nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
A chicagói Elektromos Tündér felrázta a párizsi éjszakát

A chicagói Elektromos Tündér felrázta a párizsi éjszakát

Egy harmincas amerikai nő a szeles városból a fények városába költözött, hogy eltáncolja a századfordulót. Imádóit az sem zavarta, hogy nem is tudott táncolni.
Szabó Sz. Csaba
Szabó Sz. Csaba
f Ajánlom

Loïe Fuller a századforduló pezsgő és meghökkentő újdonságokra mindig fogékony kulturális életének (erről itt írtunk bővebben) egyik legnagyobb és legeredetibb sztárja volt, utánzóival (és utánzóinak utánzóival) Szajnát lehetett volna rekeszteni, népszerűségével pedig csak olyan előadóművészek vetekedhettek, mint a franciák egyik legikonikusabb színésznője, Sarah Bernhardt vagy a Jeszenyin orosz költővel való viharos kapcsolatáról és egészen különös haláláról is ismert táncosnő, amúgy Fuller-pártfogolt Isadora Duncan

Jules Chéret és Jean de Paleologu plakátművészek munkái

Mallarmé, a szimbolisták ősz mestere így írt az egyik fellépésről: mámorító művészet és egyúttal komoly ipari teljesítmény, míg Jean Cocteau úgy emlékezett vissza rá, hogy ebben a csúnya, termetes amerikai hölgyben testesült meg egy egész korszak minden káprázata. A nők közül egyedüliként saját pavilont kapott a századforduló nagy, reprezentatív eseményén, az 1900-as párizsi világkiállításon, állandó, kiemelt fellépő volt a színvonalas tömegszórakoztatás Mekkájában, a Folies Bergère-ben, Toulouse-Lautrec számtalan grafikán örökítette meg, Rodin fotósorozatot rendelt róla, hódolói közé tartozott ifj. Alexandre Dumas és Anatole France, egy zseniális városi legenda szerint pedig személyesen Marie Curie látta el rádiummal, hogy a színpadon jobban ragyoghasson. A beceneve meg az volt, hogy Elektromos Tündér (esetleg: Villanytündér), aminél menőbbet ebben a műfajban azóta se nagyon tudtak kitalálni.

Loïe Fuller Frederick Glasier fotóján (1902)

Persze nagyon jó kérdés, hogy mi is ez a műfaj pontosan. Hivatalosan a táncművészet, de megkockáztathatjuk, hogy Loïe Fuller nagyjából annyira tudott táncolni, mint ennek a cikknek a szerzője. Nem volt sem kecses, sem elegáns, sem technikás (legalábbis a szó hagyományos értelmében), és soha életében nem vett részt semmiféle művészeti képzésben; beszédes, hogy állítólag életében először harmincévesen járt egyáltalán kiállításon, miután az Egyesült Államokból Franciaországba érkezett 1892-ben. Természetesen a keresztnevében található i betűt díszítő egzotikus és előkelő umlaut is később került csak oda, eredetileg ugyanis Louise Fullernek hívták.  

Loïe Fuller

Mint performer és feltaláló mégis új irányt adott a kísérleti, absztrakt mozgásművészeteknek, úttörő módon használta a színpadi világítástechnikát, inspirálta a szimbolistákat, és egyszerre emelte előadóművészetté az art noveau-t és az ipari forradalmat. Nevezetes szerpentintáncában túlméretezett, hófehér selyemleplekbe csomagolva pörgött-forgott, kaszált és gesztikulált hevesen a kezeivel, két hosszú bambuszpálca segítségével irányította a kelme megfelelő esését és hullámzását, közben pedig változó színű, a legkülönbözőbb irányokból érkező pszichedelikus fényekben fürdőzött a színpadon. Valahogy így, mint ezen a korabeli felvételen, amin egyébként nem Fuller, hanem valamelyik imitátora szerepel. 

Vagy így, mint ezen. Persze ez sem ő, a művésznő ugyanis nem szerette, ha filmezik:

A produkció tehát rendkívül látványos volt, és emellett rendkívül újszerű. Loïe Fuller egyéni képességei, személyisége és előadói karizmája helyett a fényekre és a kosztümre helyezte a hangsúlyt, követhető történet és átélhető dráma helyett pedig homályos szimbólumokkal dolgozott, és egyébként részben ennek köszönhető, hogy a szerpentintáncot nem sikerült levédetnie az amerikai szabadalmi hivatalnál; egyszerűen túl megfoghatatlan volt az illetékeseknek.

A táncosnő 1889-ben, még nagy európai sikerei előtt

Bár a fontoskodó tengerentúli hivatalnokokat nem tudta lenyűgözni, a művelt európai közönség feltétel nélkül imádta ezt a kissé túlkoros, nagydarab, az örökösnő Gabrielle Bloch-val folytatott leszbikus szerelemi kapcsolatát nyíltan vállaló chicagói nőt, aki táncolni talán nem tudott, viszont ösztönösen érezte és tudatosan használta a korszellemet, a kisujjában volt az egész szórakoztatóipar, és határtalan kreativitással pótolta, sőt fordította előnyére hiányosságait. A modern táncművészet egészen biztosan nem lenne ugyanolyan nélküle.

képek: Wikipedia

Megosztás Facebookon