nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
A folytatásban még nyomasztóbbá vált A szolgálólány meséje

A folytatásban még nyomasztóbbá vált A szolgálólány meséje

Margaret Atwood nem írt folytatást A szolgálólány meséjéhez, a sorozat készítői pedig az első évadban a teljes regényt felhasználták. A folytatásban már teljesen szabad kezet kaptak, és ezt arra használták fel, hogy még jobban bemutassák nekünk Gilead távolinak tűnő, sok szempontból mégis félelmetesen ismerős és mocskosul nyomasztó világát.
TóCsa
TóCsa
f Ajánlom

A szolgálólány meséje készítői nem lacafacáznak. Pontosan onnan folytatják a történetet, ahol az első évad abbamaradt. A terhes Offredet a kövezésen tanúsított lázadó viselkedéséért pakolják be egy nem túl barátságos furgonba. A következő jelenetben már egy óriási csarnokban vagyunk, ahol rengeteg furgont parkolnak le, melyek mindegyikéből szolgálólányokat lökdösnek ki, és „pakolnak” egy rakásba. És ez még csak a kezdet.

Elizabeth Moss Emmy-díjat kapott a Szolgálólány meséjébennyújtott alakításáért (Fotó: HBO)

A nyitány egy kegyetlenül feszült, sok szempontból a holokausztfilmeket idéző, egészen félelmetes tömegjelenet, ami már-már hipnotikusan kúszik be a bőrünk alá, mert az itt ábrázolt kegyetlenség és embertelenség még a sorozatban eddig látottakhoz képest is elképesztő. Aztán, amikor már azt hisszük, hogy nem lehet tovább fokozni a borzalmakat, egyszer csak feloldják a feszültséget, de olyan stílusosan és olyan gonoszul, hogy tudjuk: a szolgálólány meséje a Margaret Atwood által szolgáltatott alapanyag nélkül is jó kezekben van.

Elmerülni Gilead mocskában

A Hulu nevű szolgáltató által gyártott, de hazánkban az HBO (és az HBO GO) műsorán látható sorozatból az első két epizódot kaptam meg megtekintésre, és nyilván ennyiből még nem fejtem meg a teljes évadot, de néhány következtetést azért le tudok vonni.

A jellegzetes ruhák a #metoo mozgalom szimbólumaivá is váltak (Fotó: HBO)

Például azt, hogy a mesélés meglehetősen komótos tempóját a folytatásban is megtartották. Az egyes epizódok nincsenek teli nagy történésekkel, sok jelenetet szándékosan hosszan mutatnak, ráadásul a flashbackek a második évadból sem maradhattak ki, vagyis egyre többet tudhatunk meg a szereplők életéről azokból az időkből, amikor ezt még lehetett életnek nevezni. Nincs gyors kiút a testi és lelki terrorból, a megváltás ebben a világban nem jön könnyen – már ha jön egyáltalán –, és a sok szenvedés túléléséhez a szereplőknek olyan erőt kell mutatniuk, amivel nem tudják, rendelkeznek-e. A cselekmény és a világ kissé kinyílik, miután Offred (akit már egyre inkább nem így, hanem a rendes nevén szólítanak) kikerül a Waterford család szolgálatából, és ebből adódik az első nagyobb változás. Joseph Fiennes-nek és Yvonne Strahovskinak az első két epizódban (és az amerikai kritikák szerint az első hatban is) ezúttal sokkal kisebb szerep jut, ami csak azért kár, mert a széria legizgalmasabb figurái közé tartoztak, így csak bízni lehet abban, hogy nem felejtődnek el végleg. Nem sok játékidőt kap a Kanadába menekülő Moira és Offred ott élő férje, Luke sem, pontosabban flashbackek formájában igen, de a kanadai életük valószínűleg később lesz kibontva. Persze kétségtelen, hogy azt nézni, ahogy békésen éldegélnek egy civilizált társadalomban messze nem olyan érdekes, mint homlokig elmerülni Gilead mocskában.

Lydia néni és a Kolóniák

Ha ennyi mindent elvettek, akkor mi az, ami maradt? Offred (innentől kezdve June) kapcsolata szerelmével, Nickkel ezúttal még fontosabb lesz, ahogy főszerepet kap a terhessége, valamint az elhatározása, hogy valahogy vissza akarja kapni az elrabolt kislányát. Többet kapunk Lydia néniből (Elisabeth Moss alakítása mellett szerintem Ann Dowd játéka jelenti még a széria motorját), aki újból és újból el tud bizonytalanítani: csak azért ilyen kegyetlen a nőkkel, mert fel akarja lelkileg készíteni őket arra, ami a családoknál várja majd őket, és valójában vigyáz rájuk, vagy ő igazán egy kegyetlen hárpia, aki mélyen hisz Gilead eszméjében és mindazokban a kegyetlenségekben, amiket más nőkkel szemben tesz. Az első részben a központi szerep egyértelműen az övé.

Visszatér, és az eddiginél is fontosabb szerepet kap Emily (Alexis Bledel), akinek az egyetemi oktatói múltjával és akkori szerelmével hosszú flashbackekben foglalkozik a sorozat, de ő leginkább azért különösen fontos, mert általa láthatjuk meg Gilead legembertelenebb oldalát, a Kolóniákat. Fentebb már említettem a holokausztfilmes párhuzamot, ami már a nyitójelenetben is megállja a helyét, de a Kolóniákon játszódó jelenetek során lesz csak igazán nyilvánvaló. A mérgezett földeken kényszermunkát végző nők képei bármikor rokonságba állíthatók az olyan filmekkel, mint a Saul fia vagy a Schindler listája. Ebben a részben kapjuk meg a sorozat eddigi legnagyobb sztárszereplőjét is az Oscar-díjas Marisa Tomei képében, akire a sok mocsok alatt alig lehet ráismerni.

Fájóan aktuális

Nehéz eldönteni, hogy a változtatásoktól jobb vagy rosszabb lett-e az utóbbi évek egyik legnyomasztóbb sorozata. A flashbackek ezúttal már nem érződnek annyira erősnek, és bár tovább árnyalják Gilead kialakulásának fejünkben élő képét, annyi plusz információt már nem hordoznak magukban, ami ennyi játékidőt indokolna. Offred sorsa teljesen új irányt vesz, amiből egyelőre nem látszik, mi fog kisülni, de Elisabeth Moss intenzív és sokszínű játékát még olyankor is élvezetes nézni, amikor épp nem történik túl sok minden a karakterével. A legnagyobb ígéretet a Kolóniák szála hordozza: ebben van annyi újdonság és dráma, hogy húzóerejévé válhasson a második évadnak, csak kár, hogy Alexis Bledel (aki amúgy élete alakítását nyújtja) nem egy Elisabeth Moss, pedig tényleg nagyon igyekszik.

Azt továbbra sem értem, hogy ebben a sorozatban, ahol a születés és az élet annyira szent, hogy bármilyen gaztettre képesek az emberek érte, miért gyilkolják halomra az emberek folyton egymást, hiszen ha a népességfogyás megállítása a cél, ez nem épp a legcélravezetőbb módszer, de úgy érzem, ezt már senki sem fogja nekem elmagyarázni. Már az első évad kapcsán rengetegen leírták, hogy mennyire időszerű Margaret Atwood regénye, pedig még évtizedekkel ezelőtt írta, amikor Donald Trump még csak egy hivalkodó milliomos volt, Putyin vagy Erdogan nevét pedig még végképp nem ismerte a világ. Persze nem kell ahhoz olyan messzire mennünk, hogy a nők tárgyiasítását tapasztaljuk, illetve azt a törekvést, hogy a szülési képességüket és a gyerekvállalást a rendszer kisajátítsa. Ez az aktualitás a folytatásban sem változott, sőt ahogy a világ körülöttünk, úgy A szolgálólány meséje is még nyomasztóbb lett. Reménykedjünk egy happy endben.

Megosztás Facebookon