nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Sokk és show: filmet készíteni valódi terrortámadásokról csak nyerészkedés az áldozatokon?

Sokk és show: filmet készíteni valódi terrortámadásokról csak nyerészkedés az áldozatokon?

Emberi tragédiák kiárusítása zajlik, vagy a filmek csak méltó emlékek az áldozatoknak? Milyen csapdákba futhat bele egy film, amikor egy valódi terrortámadás eseményeit próbálja rekonstruálni?
TóCsa
TóCsa
f Ajánlom

Egy fiatal lány egyenesen a kamerába néz, majd azt mondja, hogy „Úgysem fogod megérteni”. Így indít az egyik leginkább húsba vágó idei film, az U: July 22, amely a 2011 júliusában történt norvég Utoya-szigeti mészárlást mutatja be az áldozatok szemszögéből. Egy pillanattal később látjuk, hogy igazából nem hozzánk szól, hanem az édesanyjával beszél telefonon, de egyértelmű, hogy a fenti mondat egy nézőknek szánt direkt üzenet. Mert sosem érthetjük meg, mi történt azon a borzalmas napon Utoya kicsiny szigetén, ahol egy őrült mészáros részben politikai okokból gyilkolt halomra hatvankilenc táborozó fiatalt a puskájával. Nem véletlen, hogy nem írom le a nevét: a filmben sem említik. Nem érdemli meg, hogy emlegessük. De ha úgysem érthetjük meg ezt a tragédiát, akkor mi értelme egyáltalán beszélni róla? És nem korai még mindössze hét évvel a történtek után filmet készíteni róla?

A történelmi távlat

Az emberiség legförtelmesebb tetteiről már régóta készülnek filmek, számos brutális népirtásról láthattunk már remek és kevésbé remek mozikat, de ezek többsége általában nem alig néhány évvel az események után került bemutatásra. Ma már teljesen természetesnek számít egy-egy új holokausztfilm a mozikban, de ezek jellemzően évtizedekkel később láthatók, amikor már valamennyire begyógyultak a túlélők sebei, már amennyire begyógyulhattak egyáltalán. A történelmi távlat felszabadítja a filmeseket, és sokszor tapasztaljuk, hogy azok a mozik, amelyek valós történelmi helyzetben játszódnak ugyan, de a főhőseik kitalált szereplők, gyakran jobbak, mint azok, amelyek létező embereket tesznek meg a történet főhőséül. Mert ugyan fontos, hogy a filmesek felelősséggel közelítsenek a történelmi tragédiák résztvevőihez és áldozataihoz, de sosem szerencsés, ha mindez kimerül a szoborrá avatásban és hőscsinálásban, ahogy azt a lengyelországi zsidókat mentő Żabiński házaspárról szóló Menedék című filmben láthattuk tavaly, ahol szinte fontosabb volt az alkotóknak, hogy Żabińskiék leszármazottai elégedettek legyenek a látottakkal, mint az, hogy egy jó és hiteles film születhessen. Persze nem csoda, hogy óvatosak: annál rosszabb PR kevés van, mint amikor azok fordulnak egy film ellen nyilvánosan, akikről és akikhez szólna.

Jelenet a Menedék c. életrajzi filmből

Emlékműépítés

Manapság azonban minden felgyorsult, és ez igaz a felejtésünkre is. Amikor februárban arról kérdeztem az U: July 22 rendezőjét, Erik Poppét (az interjú majd a film magyar premierjekor, várhatóan szeptemberben lesz olvasható az NLCafén), hogy miért érezte szükségét annak, hogy alig hét évvel a tragédia után filmre vigye az utoyai tragédiát, meglepő válasszal szolgált. Bár a 2011-es események számítanak Norvégia legnagyobb tragédiájának a II. világháború óta, már most úgy érezte, hogy az emberek máris kevésbé foglalkoznak vele, és időközben felnőtt egy olyan generáció is, akiknek a hét évvel ezelőtti történések már tényleg nem jelentenek semmit. Márpedig ő nem szeretné, ha a többtucatnyi halott csak lábjegyzet lenne a történelemkönyvekben, és az összes hír csak arról szólna, hogy a mészárlás elkövetője éppen milyen hülyeséget mondott vagy tett a börtönben. Szerinte egy társadalom kötelessége, hogy emlékezzen a halottaira, és ő ehhez az emlékezéshez szeretett volna hozzájárulni. Hogy ha valaki megkérdezi, mi is történt 2011 júliusában, ott legyen egy film, amely megmutatja neki mindezt. Igaz, hogy megérteni így sem fogják, mert egy ilyen szörnyűség egyszerűen felfoghatatlan, de legalább közelebb kerülhetnek hozzá.

Megemlékezés Oslóban a terrortámadás áldozatairól (Fotó:y Paula Bronstein /Getty Images)

A 9/11-es hatás

Persze nem Erik Poppe volt az első filmrendező, aki alig néhány évvel az események után filmre vitt egy terrortámadás következtében bekövetkező tragédiát. A gyorsulás a 9/11-es események után vált érezhetővé. A tragédia utáni egy-két évben még azt nyilatkozták Hollywoodban, hogy egy ilyen emberi ésszel felfoghatatlan történés egyszerűen megfilmesíthetetlen, de alig öt évvel később, 2006-ban egyszerre két hollywoodi stúdiófilm is küzdött a nézők kegyeiért. A World Trade Center című Oliver Stone-mozi beleesett a tipikus hőseposzi csapdába: a toronyházban ragadt túlélők életéért küzdő tűzoltóknak állított emléket, de sajnos hollywoodi giccsbe fullasztotta a mondanivalóját. A másik mozi, a Paul Greengrass rendezte (a rendező egyébként szintén dolgozik egy Utoya-filmen…) A United 93-as már bátrabban nyúlt az eseményekhez. Nem választott főhőst magának, inkább afféle tablóként mutatta be, mi történt azon a végzetes reggelen a United légitársaság 93-as járatán, az egyetlen olyan gépen, ahol az utasok szembeszálltak a gépeltérítő terroristákkal szeptember 11-én, és ezért a repülő csak egy mezőbe csapódott, nem egy épületbe, újabb több száz emberéletet követelve. Greengrass már-már dokumentarista módon mutatja be a történéseket a gépen és a légiirányító-toronyban lévő emberek tehetetlenségét, és nagyon helyesen nem egy hőskölteményt farag belőle, csak bemutatja azt a hihetetlen félelmet, ami átjárta az embereket, és azt az elképesztő és lehetetlen küzdelmet a túlélésért, amit a haláluk pillanatáig folytattak.

Idén Clint Eastwood volt az, aki mindennél jobban felpörgette a tempót. A szabadságon lévő amerikai katonák által megakadályozott párizsi vonattámadásról szóló filmje, A párizsi vonat alig két és fél évvel az események után kerül mozikba. Igaz, ebben kétségtelenül segíti a rendezőt az is, hogy ez azon kevés eset egyike, amely végeredményben happy enddel zárult: sikerült megakadályozni a merénylőt abban, hogy óriási bajt okozzon. Mivel nem volt feldolgozandó trauma, így a film is hamarabb megszülethetett.

Alek Skarlatos, Spencer Stone és Anthony Sadler a Fehér Házban, Barack Obamánál (Fotó: Mark Wilson/Getty Images)

A csapdák

Egy valós terrortámadás feldolgozása számos kérdést felvet, és számos csapdát rejteget, és ha ezeket nem sikerül elkerülni, egy film legjobb esetben feleslegessé, rosszabb esetben akár kártékonnyá is válhat. 

  • Az áldozatok, túlélők és a családtagok reakciója

Egy film, szóljon bármiről, mindig komoly anyagi befektetést igényel, és a befektetők szeretnék, ha ez megtérülne. Ha egy terrortámadásról szóló film ellen maguk a túlélők, valamint az áldozatok családtagjai szólalnak fel, az nagyjából egyet jelent a film bukásával. Ezt leginkább azzal lehet megelőzni, ha az alkotók bevonják őket már a film előkészítésébe, elbeszélgetnek velük, kikérik a véleményüket, és biztosítják őket arról, hogy figyelni fognak arra, amit ők várnak tőlük. Ennek is volt köszönhető, hogy az U: July 22-őt például a rendező még a berlini világpremier előtt több norvégiai moziban, titkos vetítéseken mutatta be az érintetteknek, hogy érezzék a törődést, és ha van hozzáfűznivalójuk, akkor a javaslataik alapján akár még módosítsanak is a kész filmen.

  • Az elkövetők humanizálása

Ha valaki egy borzalmas, barbár tettel emberéletek sokaságát oltja ki, valahol érthető a túlélők részéről, ha nem szeretnék, hogy az eseményekről szóló film az elkövetőről szóljon, netán emberközelivé tegye az elkövetőt. Ezt többféleképpen lehet kivédeni. A United 93-asban például az elkövetők hátteréről, motivációiról semmit sem tudunk meg, pusztán csak az idegességüket és a tetteiket látjuk. A rendező nem próbálja sem mentegetni, sem szimpatikussá tenni őket, maximum csak azáltal teszi őket emberközelivé, hogy megmutatja: ők is féltek a haláltól. Az U: July 22-ben pedig az utoyai mészárlónak csak a sziluettjét láthatjuk, őt magát egyáltalán nem.

Andrea Berntzen az U: July 22 c. filmben

  • Az indokolatlan hőssé avatás/rossz színben feltüntetés

Ha egy film valós, de sok szereplőt érintő tragédiát dolgoz fel, az alkotók legegyszerűbben úgy védhetik magukat, ha nem nevesítik a szereplőket. Ahogy A United 93-asban, úgy az U: July 22-ben is nagyrészt névtelenek maradnak az áldozatok, a rokonok nem ismerhetnek rá a saját halottjukra. A nevesítésnek több veszélye is van: többek között azzal vádolhatják őket, hogy az adott embert indokolatlanul avatta hőssé, netán rossz színben tüntette fel. Erre tökéletes példa a terrorista emberrablásról szóló Phillips kapitány című Tom Hanks-mozi (érdekes módon ezt is Paul Greengrass rendezte), ahol a film után több beszámolót is olvashattunk arról, hogy a kalózok által elrabolt kapitány a valóságban korántsem védte olyan hősiesen az embereit, ahogy azt a filmben bemutatták.

  • A tragédia hossza

A legtöbb tragédia alig néhány perc alatt következik be, egy bombatámadáshoz még ennyi idő sem kell, márpedig egy mozis nagyjátékfilm játékideje minimum másfél óra, és ezt ki kell tölteni valahogy. A United 93-ason játszódó események hosszan tartottak, ahogy Utoya szigetén is 72 percen át lövöldözhetett a merénylő zavartalanul, tehát itt nem nagyon kellett megbolygatnia az eseményeket az alkotóknak, de A párizsi vonat című Eastwood film esetében a terrorista lefegyverzéséhez még öt perc sem kellett. De mivel töltik ki a maradék játékidőt? Ez esetben a három hős katona életképeivel. Biztos, hogy érdekes ez egy teljes filmidőn át?

Megosztás Facebookon