nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
A valaha volt legnagyobb macsó és a női emancipáció – King Kong ma 85 éves

A valaha volt legnagyobb macsó és a női emancipáció – King Kong ma 85 éves

King Kongról általában szokás azt gondolni, hogy csak egy látványos óriásmajom, aki repülőket kapdos el egy felhőkarcoló tetején, de sokkal több ő ennél. Merian C. Cooper teremtménye nemcsak az amerikai fehér ember Afrikához fűződő viszonyát mutatja be, hanem a három film során azt is, hogyan fejlődött a nőkép a XX. századi Hollywoodban.
TóCsa
TóCsa
f Ajánlom

Rögtön az elején azért ismerjük el: a King Kong filmek elsősorban egyszerű popcorn-mozik, azért készültek, hogy a nézők kikapcsolódjanak a vászon előtt ülve. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne bennük mögöttes mondanivaló, de ha ilyen szándéka nem volt is a filmek rendezőinek, az biztos, hogy így is sokat elárulnak arról a korszakról és a korszak gondolkodásáról, amiben készültek. Az első King Kong-mozit éppen 85 éve, március másodikán mutatták be egy nagy díszbemutató keretében New Yorkban, és egészen megdöbbentő, hogy a filmre Magyarországon mindössze októberig kellett várni.

És hogy miért megdöbbentő? Mert kicsivel később, a szocializmus évtizedeiben az amerikai filmekre sokszor éveket, vagy akár több mint egy évtizedet kellett várnunk, már ha egyáltalán bemutatták őket. Ezt jól jelzi, hogy a King Kong 1976-ban készült remake-jének vetítésére már nyolc teljes évvel később került sor nálunk, hogy aztán a 2005-ös, harmadik változatot már alig néhány nappal az amerikai premier után nálunk is bemutassák. King Kong ennél a háromnál azért több filmben is szerepelt (legutóbb a Kong: Koponya-szigetben láthattuk), de ez a három történet az, ami így vagy úgy, de ragaszkodott az eredeti film alkotója, Merian C. Cooper elképzeléseihez, és a történet váza mindhárom változatban megegyezik, így bátran összevethetők egymással.

King Kong kezdőknek

Ha netán úgy nőttél fel, hogy egyetlen King Kong-filmet sem láttál, összefoglaljuk a vázukat nagy vonalakban. Adott egy hajó, ami egy ismeretlen, ködbe burkolózó szigetre tart, ami teli van bennszülöttekkel. A hajó egyik utasa minden esetben egy csodaszép színésznő. A szigeten egy furcsa bennszülött törzs lakik, akik a színésznőt egy szertartás keretében odaajándékozzák a sziget királyának, egy óriásmajomnak. A majom aztán a várható felzabálás helyett gyengéd érzelmeket kezd táplálni a színésznő iránt, akit végül megment egy bátor férfi a hajóról – az igaz szerelme –, hogy egyúttal Kongot is befogják. Hajóval New Yorkba viszik, ahol aztán a majom elszabadul, újra találkozik a nővel, hogy némi látványos pusztítás után egy New York-i felhőkarcolóról zuhanjon a mélybe, miután repülőgépekről/helikopterekről agyonlőtték. Kész, vége.

A majom és a rabszolgaság

A három filmet összeköti, hogy mindháromban megtörténik, hogy az óriásmajmot elfogják a Koponya-szigeten, majd erőszakkal New Yorkba szállítják, hogy ott zsibvásári mutatványként nagy pénzeket keressenek vele. Csakhogy sokak szemében az 1933-as Kong az afrikai feketéket reprezentálta, és azt, ahogyan a fehér emberek bánnak velük. Nemcsak elrabolják, és elhurcolják a szülőföldjéről, hanem az új helyen arra használják, hogy pénzt keressenek rajta/vele. Ez akár egy gyönyörű allegória is lehetne, csakhogy a film kritikusai szerint a New Yorkban játszódó jelenetek és King Kong várospusztító rombolásának mondanivalója valójában az, hogy az Amerikába hozott rabszolgákat nem szabad szabadon engedni, mert barbárságukkal és civilizálatlanságukkal csak bajt hoznak a fehér többségre. A sziget bennszülötteinek ábrázolása is maga a merő rasszizmus (kókuszból készült melltartók, emberáldozás, bálványimádás…).

A későbbi részek ezeken már próbáltak valamelyest finomítani, többek között azzal, hogy Kongot sokkal inkább áldozati szerepben tüntették fel, és szimpatikusabbá tették, a sziget bennszülötteit pedig, bár sztereotípiák mentén mutatták be, de mégis kevésbé tűntek barbárnak. Peter Jackson 2005-ös King Kongjában már a természet áldozatai voltak, akik ezen az isten háta mögötti szigeten ragadva egy ősi civilizáció túlélőiként csak a maguk torz életmódjával maradhattak életben.

A majom és a nők

A három film talán legizgalmasabb része, hogy mit kezdenek a női főszereplőjükkel. Az 1933-as mozi Ann Darrow-ja (Fay Wray alakításában) még csak egy klasszikus damsel in distress, vagyis egy olyan nő, aki nem feltétlenül rendelkezik önálló személyiséggel, inkább csak dramaturgiai funkciója van a történetben, mégpedig az, hogy szép és kívánatos legyen, essen fogságba, és a film főhősének az legyen a dolga, hogy megmentse őt. Valószínűleg Merian C. Cooper rendező összes instrukciója az lehetett a színésznője, Fay Wray felé, hogy vegyen fel szép ruhákat, és minél többször, minél élesebben sikoltozzon, amikor bajba kerül. Mai szemmel nézve Fay Wray ennek megfelelő állandó sikoltozása és passzivitása eléggé zavaró, de tény, hogy akkoriban, ha nem romantikus filmről volt szó, a női szerepek többsége nem volt sokkal színesebb ennél. Fay Wray a film Empire State Buildingen játszódó fináléjában is csak rémülten nézi, ahogy lelövik Kongot.

Vele szemben az 1976-os verzió Dwan-ja (Jessica Lange alakításában) maga a megtestesült szexualitás. Nem csoda: a Hair évtizedében, a szexuális forradalom éveiben járunk, amikor a korábban gyakran prűdséggel vádolt amerikai társadalom kinyílni látszik. A színésznő szexuális kisugárzása annyira fontos volt már a castingon, hogy még magát Meryl Streepet is visszautasították emiatt a meghallgatáson. Az akkoriban még a befutás előtt álló színésznő is jelentkezett Dwan szerepére, csakhogy a meghallgatás során a producer nyíltan a szemébe mondta, hogy nem tartja őt elég vonzónak a szerephez. Nem is kapta meg, inkább a színészi ambíciókat tápláló, amúgy nagyon tehetséges modellnek, Jessica Lange-nek adták a szerepet, aki a teljes játékidőt kivágott ruhákban és mini shortokban tölthette. Emlékezetes, hogy már amikor hajótöröttként kihalásszák a tengerből, ájultan is egy látványosan dekoltált ruhában kellett lennie. Hollywood szexizmusa akkoriban csúcsra járt.

A szexuális zaklatástól Naomi Wattsig

Lange ruhatáránál talán csak a Konggal való kapcsolata emlékezetesebb, a majom ugyanis gyakorlatilag felfalja őt a szemével. Nyugodtan nevezhetjük szexuális zaklatásnak is azt a jelenetet, amikor az egyik ujjával simogatja és böködi Dwant, és gyakorlatilag le akarja fejteni róla a ruháját, míg egy másik jelenetben egy vízesés alá teszi, afféle zuhanyoztatás gyanánt (ezen a ponton most már mindig Harvey Weinstein fog eszünkbe jutni). Lange karaktere ugyan már egy hajszálnyit modernebb Fay Wray-énél, de ettől még ő is csak egy újabb damsel in distress, akit Jeff Bridges karaktere a megfelelő pillanatban megment. Ugyanakkor afféle Stockholm-szindrómaként Dwan kötődést kezd érezni az őt elraboló és zaklató óriásmajom iránt, olyannyira, hogy a felhőkarcolós nagyjelenetben már cselekvőképessé válik, és kiáll a helikopterek elé, hogy megvédje egykori elrablóját. Az, hogy mit tesz, és ennek mennyi értelme van, bizonyos szempontból részletkérdés: a hangsúly azon van, hogy egyáltalán tesz valamit, és nemcsak passzív szemlélődőként figyeli, ahogy az alfahímek elrendezik körülötte a dolgokat.

Peter Jackson 2005-ös verziójában Ann Darrow (Naomi Watts megformálásában) nemcsak a végén aktivizálja magát, hanem már az elejétől fogva aktívan közreműködik a cselekményben. Amikor Kong elviszi őt, szándékosan kezdi el a majmot mindenféle mutatványokkal szórakoztatni, mert azt reméli, hogy emiatt majd megkíméli az életét. Emlékezetes az a pillanat is, amikor kiáll magáért, és nemet mond az óriásmajomnak: egy igazi, modern nő születésének vagyunk szemtanúi. Persze azért érte is eljön egy jóképű pasi Adrien Brody formájában, de neki már nem kell durván kivágott cuccokban parádéznia és ész nélkül sikoltoznia, bár a Stockholm-szindrómán ő is átesik, aminek következtében a film vége felé keresztül-kasul rohan Kong után New Yorkban, mert meg akarja menteni őt. Az nem derül ki, hogyan, de legalább nem csak ott van a cselekményben, hanem tevékeny részese is. Azért a 2005-ös King Kongot sem nevezhetjük a feminizmus diadalának, de kétségtelenül látszik az előrelépés az elődökhöz képest.

Megosztás Facebookon