Cinege támadja az autót, gólya töri be az ablakot – mi ütött a madarakba?

A tavasz legnagyobb áldása a hosszú, sötét és hideg tél után a napsütés és a kellemes meleg mellett talán a madárdal. Könnyebben indul a reggel tollas trubadúrokat hallgatva, jó hatással van a lelkünkre, az este érkeztével pedig segíti az ellazulást. Sokan azért is etetik őket kitartóan a fagyos időszakban, hogy utána egész nyáron élvezhessék éneküket.

Csajozik és keménykedik

Nyilván senkit nem ér meglepetésként a tény, miszerint a madarak a fentiek dacára a legkevésbé sem a mi lelki feltöltődésünkért trilláznak, hanem fajtársaik számára fogalmaznak meg nagyon is egyértelmű, nem mindig kifejezetten lélekemelő üzeneteket. A fajok túlnyomó többségénél a hímek hangját halljuk, és nehéz egy szóba sűríteni, mit is mondanak egymásnak. Egy-egy strófa egész információhalmazt rejt: menőznek, csajoznak és keménykednek. „A hímek énekének egy része a tojóknak szól: felhívják magukra a figyelmet, rátermettségüket hangsúlyozzák, udvarolnak. Másrészt a fajtárs hímeknek üzennek: ez a terület foglalt, maradj távol, különben velem gyűlik meg a bajod!” – magyarázza az NLCafénak Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője.

Mivel a legfrissebb hírek tükröződő felületeket támadó hímekről szólnak az apró cinegéktől a gólyákig, maradjunk ezen a vonalon, érdekes jelenségről van szó. Indítanunk viszont kicsit távolabbról kell.

Hajnalban népesebb a hallgatóság

Tavasszal a leendő apák fészkelőterületet foglalnak, ami egyrészt magának a fészeknek a helyét jelenti, másrészt egy nagyobb, megfelelő mennyiségű élelmet kínáló területet, magyarul majdani életteret – ez utóbbit nevezik revírnek. Ahogy a kutyák, macskák vizeletükkel jelölik ki territóriumuk  határát, úgy a madarak hangos énekszóval. Már ez is fontos stratégiai döntés, de a munka neheze még csak itt kezdődik. A hímek, mintha egy számunkra láthatatlan kerítés mellett haladnának, rendszeresen körberepülik birtokukat, közben meg-megállnak, énekelnek és hallgatóznak. Egész nap mondják a magukét, ám a hajnali órákban a legaktívabbak, nem véletlenül gyakori szókapcsolat a hajnali madárdal.

„Sok vonuló faj egyedei éjjel vagy éjjel is repülve érkeznek haza, így napkeltekor új potenciális párjelöltek és ellenfelek lehetnek jelen a környéken. A hűvösebb levegő emellett messzebbre viszi a hangot, ráadásul a többórás éjszakai kényszerű csend után az első napsugarakkal nyílik megint lehetőség mondandójukat világgá kürtölni” – mondja a szakértő. Délfelé aztán csendesebb a madárvilág, ahogy a nap közepén, különösen meleg időben mi is elpilledünk, alkonyatkor azonban a legtöbben újra rákapcsolnak, biztos, ami biztos alapon kihasználva az utolsó fénysugarakat.

Szerelem és harc

A madarak tökéletesen értik egymást, madárgyűrűzésnél például korábban felvett hangokkal is csalogatják a hálóhoz őket. Ha több különböző faj „egymásra vett” énekét játsszák le, az még az értő emberi fül számára sem több értelmezhetetlen hangzavarnál, a madarak viszont megértik a nekik szóló strófákat. Az arra járó tojók a szerelmes ária dallamossága, ereje, változatossága vagy éppen pontossága, a hős mozgása, formája, színei alapján felmérik képességeit, és előbb vagy utóbb valamelyikkel kialakul a párkapcsolat. A gond az, hogy ugyanezen az alapon a rivális hímek is felmérik a terület urát, és bár többnyire csendben vagy egy kocsmai szintű anyázás után odébbállnak, rosszabb esetben belemennek az akár halálig tartó harcba is.

Az állatvilágban ismeretlen a „becsületbeli ügy”, a madarak sem kockáztatják a sérülést. A gyengébb már a szájkarate és a pózolás hatására menekülőre fogja, fizikai összecsapásra tehát a legtöbbször egyenlő kvalitású ellenfelek vállalkoznak. Ha pedig senki nem adja fel, halálig mehet a bunyó, a madárcsőr ugyanis elképesztően veszélyes fegyver. Ezen a videón például egy széncinege ragadozóként viselkedve megtámad és megöl egy nála alig kisebb zsezsét egy téli etetőn (itt nem költési agresszióról van szó, hanem vehemenciáról és a „csőr erejéről”).

Megtámadja a tükörképét

Orbán Zoltán szerint nem lehet megbecsülni, hány hím esik áldozatul a konkurenciaharcnak: „Valahogy úgy számolhatunk, hogy ugyanannyi, ahány kocsmai egymásnak ugrás halállal végződik az emberi közösségben. Az esetek messze túlnyomó többségében nem is kerül sor fizikai összecsapásra, vagy ha igen, az is csak néhány enyhébb »ütésváltásból« áll, a komolyabb sérülés ritka. Az állatvilágban azért kerülik a harcot, mert az erősebb is könnyen veszélyes mértékű sérülést szenvedhet. Így inkább és főleg énekelnek, pózolnak.”

És itt vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz, hiszen éppen ezért veszélyesek számukra ebben az időszakban a tükröződő felületek, mint egyes ablakok, illetve az autók külső visszapillantói: a hím saját tükörképe ellen vív végeérhetetlen csatát, miközben nem eszik, nem iszik, így a kimerültségtől el is pusztulhat. Káros civilizációs hatás ez, a természetben nincs ilyen „átverés”, az állatok nem tudnak mit kezdeni vele. Említhetnénk a vizet, de abba belecsapva a felület fodrozódni kezd, a tükörkép „ellenség” egyből eltűnik, és a csatának máris vége. Az MME honlapján számos hasznos tanácsot találunk az ilyen értelmetlen pusztulás elkerülésére.

Tragikus vége lehet

Visszatérve a természetes állapotokhoz, nincs kőbe vésve, hogy mindig az adott területet birtokló hím nyerjen. Tavasz legelején ezzel még, mondhatjuk, nincs is semmi baj, győzzön a jobbik, ha viszont az illető hím egyben már apa is, veresége tragédiához vezethet. Az új tulaj nem viselkedik pótpapaként, őt is saját génjei örökítésének célja vezérli. A tojó ilyenkor vagy képes egyedül felnevelni fiókáit – ez annál esélytelenebb, minél kisebbek –, vagy előbb-utóbb magukra hagyja őket, és új párt választ. Ez a természet legfőbb parancsa, minden élőlény élete e szerint alakul: maradj életben, és szaporodj.

A madárdal tehát csak számunkra szép és andalító, az érintetteknek ez a kőkemény, kegyetlen élet a szerelem mellett vérrel, sérüléssel és halállal. De ne higgyük, hogy csak énekesmadaraink élnek effajta titkos életet, amiről laikus megfigyelőként nem is akarunk tudomást venni.

A kamikaze gólya

Egyetlen példaként a több ezerből a fehér gólyát választottuk, a magyarság egyik legkedvesebb madarát, a hűség mintaképét. Ez a jelző úgy igaz, ahogy van: a fehér gólyák mindig visszatérnek fészkeikbe, és párkapcsolatuk élethosszig szól, csakhogy.

Csakhogy ezek a madarak négy-öt évesen válnak ivaréretté, a kamaszok addig akár vissza sem térnek kikelésük helyére, hanem keresztül-kasul bejárják a világot. Ötödik életévükben aztán elkezdenek dolgozni a hormonok, ezért hazatérnek, és párt keresnek. Ha pedig nem találnak hasonlóan fiatal hajadont, sem olyan özvegyet, akinek párja elpusztult a télen, akkor bizony szereznek maguknak. Rárontanak a már fészkelő párokra, tesztoszterontól fűtve nekiesnek a hímnek, és megpróbálják elűzni. Elképesztően látványos légi tusát képesek ilyenkor bemutatni, de megy a fészekben is a véres gólyaharc. „Ilyenkor lentről azt látjuk, hogy három felnőtt madár verekszik a fészekben, és akaratlanul is tapossák, kilökik a tojásokat és a fiókákat” – mondja a madarász szakember. Szomorú, de ez is a természet rendje, amibe nem szabad, és nem is tudunk beleavatkozni.

Hasonló magyarázatot találunk a 2013-ban elhíresült sásdi „kamikaze gólya” viselkedésére is. A hím napokig támadta egy épület ablakait elképesztő vehemenciával: 20 méterről vágódott az üvegtáblákba, egyet be is tört, a végén már a csőréből is vér folyt. Miért tette? Ő volt az öreg hím, akit a nyeretlen ötéves el akart űzni. Párjával összefogva sikerült megvédenie a családot, de a harctól annyira begőzölt, hogy nem tudott leállni: saját tükörképében is ellenséget látott, ezért támadta olyan vehemenciával, hogy csaknem belepusztult. Ahogy az ablak betört, a csatázó gólya is megnyugodott.