nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Van-e értelme, és működik-e egyáltalán a fotelaktivizmus?

Van-e értelme, és működik-e egyáltalán a fotelaktivizmus?

A közösségi médiában szinte nem múlhat el úgy nap, hogy ne találkozzunk legalább egy véradási felhívással, örökbefogadásra váró kutyával/cicával, megmentésre váró fával, úttesten tátongó kátyúval, hogy a nagyobb volumenű társadalmi problémákról ne is beszéljünk. De mennyire működik az online aktivizmusnak ez a formája?
Horowitz Katalin
Horowitz Katalin
f Ajánlom

Ha röviden össze szeretném foglalni, azt írhatnám, működik, de nagyon nem mindegy, hogyan csináljuk. De ennél jóval összetettebb kérdésről van szó, amelynek körüljárásához egészen 1960-ig kell visszaugranunk az időben. 1960. február 1-ig, egészen pontosan addig, amikor az észak-karolinai Greensboro egyik áruházába négy fiatalember lépett be, akik egy csésze kávét rendeltek.

Ebben még semmi különös nem volna, az ötvenes évek Amerikájában azonban a faji megosztottság még olyan mértékű volt, hogy feketéket csak úgy nem szolgáltak ki mindenhol. A négy fiatalember – David Richmond, Franklin McCain, Ezell Blair Jr. és Joseph Mcneil – pedig történetesen fekete volt, a Woolworth áruház bisztrópultja pedig tiltott hely volt számukra. Ők azonban már előző nap megbeszélték, hogy nem mozdulnak majd a pulttól. Zárórát követően távoztak a helyről, másnap pedig már 23 társukkal együtt tértek vissza. Ez a „sit-in”-nek nevezett erőszakmentes tiltakozási forma rövidesen számtalan városban megjelent, főleg, mivel széles körű médiafigyelem övezte a megmozdulást, végső soron pedig az 1964-es polgárjogi törvény elfogadásához vezetett, amely megtiltotta a szegregációt a nyilvános intézményekben.

A sit-in négy résztvevője 1960-ban (Fotó: L.o.C.)

A sit-ineket azóta is a fennálló rend elleni tiltakozás, a polgári engedetlenség szimbólumaként emlegetik, a tömegdemonstrációk azonban napjainkra mintha sokat veszítettek volna a lendületükből. A 2011-ben elvileg a pénzügyi cégek kapzsisága ellen alakult Occupy Wall Street mozgalom alapítójaként számon tartott Micah White ma például már egyenesen kudarcként gondol a szerveződésre. White 13 éves kora óta vesz részt aktivistaként különféle szervezkedésekben, ma azonban már úgy látja, hogy az Occupy-hoz hasonló, színes tömegeket tömörítő mozgalmak nem igazán hatékonyak, ha tényleges változások eléréséről van szó.

Buli lett a tüntetésből

„Ma egy tüntetésre menni olyan, mintha valaki egy fesztiválra vagy koncertre menne” – mondta White az ausztrál ABC csatorna Future Tense című műsorában még tavaly. „Sokan ilyenkor találkoznak a barátaikkal. Ezeknek a nagy, látványos vonulásoknak, amelyeket szerveztünk, valójában nem az volt a célja, hogy kormányt buktasson, vagy bármi hasonló, hanem hogy egy csodálatos élmény legyen.”

Mindezt azzal az Occupy-mozgalommal kapcsolatban mondta, amely túlnőtt a Wall Street közvetlen környezetén, és amelynek tagjai világszerte szerveztek antiglobalista, antikapitalista tüntetéseket. A főszervező azonban úgy látja, ezek sok esetben l’art pour l’art demonstrációk voltak.

Az AdBusters Occupy-plakátja már önmagában is egy paródia (Fotó: Wikipedia)

„Az eredeti Occupy Wall Street-mozgalom például híres arról, hogy gyakorlatilag képtelen volt megfogalmazni egyetlen konkrét követelést” – emlékezett vissza White.

Visszanézve az akkori tüntetésekről készült fotókra, valóban színes, vidám forgatagot fogunk látni, de hogy konkrétan kik és mit is akartak, az nem egyértelmű, olyannyira nem, hogy az Occupy csúcspontján nem volt ritkaság, hogy két demonstráló csoport egymással akaszkodott össze, mert nem értettek egyet a másik csapat céljaival. Az is beszédes, hogy sokan egyből rárepültek a lázadással, az ellenkultúrával szimpatizáló tömegekre. A színész Russell Brand például az Occupy Wall Street-tüntetések helyszínét választotta akkori könyve promóciójára. A demonstrálók pedig, ahelyett, hogy elzavarták volna, vidáman szelfizgettek Katy Perry egykori szerelmével.

Russell Brand az Occupy Wall Street-demonstráció közepén reklámozta a könyvét – ennyit a komolyságról (Fotó: Getty Images)

De lépjünk vissza a nappali vagy az iroda melegébe, mivel napjainkban a demonstrációk, tiltakozások vagy épp társadalmi változások elérésének igénye egyre ritkábban lép ki a virtuális térből. Ez persze érthető, hiszen sokkal egyszerűbb megosztani egy posztot Facebookon, mint transzparensekkel rohangálni, pláne, ha esik az eső, vagy hideg van. Ezt a fajta, a digitális térben aktív propagandát enyhe pejoratív felhanggal slacktivismnek nevezik, a slacker (munkakerülő, link, léha alak) és az activism szavak összevonásából.

Neked egy lájk, neki az élet!

Természetesen ezt is lehet úgy csinálni, hogy legyen értelme: az egyik leghíresebb történet 2007-ből származik, és egy Sameer Bhatia nevű fiatalember nevéhez kapcsolódik. Bhatia a Szilícium-völgyben dolgozott, amikor a leukémia egyik ritka fajtáját diagnosztizálták nála. A gyógyulásához elengedhetetlen volt egy csontvelő-átültetés, ehhez viszont megfelelő donort kellett találni. Ennek jóval magasabbak az esélyei, ha azonos népcsoport tagjai között keresgélünk, Bhatia közvetlen környezetében azonban szinte alig akadt hozzá hasonló származású ember. A fiatalember üzlettársa utolsó reménysugárként szétküldött egy levelet körülbelül 400 ismerősének és barátjának, amelyben leírta Sameer helyzetét, és a segítségüket kérte. A rögtönzött kampány eredményeként rövid idő múlva közel 25 ezer új ember regisztrált abba a csontvelődonorokat számon tartó adatbázisba, ahol korábban lehetséges adományozót kerestek. Bhatia végül így meg is találta azt az embert, akinek a csontvelője alkalmasnak bizonyult a transzplantációra. Sajnos végül így sem tudta leküzdeni a betegséget, és nem sokkal ezután elhunyt, ez azonban nem von le a közösség mozgósító erejéből.

Az üzenet azért terjedhetett el széles körben, mert alapvetően jó ügyet szolgált, és sok embernek csak minimális erőfeszítésébe került, hogy csatlakozzon ehhez a „mozgalomhoz”. Vagyis nem kellett befizetniük sehová, nem kellett fizikailag odamenniük egy demonstráció helyszínére, csupán végig kellett gondolniuk, hogy ismernek-e valakit vagy valakiket, akik esetleg segíthetnek a bajba jutott fiatalembernek, és számukra továbbítani a levelet.

Hasonló elven működnek – vagy működnének – a közösségi oldalakon napi rendszerességgel megjelenő felkérések, amelyek különféle, a posztoló számára fontos dologban kérik az ismerősök segítségét. Nagyon nem mindegy azonban, hogy konkrétan miről van szó, és kikkel osztjuk meg az adott segítségkérő üzenetet.

Nézzük meg, hogy Bhatia esetében milyen utakon, milyen hálózat segítségével terjedt a hír: a fiatalember üzlettársa egy személyes ügyben kereste meg azokat az embereket, akiket egyébként ismert korábbról. Mivel a belépési küszöb alacsony volt – vagyis a címzetteknek nem kellett sokat tenni, hogy úgy érezzék, hozzájárultak ismerősük beteg barátjának a megsegítéséhez –, a kezdeti pár száz címzettnek elküldött üzenet a végére több ezer emberhez jutott el.

Ez rendkívül fontos, ugyanis hasonló elven működnek – vagyis működnének – a közösségi médiában megosztott petíciók, szívhez szóló blogposztok és egyéb, a köz részvételére számot tartó kérések. Malcolm Gladwell író, a társadalmi változásokkal és emberi viselkedéssel kapcsolatos témák szakértője, a New Yorker magazin stábjának oszlopos tagja már 2010-ben rámutatott, hogy a közösségi média felhasználói sok esetben nem veszik figyelembe, hogy az efféle fórumokon fenntartott kapcsolatok távolról sem olyan szorosak, mint amikor levélben keresünk meg kollégákat, üzletfeleket, vagyis egy jóval személyesebb csatornán, jóval személyre szólóbb üzenetben kérünk segítséget. Hiszen, gondoljunk csak bele, Facebookon sok olyan ismerősünk is van – amelyre az oldal, ugye, a „barát” szóval hivatkozik –, akikkel lehet, hogy már évek óta egyáltalán nem beszéltünk, lehet, hogy egy félórás meetinget követően jelöljük be egymást, magyarul, sok olyan kapcsolatot tartunk itt fenn, amelyek nem igazán szorosak és tartósak. Ráadásul a posztunk egy Facebookra kidobott petíciós linket vagy örökbefogadásra váró kutya/cica fotóit tartalmazza, azaz jóval személytelenebb, mint egy kifejezetten nekünk címzett levél.

Jennifer Aaker és Andy Smith Winter 2011-ben a The Dragonfly Effect című könyvükben elemezték többek között Sameer Bhatia esetét, és arra jutottak, hogy a közösségi média növeli a felhasználók motivációját az ott megjelenő témákkal kapcsolatban. Gladwell viszont érdekes statisztikákkal cáfolja ezt a megállapítást, és azt mondja, a közösségi média nem a motivációt, hanem a részvételi hajlandóságot képes növelni – a fentiekben már említett módon.

Ha az ügy nem „szexi”, senkit sem érdekel

Gladwell megvizsgálta a darfúri humanitárius katasztrófa enyhítése érdekében létrejött Facebook-oldalak működését, és az alábbi következtetéseket vonta le: a legnagyobb oldal, a Save Darfur Coalition közel 1,3 millió embert ért el működése csúcsán, míg a lényegesen kisebb Help Save Darfur csupán 2797-et. Az előbbi csoport tagjai átlagosan 9 centet adományoztak a jótékony célra, az utóbbi szerveződés tagjai pedig 35 centet. Természetesen nem lehet kizárólag az anyagiak alapján megítélni egy ilyen csoport működését, az azonban jól látszik, hogy az előbbi, széles körben, hírességek által is népszerűsített csoportba jóval többen léptek be pusztán azért, mert trendinek számított néhány évvel ezelőtt. A Mattafix együttes például egyenesen a világ első, háborús övezetben leforgatott videoklipjével próbált szót emelni a darfúri helyzet megoldásáért, George Clooney pedig szinte minden nagyobb hírcsatornának nyilatkozva sürgette a politikusokat.
Rob Crilly, a Saving Darfur, Everyone’s Favourite African War című könyv szerzője, aki a helyszínen elemezte a helyzetet, úgy találta, hogy a hírességek részvétele csak ártott az ügynek, amely végső soron a 2006-os darfúri békeszerződés kudarcával végződött.

„Amikor 2004-ben megérkeztem Afrikába [hogy a kontinensen tomboló brutális konfliktusokról tudósítson – a szerk.] hamar világossá vált számomra, hogy valójában egyetlen konfliktus van csupán, amire a szerkesztőim kíváncsiak” – mondta Crilly. „Ahogy leszálltam, egyből csörögni kezdett a telefonom, és arra kértek, hogy utazzak Darfúrba. Volt valami különös Darfúrral kapcsolatban, ez egy olyan konfliktus volt, amit valamiért »szexinek« találtak, és az emberek kíváncsiak voltak rá.”

„Ha egy embert is elér, az már jó”

Sokan ezzel a felkiáltással osztják meg a különféle, mozgósításra szánt posztokat, legyen szó véradásról, kisállatok örökbefogadásáról, esetleg sokkoló leleplezésekről, amelyek állatkínzásról, fogyasztói megtévesztésekről és hasonlókról szólnak. Ezzel nincs is feltétlenül baj, de jó, ha tudjuk, hogy sokkal hatékonyabban juttathatjuk el az üzeneteket az emberekhez, ha nem osztunk meg mindent gondolkodás nélkül, hanem szánunk rá 1-2 percet, hogy olyan formába öntsük a számunkra fontos ügyet, amely növelheti annak sikerét.

A társadalmi mozgalmakat vizsgáló kutatók között egyetértés mutatkozik azt illetően, hogy az emberek tömegei meglehetősen apatikusak, ha aktivizmusról vagy szociális összefogásról van szó. Még azok is, akik alapvetően egyetértenek egy-egy üggyel vagy céllal, nem igazán hajlandóak tenni érte. Sokkal szívesebben szemlélik, ahogy mások tiltakoznak helyettük (illetve a nevükben).
Azt is több évtizednyi kutatás támasztja alá, hogy az emberek akkor kapcsolódnak be bármiféle aktivizmusba, ha a belépési küszöb – legyen szó érzelmi, fizikai vagy pénzügyi „befektetésről” – lehetőleg minél alacsonyabb. Az Egyesült Államokban 2016-ban több hónapon át tartó demonstrációk kezdődtek, amikor a Dakota Access Pipeline nevű kőolajvezetéket a Standing Rock rezervátum szomszédságában akarták elvezetni, mivel sokan attól tartottak, hogy ez veszélyeztetné a rezervátum vizének tisztaságát. A közösségi médiában több mint egymillióan „csekkoltak be” a rezervátum területére a tüntetések során, személyesen azonban csupán néhány ezer tüntető volt jelen, akik a kemény téli időjárással és a rendbontó tüntetők letartóztatására váró rendőrökkel néztek farkasszemet.

A Dakota Access Pipeline ellen lényegesen kevesebben tüntettek a helyszínen, mint ahányan bejelölték magukat Facebookon (Fotó: Kayenta Township)

Jennifer Earl, a University of Arizona szociológiaprofesszora szerint ennek oka a már fentiekben is említettekben keresendő: az emberek jelentős része azért csatlakozik hasonló társadalmi ügyekhez, hogy jó érzéssel töltse el, hogy tett valamit a világ jobbá tétele érdekében. Nem szerencsés tehát megszólni azokat, akik ilyen módon fejezik ki támogatásukat, ez ugyanis a politikai és polgári inaktivitás melegágya.

A különböző online petíciók és figyelemfelhívó posztok azonban akkor tudnak jól működni, ha a „célpontjaik” a számukra megfelelő körülmények között tudnak találkozni az üzenetekkel. A témát több évtizede kutató szakemberek ugyanis megállapították, hogy a különféle tiltakozások és demonstrációk nem igazán tudják megváltoztatni az emberek megszilárdult véleményét. Vagyis hiába turnézunk a Facebookon olyan megosztó témákkal, mint mondjuk az otthonszülés vagy a homeopátia támogatása, ezzel kapcsolatban ugyanis a legtöbb embernek szilárd, kialakult véleménye van, így egy további, a nézeteinek ellentmondó információ még akkor sem igazán fog eredményre vezetni, ha sziklaszilárd, megkerülhetetlen tényről van szó.

Az pedig, ha valaki lájkol és megoszt egy posztot, az esetek többségében nem viszi előre az adott ügyet. Éppen ezért hiába osztunk meg akár naponta több örökbefogadásra váró kutyust a Facebook-oldalunkon, kicsi a valószínűsége, hogy a jószág épp a mi közbenjárásunk miatt találna új gazdára. Személyes ismerőseink – és az ő további ismerőseik – száma limitált, így hiába rakjuk tele a hírfolyamot ilyen tartalmakkal, ismerőseink előbb-utóbb immunissá válnak ezekre a posztokra. A véresre vert vagy épp csonttá soványodott állatokat ábrázoló képekkel sem érdemes ilyen téren próbálkozni, a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a közösségi oldalakon az efféle felkavaró tartalmak éppen az ellenkező hatást váltják ki: azaz az emberek inkább elrejtik ezeket a posztokat, mert nem akarnak sokkoló képeket nézegetni, miközben, mondjuk, az ebédjüket fogyasztják.

Kirk Kristofersson, a University of British Columbia munkatársa és kutatótársai megvizsgálták, hogy az aktivizmus milyen formái a leginkább célravezetőek. Rendkívül tanulságos és érdekes eredményre jutottak: eszerint ugyanis a kényelmes kanapén posztolgató „slacktivisták” viszonylag ritkán kapcsolódnak be szorosabban az általuk támogatott ügyekbe. A kutatók egészen konkrétan fordított arányosságot találtak aközött, hogy valaki mennyire vesz részt egy számára fontos ügyben, és aközött, hogy ezt mennyire látványosan teszi.

Vagyis valaki minél többet posztol, és minél hangosabb a virtuális térben, annál kisebb a valószínűsége, hogy végül tényleg fogja is magát, és konkrét tettekkel segíti a számára fontos(nak látszó) ügyet. Míg ha valaki posztolás és szelfizés helyett csendben teszi a dolgát, sokkal valószínűbb, hogy egy hasonló ügyben is a háttérben dolgozva fogja előremozdítani az ügy szekerét. Ráadásul Kristofersson és csapata azt is megállapította, hogy a „lájkold és oszd meg”-típusú figyelemfelhívó kampányok éppen azokhoz jutnak el a legritkábban, akik amúgy nem sajnálják saját idejüket, energiájukat, sem a pénzüket, ha arról van szó, hogy tenni is kell valamit az ügy érdekében, nem csak posztolgatni, illetve azokhoz, akiknek pozíciójukból kifolyólag módjában is állna tenni a kívánt változás eléréséért.

Megosztás Facebookon