Ready Player One: Spielberg felzabálta a gyerekkorunkat, hogy visszahányhassa ránk

2045-ben járunk, a világ egy elég elcseszett hely lett. Környezetszennyezés, túlnépesedés, szar élet: csak egyetlen dolog jelenthet mindebből kiutat, a virtuális valóság. A VR-világot itt Oasisnek hívják, és gyakorlatilag bármivé válhatunk benne, bármilyen helyet bejárhatunk, és bármit megtehetünk. Mivel mindenki ott lóg, az emberek a találkáikat már nem a valóságban, hanem az Oasisban bonyolítják. Mondjuk, akkor nem értem, miért van túlnépesedés, de ez már csak az én apró kötekedésem.

Steven Spielberg filmje paradox helyzetet idéz elő (Fotó: YouTube)

Az Oasis feltalálója, bizonyos James Halliday aztán egy napon feldobja a pacskert, és mivel nincs örököse, és egy vérbeli ősgeek, ezért geekhez méltó módon egy nagy feladatot talál ki, és versenyre invitálja az Oasis használóit. A világban elrejt egy ún. húsvéti tojást, amit három kulcs megtalálásával lehet megszerezni, és akinek ez sikerül, ő lesz az Oasis új ura és tulajdonosa. Az egész világ keresési lázban ég, sőt az IOI nevű nagyvállalat hadseregnyi embert is bevet a feladat végrehajtásához, hiszen a virtuális valóságot megszerezvén teli tömhetnék azt azokkal a sokat fizető reklámokkal, amiktől Halliday annak idején annyira meg akarta óvni a mesterművét.

A nosztalgia kizsákmányolása

Hogyan jött létre a virtuális valóság?

Ernest Cline könyve és Steven Spielberg filmje is arról szeretne szólni, hogy az egyszerű fanboy, a rajongó hogyan próbálja megvédeni a gyerekkorát jelentő popkultúrát az azt kizsákmányolni kívánó nagyvállalatoktól, ehelyett azonban az a furcsa helyzet áll elő, hogy maga is kizsákmányolóvá válik, amikor nagyrészt nem csinál mást – legalábbis a film – , csak felszippantja a nyolcvanas és kilencvenes – sőt a kétezres – évek ikonikus zenéit, számítógépes játékait és filmjeit, majd egyszerűen csak ránk ömleszti azt, méghozzá különösebb koncepció nélkül. El kell ismernem, hogy megvan annak a bája, hogy Freddy Kruegert, a DeLoreant, Batmant, a Robotzsarut, az Alient, King Kongot, Chuckyt és a Mechagodzillát egy filmben láthatom (a lista amúgy szinte végtelen, nem is nagyon akarok belemenni), de ez bőven kevés ahhoz, hogy 140 percen át érdekes legyen.

Tömve a film popkulturális utalásokkal – itt épp Deadpool sétál el a főhős mellett (Fotó: YouTube)

Az alkotók csak nagyon ritkán használják úgy a régi popkulturális utalásokat, hogy az a puszta felismerésnél valami többet is nyújtson. A Ragyogást vagy a Vissza a jövőbé-t megidéző jelenetek mutatják, hogyan tudták volna mindezt sokkal okosabban is használni az alkotók, ha a mennyiség helyett inkább a minőségre törekednek, és nem az a fő szempontjuk, hogy minden percre jusson legalább két közismert vagy kevésbé közismert utalás a régi kedvencekre.

Szerelmes levél a virtuális valósághoz

Mit szólnál, ha valaki más viselné az arcodat?

A fenti soraim alapján úgy tűnhet, hogy tiszta szívemből utáltam a Ready Player One-t, de ez egyáltalán nincs így. Inkább az történt, hogy a vászon előtt ülve még lekötött ez az egészen elképesztő színkavalkád, ez az üres, de hihetetlen tempóban száguldó történet és a virtuális valóságélmény olyan szintű megjelenítése, amit még soha korábban nem láthattunk. A baj nagyrészt azután kezdődött, hogy a film véget ért, és elkezdtem gondolkodni mindazon, amit láttam, bár az már a filmet nézve is feltűnt, hogy ritka hosszú az expozíciója, valamint az is, hogy a végét úgy elnyújtották, hogy ezért Peter Jackson is küldött Steven Spielbergnek egy puszit egyenesen A király visszatér forgatásáról.

A Ready Player One legjobb jelenetei nem a virtuális, hanem a valódi világban játszódnak (Fotó: Indiewire)

Az már csak a filmről kifelé jövet kezdett idegesíteni, hogy megint kaptam egy kőegyszerűségű, sematikus és hazug hollywoodi mesét arról, hogy az árva, szegény fiú felemelkedik, legyőzi a nagy genyát, és övé lesz a fele királyság és a mesebeli hercegnő is, és igen, tudom, hogy a Star Wars is erről szól, de az a film még 1977-ben, több mint negyven éve készült, és még mindig ugyanazokat a köröket futjuk. Nem csak a sztori, a karakterek többsége is megmarad a klisék szintjén, ráadásul Spielberg még amolyan öreg bácsis tanulságot is megpróbál lenyomni a torkunkon a végén arról, hogy hiába überfasza dolog ám ez a VR-világ, ne feledjük, hogy valóságból csak egy van, azzal is kell törődni kicsit, szánjunk rá egy kis időt. Mindezt egy olyan filmben, amely gyakorlatilag egy virtuális valósághoz írott szerelmes levél…

Egy titka van: Steven Spielberg

Míg a könyv elég alapos munkát végez abban, hogy a virtuális valóságon túl a való világot is bemutassa, Spielberget láthatóan ez sokkal kevésbé érdekli. Nem igazán derül ki, miből élnek az emberek, ha amúgy mind naphosszat az Oasisban lógnak, és alig láthatunk valamit azon túl, hogy szegénység van, és sok ember van az utcán. Oké, tudom, az emberek többsége azért vesz mozijegyet, hogy az Oasis színpompás, digitális képkavalkádját lássa, de nem ártott volna, ha a való világnak valamivel több teret szentelnek, mert a film drámai szála érezhetően sokkal erősebb olyankor, amikor a valódi színészeket nézhetjük a való világban, és nem csak az avatárjaikat az Oasisben.

A rengeteg ismerős figura csak egy ideig köti le a néző figyelmét (Fotó: YouTube)

Valamit azonban semmiképp sem lehet elvitatni a Ready Player One-tól: azt, hogy ez egy ízig-vérig Steven Spielberg-popcornmozi. Na, nem Az elveszett frigyláda fosztogatói vagy a Jurassic Park, hanem inkább a Tintin kalandjai. Az viszont elvitathatatlan érdeme, hogy még a legelcseszettebb Spielberg-filmnek is van szíve, mert a geekek atyaúristene máig képtelen úgy filmet készíteni, hogy ne lelkesedne érte. Ez a gyermeki lelkesedés pedig átszűrődik a képsorokon, és a rengeteg hiányossága ellenére is szerethetővé teszi a filmet. Pedig a gyerekkorom ilyen szintű kizsákmányolásáért nagy örömmel utálnám most Spielberget, mégsem tudom. Ahhoz ő egyszerűen még mindig túl jó.