Senki sem lehet annyira fotogén, mint egy 19. századi norvég

Hogy pontosan hogyan és miért lesz egy dán patikusból a maga idejének egyik legkeresettebb norvég fényképésze, az mai szemmel nézve talán kissé rejtélyes, de a fotózás hőskorában, a 19. században, úgy látszik, ez is megtörténhetett. Csak annyi biztos, hogy a Jütland-félsziget északi részén található Randersben született Marcus Selmer 1852-ben, 33 évesen egy családi látogatásnak indult norvégiai kiruccanás közben hirtelen gondolt egyet, feladta gyógyszerészi karrierjét, és inkább átköltözött a megkapó panorámájáról és viszonylag enyhe éghajlatáról egyaránt ismert Bergenbe, a fjordok kapujához, hogy a továbbiakban festőien csipkézett sziklafalakat és tengeröblöket, illetve más fagyos és pogány tájakat örökítsen meg szerte az országban.

Marcus Selmer önarcképe (fotó: snl.no)

Alig egy évvel később már megnyitotta a város első állandó fotóstúdióját, ami a hatalmas üvegablakain betóduló fénynek hála, egész évben ideális körülményeket biztosított a munkához, és ami hamar valóságos központtá nőtt, hisz Bergent és környékét már ekkoriban is előszeretettel keresték fel az amatőr és profi tájfotósok, akik ilyenkor rendszerint ebben a műhelyben állították fel a bázisukat. A norvég vidék legavatottabb és legelkötelezettebb fényképészeként Selmer pár éven belül komoly hírnévre és tekintélyre tett szert az országban, képeit szívesen vásárolták a Norvégiába egyre nagyobb számban érkező turisták, valamint a mutatós illusztrációkra vadászó lapszerkesztők is, 1880-ban pedig a megtisztelő királyi udvari fotós címet is elnyerte.

Noha akkoriban elsősorban tájképeit értékelték, Selmer munkássága korántsem csak a fenséges és dermesztő skandináv természet romantikájának bemutatásából állt. Az elképesztő fejfedőket és más fantasztikus kiegészítőket (például egy jókora halat!) viselő, káprázatos népviseletekben pompázó norvégokról készült színezett fotói például ma már sokkal izgalmasabbnak tűnnek, mint tájfotósi munkái, és nem is csak páratlan dokumentumértékük miatt. Talán a helyiek mindig talányos arckifejezése, talán a díszletszerű (és legtöbbször tényleg csak festett) hátterek, talán a mesebeli ruhák teszik, vagy talán az, hogy az egész leginkább úgy néz ki, mint egy kissé szokatlan gyűjtögetős kártyajáték, de mindenesetre könnyen támadhat az a benyomás a nézőben, hogy a 19. századi vidéki norvégoknál tehetségesebb (és melankolikusabb) fotómodelleket még nem hordott a hátán a Föld.

képek/forrás: publicdomainreview