nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Szinglik: választanánk mi párt, ha lenne miből!

Szinglik: választanánk mi párt, ha lenne miből!

Az emberiség fennmaradása azon a szokáson alapul, hogy férfi és nő kiválasztja egymást, összeházasodnak (vagy nem), gyereket csinálnak, valahogy fölnevelik, és ismétlődik minden újra. Ivan Kuzmics Padkaljoszin hivatalvezető (Fekete Ernő) úgy gondolja, ez annyira fáradságos, hogy jobb hagyni az egészet a csudába, és inkább otthon kucorogni. Ám van egy jóbarátja, aki elszántan dolgozik azon, hogy őt, ha törik, ha szakad, egy eladó lány közelébe tuszkolja, és házasodásra bírja. A kiszemelt Agafjára azonban három másik kérő is szemet vetett. Lesz-e ebből hepiend? Gogol Háztűznéző című darabját a Katona József Színház játssza.
Mihalicz Csilla
Mihalicz Csilla
f Ajánlom

Párt választani végtelenül macerás. Először is föl kell kelni a kanapéról. Ez hagyján, de ki kell bújni a koszlott pizsamából, és föl kell öltözni. Aztán kimenni az ajtón. Odakinn mondatokat formálni, mosolyogni, ügyelni látszatokra, úgy tenni, mintha érdekelne a másik, sőt mintha tetszene. Udvarolni.

De mi végre, az Isten szerelmére…! Megértem én Ivan Kuzmicsot, aki szeret inkább az otthonának nevezett ószeres raktárban heverni, és unott képű szolgájával (Elek Ferenc) a légy döngicsélését hallgatni. Ehhez az idilli pillanathoz képest egy nő jelenléte felettébb kétes értékű valami, ezt könnyű belátni! Elviselni egy másik ember szuszogását, zsémbelését, szagát, nyűgét…?! Egy nőét, aki folyton akar valamit. Nyilvánvalóan megszokásból házasodnak az emberek, mi másért. Na, hát erre Ivan Kuzmics azt mondja, ő, kösz szépen, inkább nem.

Vagy mégis? Nő nélkül az ember még azt sem veszi észre, hogy kitavaszodott. Igaz, mire föltűnne, már itt az ősz. Egy fiú utód se lenne rossz, ábrándozik a hivatalnok, aki olyan lenne, mint az apukája. Ehhez nem is kellene sokat fejlődnie, teszem hozzá magamban, hiszen Ivan Kuzmics mentálisan nem igazán nőtt még ki a pattanásos kamaszkorból. A társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszerén kívül nem is érti, miért kellene kibújnia csíkos pizsamájából.

Nekem valahogy kínosan ismerős a figura. Ha klaviatúra vagy okostelefon volna a kezében, el tudnám képzelni bármelyik mamahotelben, amint wow-ozik, és a kütyüjét nyomogatja, és majd holnaptól keres munkát és barátnőt.

Ivan Kuzmicsot azonban nemrég nősült barátja, Kacskarjov (Rajkai Zoltán) nem hagyja eltemetkezni lomkamrájában. Azzal nyaggatja, hogy ő is házasodjon meg, hisz az annyira jó. Hozza a nála is bevált kerítőnőt (Fullajtár Andrea), és mire Ivan Kuzmics észbe kap, már meg is ígérte, hogy megnézi a kiválasztottat.

A kerítőnő Agafja Tyihonovnát (Jordán Adél), egy kereskedő már kínosan eladósorba került lányát kínálja föl, ám, hogy az üzletet bebiztosítsa, nemcsak neki, hanem még három másik kérőnek is. Míg Agafja puha zokniban pipiskedve kétségbeesetten álmodozik a szerelemről, és fogadására előkészíti romantikus lelkét, a házban gyülekezni kezdenek a kérők.

Nehéz a választás… (Katona József Színház)

Előbb a temetkezési vállalkozó külsejű Rántotta (Bezerédi Zoltán) érkezik. Pillantásával szakszerűen fölméri a várható hozomány nagyságát, és csalódottan veszi tudomásul, hogy a beóvakodó Anucskin (Vajdai Vilmos), a kissé piperkőc eleganciával öltözött volt katonatiszt is azért jött, amiért ő. Nyugtalanságát nem csökkenti, hogy Anucskin biztosítja arról, hogy nála csak „fransziául” beszélő hölgy jöhet szóba. Zsivakin (Keresztes Tamás), a nyugalmazott tengerésztiszt viszont nem válogatós: azért imbolyog be az ajtón, bokája körül lengedező nadrágban, hogy egy jó kis gyömöszölni való nőcskét vigyen haza. Ebben a szánalmas kínálatban Ivan Kuzmics feltétlenül fölértékelődne, ha a néző nem látta volna előzetesen, milyen emberfeletti elszánás kellett ahhoz, hogy barátja legalább egy jóllakott napközis küllemét ráerőszakolva betuszkolja őt a többi kérő közé. De míg azok legalább tényleg feleségül akarják venni a lányt, és akárcsak a kakasok a szemétdombon, egymással vívnak, a hivatalnok csak teszetoszáskodik.

Amikor Agafja kissé hisztérikusan vívódni kezd, hogy a négy teljesen vállalhatatlan kérő közül melyiket válassza, először a maradék empátiás készségem is elillan. Aztán megsajnálom, mert szinte hallom, amint a vénlánysorba került nő biológiai órája, akár egy időzített bomba, azt ketyegi: „választani kell, akkor is, ha nincs egyetlen valamire való se közöttük”. Ma, sok generációval később, a lányok már nem választanak, ha nem akad az útjukba férfiszámba vehető. Maradnak inkább egyedül. Vagy csináltatnak egy gyereket, elhajtva messzire a spermadonort, és nevelgetnek egyedül egy apátlan nemzedéket.

Jordán Adél remekel Agafja szerepében, hitelesen ábrázolva a kétségbeesés-szülte szerelmet. Ha Gogol szatírája nem is engedi meg, hogy mélyen átéljük a lány tragédiáját, attól az még az, ami. Ha kisszerű, tutyimutyi, önző, kötődésképtelen ember miatt szenvedünk, attól az még szenvedés. Fekete Ernő kitűnő választás a rendező Ascher Tamástól: Ivan Kuzmics szerepében az áporodott teszetoszasága mögött is fölsejlik valami sárm – tud úgy vonzó lenni, hogy mindent megtesz e hatás ellenében. Tényleg semmi, de semmi okot nem ad rá, hogy bármilyen értéket belelássanak – és mégis sikerül elhitetnie magáról, hogy jobb lenne vele, mint egyedül.

Ascher rendezésének legnagyobb érdeme, hogy biztos kézzel megtartja Gogol szatírájának az arányait: nem billenti el a darabot a mulatságosság irányában, bármennyire is tálcán kínálnák ezt a Katona remek komédiásai. Leginkább Keresztes Tamás megejtő, ahogyan egyensúlyoz a nevetségesség és az esendőség keskeny mezsgyéjén az élveteg tengerész szerepében.

Nincs hepiend (Katona József Színház)

Agafja és Ivan Kuzmics egyébként nemcsak a döntésképtelenségben, de az önbecsapásban is remekül összeillenek. Agafja – úgy tűnik – az utóbbiban jobb: ő elhiszi, hogy Ivan Kuzmics valamit érez, és hogy benne is szerelmet ébresztett. Az vesse rá az első követ, aki még sosem áltatta magát azzal, hogy szeret, és szeretik. Amit hinni akarunk, azt egy idő után valóságként kezeljük. Keservesebb kijózanodást el sem tudok képzelni, mint ami osztályrésze lesz, és aminél csak egy borzasztóbb történhetett volna: ha beül Ivan Kuzmics lomkamrájába, és együtt hallgatják csíkos pizsamában a légy zöngését. Illetve – a csuda tudja. Lehet, hogy azt is jobb párban csinálni.

Ivan Kuzmics tehát végül döntött, és önelégülten ül a kuckójában – megvédte a függetlenségét, nem kell semmin változtatnia. Neki így jó.

Végül is mindenki úgy hazudik magának, hogy képes legyen benne hinni. Ez is a boldogság egy formája, lássuk be.

Megosztás Facebookon