nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
„Aki hajlandó a kedvemért felmászni egy fára, azzal tudok dolgozni” – meglátogattuk Keleti Évát

„Aki hajlandó a kedvemért felmászni egy fára, azzal tudok dolgozni” – meglátogattuk Keleti Évát

Keleti Évánál nincs egy perc nyugalom sem, hol a mobilja csörög, hol az otthoni telefon szólal meg, vagy éppen csengetnek. A 87 éves fotográfus 20 évet nyugodtan letagadhat, és a vele töltött két óra örök emlék lesz. Beszélgettünk családról, deportálásról, munkáról, szerencséről. És bármeddig tudtuk volna hallgatni a kép-meséket.
Szarka Nóra
Szarka Nóra
Fotózta:Neményi Márton
f Ajánlom

Arra kértük Keleti Évát, hogy válasszon 10 olyan képet, amit nagyon szeret a munkái közül. Végül választott majdnem húszat, de cseppet sem bántuk. És közben beszélgettünk – tulajdonképpen mindenről, nem csak képekről, abban a lakásban, ahol Éva egészen 1936 óta él. Itt lakott a szüleivel kislányként, itt élték túl a második világháború borzalmait, a deportálást.

Gyerekek, unokák, dédunokák

„Édesanyámmal és édesapámmal itt laktunk egészen 1936-tól, ebben a lakásban. 1944-től édesapám munkaszolgálatos volt, valószínűleg annak köszönhettük, hogy minket békén hagytak, hogy a nagybátyám, Kabos Endre, olimpiai bajnok kardvívó volt, és ezért kivételezett tisztként szolgált. Amikor 1944 októberében megtörtént a nyilasok hatalomátvétele, majd felrobbantották a Margit hidat, akkor tűnt el a nagybátyám. Nem sokkal később minden 50 éves kor alatti nőnek jelentkeznie kellett –  gyerekekkel együtt – munkaszolgálatra. Első nap az újlaki téglagyárban vittek, aztán másnap már máshová indították a menetet. Annyira nem értettem, mi folyik, gyerek voltam, egyfolytában azért sírtam, hogy nem vihetem az új pizsamámat magammal. A menet elindult, én édesanyám mellett mentem, és egyszer csak megjelent egy oldalkocsis motor, és a vezetője egy papírt lobogtatva szólt a kísérő nyilasoknak, hogy Keleti Aladárnét és a lányát állítsák ki a sorból. Egy Schluss Passt lobogtatott, amit édesapám legjobb barátja szerzett nekünk, és a sorból azonnal a Pannónia utcába kerültünk, egy védett házba, ami svájci fennhatóság alatt állt. Nemsokára hozták apukámat és a nagymamámat is utánunk.

Sokszor volt szerencsém az életben

Amikor a nyilasok vérengzeni kezdtek, érezve, hogy Budapest ostroma sikeres lesz, akkor a védett házakból is elkezdték összeterelni az embereket, akik a Duna-parton haltak meg végül. Nekem szerencsém volt, mert a szüleim már a ház udvarán álltak, mikor egy kísérő csendőr megkérdezte, miért sírok olyan keservesen. Aztán megmutattatta velem, kik a szüleim, és felküldte őket, vissza a lakásba, és csak annyit kért, hogy maradjunk csendben, ha újra kopognának. Amikor néhány perc múlva zörögtek az ajtón, akkor lapultunk, kintről pedig hallottam a megmentőm hangját, miszerint ez a lakás már üres. Így maradt életben a családom, szerencsénk volt. És közben mindig az is eszembe jut, hogy van egy őrangyalom, a nagybátyám, aki vigyáz rám, egész életemben így éreztem.”

„Van egy őrangyalom, a nagybátyám, aki vigyáz rám.”

Szerencse mindenhez kell

„A fotográfiát is a szerencsének köszönhetem. Balerinának készültem, de egy év után a mesterem azt mondta édesanyámnak, hogy »Keletiné, ne hozza többet a lányát, mert nincs értelme«. Így aztán később kémia-fizika szakra mentem egyetemre, ahol akkoriban az volt a szokás, hogy előre megmondták, hogy a diploma megszerzése után hol fog dolgozni az ember. Én már elsőévesen megtudtam, hogy a Forte gyárban lesz munkám, tekintve, hogy akkor jött be a színes film divatja. Mondtam, hogy oké, de én erről nem tudok semmit, akkor legalább szerezzenek egy olyan helyet, ahol megnézhetem, mi is az a fotografálás. Így kerültem a Magyar Fotóba, a Szent István körútra, az MTI elődjéhez, ahol akkoriban a szakma krémje dolgozott, és én megint mindent a szerencsémnek köszönhettem. Szinte azonnal beleszerettem, eldöntöttem, hogy egyetem után fotográfus leszek, de amikor állásajánlatot kaptam a Magyar Fotótól, akkor azonnal búcsút intettem az egyetemnek, és a Tanács körúti riportrészlegre kerültem. 19 éves voltam ekkor. Édesapám egy évig nem is állt szóba velem.”

Márkus Lászlótól kapta Éva ezt a kulcstartót, a mai napig hordja, ő volt a legjobb férfi barátja

„Fiam, csináld azt, amit akarsz, csak ne zülljél el!”

„Anyukám próbált kettőnk között lavírozni, de én nem akartam visszamenni az egyetemre, apám pedig ragaszkodott a diplomához. Aztán egyszer hazajöttem, és a 15 kilós vakum is velem volt, apám megemelte, és meglepődött, hogy a 49 kilós lánya egész nap ezt a súlyt cipeli. Akkor tört meg a jég, azt mondta, elmegyek veled dolgozni holnap, hogy ne kelljen ezt cipelned, és a nap végén azt mondta: »Hát, fiam, csináld azt, amit akarsz, csak ne zülljél el!«”

Ajándék a 85. születésnapra

„Nyáron még más menyasszonya voltam, decemberben hozzámentem a gyerekeim apjához”

1954-ben ismerkedtem meg Misivel, a férjemmel, egy társaságban találkoztunk. Én akkor már a Szegedi Szalámigyár főmérnökének gyűrűs menyasszonya voltam. Misi operatőr szakra járt a főiskolára, és ott, azon a bulin írásba adta, hogy év vége előtt elvesz engem feleségül. Kinevettem, és mutogattam a jegygyűrűmet. Aztán hetek múlva teljesen véletlenül találkoztunk az Ernst Múzeumban, ahol ugyanazok a képek tetszettek nekünk. Utána moziba mentünk, Andersen Nexö Szürke fény című filmjét vetítették. December negyedikén volt az esküvőnk, ’54- ben. 61 évig éltünk együtt teljes boldogságban, két gyerekünk született, mostanra unokák és dédunokák is vannak. Misi operatőrként tulajdonképpen egész életében a Magyar Televízióban dolgozott, tévéműsorokat, dokumentumfilmeket és tévéfilmeket csinált. Abban megállapodtunk, hogy soha nem beszélünk itthon a szakmánkról, nem kritizáljuk egymás munkáját, és ezt mindig be is tartottuk.”

A fotográfusok között nem számított, hogy nő vagyok

„Mindenhol ott voltam, árvízben, bányában, nem tettek különbséget köztünk, és én ezt borzasztóan élveztem. Aztán szép lassan átnyergeltem a hot newsról a színházra, balettre, operára. De már akkoriban sem volt női szakma a fotóriporterség, szerintem ma sem az.

Keleti Éva gyűjti a kerámiákat

Az első kép, amit választottam, az egy korai képem, Szabad Nép-félóra a Dagály strandon.

Kiküldtek, hogy csináljak néhány képet, ősz volt, hideg, gomolygott a pára. Sakkozás helyett az egyik medencében valaki az aznapi hírekről tartott kiselőadást. Lefotóztam gyorsan, aztán siettem, mielőtt kiszúrják. Tudod, akkoriban még nem kellett belegyeznie senkinek sem a megjelenésbe, csinálhattunk képeket szabadon, és annyira megragadott ez a pillanat, hogy a vízben újságot olvasnak. ( A Szabad Nép-félóra akkoriban kötelező volt, reggelente a munkahelyen meg kellett hallgatni a friss híreket valakitől, aztán kezdődött a munka.)

Levegőben

Szeretem a klasszikus dolgokat, a fehér tütüt, az Operában volt egy koreográfia Bach zenéjére. Megkértem a lányokat, hogy jöjjenek el a műterembe, és táncolják el a darabot, megtették. Érdekes, soha senki nem mondott nekem nemet. Elkaptam azt a pillanatot, amikor csak egyetlen láb van a földön, és pont középen. Nagyon szeretem ezt a képet.

Karinthy Ferenc papucsban

A kedvenc íróm Karinthy Frigyes volt. Fia, Cini éppen felmászik a könyvtárhoz támasztott létrán, hogy megmutassa az Üzenet a palackban eredeti kéziratát. A Ménesi úti lakásukban készült a kép, Cini mackónadrágban, papucsban. Emlékszem, a feleségével kellett egyeztetnem az időpontot, ő nem rajongott a fotózásért.

 

Béres Ilona

Ő a legjobb barátnőm, mindig együtt vagyunk, jóban-rosszban. Nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk, legalább telefonon. Egyszer három hetet eltöltöttünk együtt Párizsban. Egy húsvéthétfőn  Bessenyei Feri bográcsban főzött nyúlpaprikást, mire az Ilona felsóhajtott, hogy ő még sosem volt Párizsban. A férjem és Feri akkor összenéztek, és megkérdezték, hogy miért nem mentek el? Isteni volt, mondjuk, alig volt pénzünk, kenyeret és csokit ettünk 3 hétig, de felejthetetlen élmény maradt egy életre.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán

Három napra beköltöztem hozzájuk, hogy megszokjanak, és két napig elő sem vettem a gépet. Azt akartam, hogy úgy nézzenek rám, mint egy bútorra. Nehéz a színészekkel, mert amint meglátják a gépet, elkezdenek játszani, én pedig az embert szeretem lefotózni.

Psota Irén

Éppen próba volt, és behoztak egy csontvázat, a Psota meg éppen ideges volt, és egy csonttal akarta agyoncsapni a Vámos Lászlót. Ádáz a hangulata és egyben vicces is a kép, de ez nem színjáték volt, nem a kedvemért csinálta.

Aki hajlandó a kedvemért felmászni a fára, azzal tudok dolgozni

Négy kép, ahol ugyanarra a fára mászatom fel a színészeket. Akartam ezekből egy sokkal későbbi sorozatot is, amikor öregen másznak fel ugyanerre a fára, de sajnos elkéstem. Többen meghaltak, a Margit-szigeten pedig kivágták a fát…

Ferenczi Kriszta, oknyomozó újságíró

Kriszta is a barátom volt, nem olyan szoros és jó barát, mint a Béres Ilona, de szerettük egymást. A temetésén is ez a kép volt kint, ez nekem nagyon sokat jelent. Kezdetben színésznő volt, aztán lett újságíró, és borzasztóan nehéz, kemény élete volt, sok szomorúsággal. Itt nagyon örült, hogy újra sminkelhet, fotózzák, rivaldafényben van.

Az ügynök halála – Tímár József

Álltam a színházban, és egyszer csak nyílt a hátsó ajtó, bejött Tímár József, aki akkor már nagyon beteg volt, rávetült a fény, és megpróbálta, vajon ma elbírja-e még a két bőröndöt az előadás alatt… A képről készült egy szobor, a Nemzeti Színház parkjában áll. A mai napig ez a szobor szimbolizálja Tímár Józsefet.

Extázis

Elkapott pillanat volt, én sokáig félretettem, nem gondoltam jónak. Aztán mások mondták, hogy te Éva, ez a kép nagyon jó. Mindig kell egy friss szem, aki ránéz a képre, és eldönti, vajon tényleg sikerült, érdekes-e. Véletlen volt, vagy szerencse? Inkább az utóbbiban hiszek. A nyolcvanas években Amerikában voltam, az ENSZ-ben, kosztümben szembejött velem egy fekete nő, aki olyan ismerősnek tűnt, félénken megkérdeztem, hogy Judy? Akkor mondta, hogy az én képemet használják a táncegyüttes plakátjának azóta is.

Cirkusz

A Pécsi Balett előadása volt, Aradi Marival a címszerepben, éppen ugrik…

Bácsi a kötélen

Riportra mentem a Lukács fürdőbe, ahol akkoriban a gyerekeket úgy tanították úszni, hogy fellógatták egy kötélre őket, és a levegőben mutatták meg nekik a tempókat, ott gyakoroltak. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki többször elmondja, hogy: „Ez nem jó így, Józsi bácsi, így kell, Józsi bácsi!” Józsi bácsi is úszni tanult ugyanis…

Gobbi Hilda

Gobbi Hilda mindent gyűjtött. A Nemzeti Színház felrobbantásakor felhívott, hogy segítsek neki elhozni kocsival a színház megmentett iratait, mielőtt kidobják. Hiába mondtam, hogy csak egy kis Polskim van, hajthatatlan volt, így két kocsival fuvaroztuk fel a nyaralójába a papírokat, ezen a képen éppen megpihentünk, és ő rágyújtott, nagyon sokat cigarettázott.

Sinkovits Imre

Nagyon jóban voltunk, az egész családot fotóztam a Gellért-hegyen, Gombos Kati és a gyerekek is ott voltak, és hirtelen megkértem Imrét, hogy szaladjon felém. Lobogott a kabátja, először félt, de aztán egyre jobban élvezte. Így emlékszem rá.

Megosztás Facebookon