nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Tudom, hogy egy barackkal önkielégítenek benne, de attól ez még az év szerelmes filmje

Tudom, hogy egy barackkal önkielégítenek benne, de attól ez még az év szerelmes filmje

Rengeteg film szól az első szerelem érzéséről és egy fülledt nyárról, amikor a hormonok átveszik fölöttünk az irányítást. Azonban ennyire érzékien, ennyi szenvedéllyel és ennyi vággyal még egyetlen film sem mesélt erről a csodálatos érzésről, mint a Szólíts a neveden.
TóCsa
f Ajánlom

A Szólíts a neveden még tavaly, január végén kezdte meg hódító körútját az amerikai Sundance Filmfesztiválon. Itt vagyunk most, bő egy évvel később, és még mindig erről a moziról beszélünk, ami azért hihetetlen teljesítmény. Nem is csoda, hiszen nemrég három Oscar-díjra jelölték (többre kellett volna), és azóta sem láttunk ennél érzékibb szerelmes filmet. A felszínes szemlélődő számára a Szólíts a neveden tűnhet akár melegfilmnek is, és bár valóban két férfi kibontakozó szerelme áll a középpontban, és egy nyíltan meleg rendező alkotásáról beszélünk, ez inkább csak egy szerelmes film, amelyben a sztori szempontjából gyakorlatilag mindegy, hogy két férfi vagy egy férfi és egy nő közti szerelmet látunk kibontakozni. Furcsa, de a Szólíts a neveden nem lenne radikálisan más mozi akkor sem, ha a főszereplő páros valamelyikét egy színésznőre cserélnénk.

Az olasz nyarak hangulata

Jelenleg nincs olyan filmes a földgolyón, aki érzékibben tudná bemutatni a forró nyarak fülledt hangulatát, mint Luca Guadagnino (A Bigger Splash). Bár a film Olaszországban játszódik, a rendezőnek nincs szüksége tengerpartra ahhoz, hogy elvigyen minket a nyolcvanas évek vidéki olasz falvainak hangulatába. Elég egy kissé lepukkant, mégis nagyon családias és bájos olasz villa nagy ablakokkal, egy közeli, kissé kihalt kisváros, a porlepte utak, két bicikli, egy közeli, fürdésre csábító tavacska és persze az állandó tücsökciripelés, hogy rögtön ott érezzük magunkat a film főszereplője, a nagykamasz Elio mellett, aki sok-sok éve minden nyarát itt tölti régészprofesszor édesapjával, az anyukájával és a villa körül sertepertélő személyzettel. A napok lassan telnek, csinálni nem nagyon van mit, ezért marad a könyvolvasgatás a fűben, az árnyékban lazulás, egy csobbanás a tóban és persze a nagy, közös családi étkezések, esetleg esténként egy tét nélküli flörtölés a környékbéli lányokkal. Mindez akkor változik meg, amikor megérkezik Amerikából Elio apjának új asszisztense, Oliver, aki a nyáron segít neki a kutatásaiban.

Egy lassú egymásra találás története

A Szólíts a neveden nem a nagy történések filmje. Luca Guadagnino a nyári semmittevés képeinek ügyesen elkapott pillanataiból építi fel hihetetlenül érzéki filmjét, amelyben minden pillantásnak, minden érintésnek és minden elkapott félmondatnak komoly szerepe van. Sem Elio, sem Oliver nem tekint magára meleg férfiként (bár utóbbinak lehettek ilyen élményei), ezért a nyilvánvaló vonzalmuk ellenére a közeledésük lassú és meglehetősen ügyetlen, sőt egy darabig inkább tűnhet rivalizálásnak, mint egymás iránti vágyódásnak. Két, a saját érzéseiben meglehetősen bizonytalan ember egymásra találásának lehetünk szemtanúi, és amikor az elfojtott érzések egyszer csak berobbannak, az a robbanás igazán látványos, és széttépi a szívünket. Luca Guadagnino a legtöbb sztoriközpontú filmmel ellentétben egyáltalán nem a történetre fókuszál, helyette inkább a hangulat és az apró, emberi gesztusok érdeklik, és ennyiből is képes egy olyan 130 perces filmet létrehozni, amely egy percre sem válik unalmassá.

A nyári szerelem vége

Az már nemcsak a rendező, hanem az Eliót alakító Timothée Chalamet érdeme is, hogy a film és a főszereplő fel tudja idézni bennünk az első szerelem tényleg mindent elsöprő érzését. Azt, amikor a fejünket körbeölelő lila köd minden mást elborít, és hirtelen minden más a jelentőségét veszti a világon. Csak ő van. Armie Hammer egészen kiváló a kissé pökhendi és nagyon életvidám Oliver szerepében, a két színész tényleg elhiteti velünk, hogy őket a jóisten is egymásnak teremtette. Guadagnino még egy olyan jelenetet is érzékien tud bemutatni, amely más kezében valószínűleg Amerikai pité-s poénkodássá vált volna: Elio, nem bírva a vágyaival, egy szaftos barackot használ az önkielégítéséhez. A jelenet itt is vicces, de egyáltalán nem úgy, ahogy az amerikai vígjátékokban. És igen, Guadagnino még ebben is talál valami játékos erotikát.

Bár a film erősen a két főszereplőjére fókuszál, a mellékszereplők között is akadnak emlékezetes figurák. A gyönyörű Marzia, aki nem érti, hogy hirtelen miért nem érdekli már a fiút, amikor szinte hallgatólagos beleegyezésük volt arról, hogy ők ketten ezen a nyáron összejönnek, valamint Elio apja, Mr. Perlman (Michael Stuhlbarg a kevésből hoz ki borzasztó sokat), akinek mostantól bérelt helye van „a filmtörténet legjobb fej apukái”-listákon. Az eddig felsorolt dolgok ahhoz már elegek, hogy összejöjjön belőlük egy jó film, de a Szólíts a neveden nem elégszik meg ennyivel. A film azért lesz jó filmből nagy film, mert azt is bemutatja, hogy a fülledt, szerelmes nyarak egyszer mindig véget érnek. Vissza kell térnünk a hétköznapokba, és az örömmámor akkor sem tart örökké, ha kamaszok vagyunk. A néma, hosszan kitartott zárókép gyönyörű és fájdalmas lezárása a kamaszkornak, és azt mutatja be, milyen fájdalmakkal jár felnőtté válni.

Megosztás Facebookon