunk szolgálni (ha ezen egyáltalán ő szerepel, amiben azért nem vagyunk teljesen biztosak):