nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Amikor egy kislánynak nagyobb a szíve, mint az apjának

Amikor egy kislánynak nagyobb a szíve, mint az apjának

Állatvédőnk házat nézni indult, de kiderült, a romos ingatlan helyett inkább egy kislányt, de legalábbis két hörcsögöt kell megmenteni.
Kaktusz Virág
f Ajánlom

Nógrád megyében, egy közvetlenül a szlovák határ mellett elhelyezkedő kis faluban láttunk egy hirdetést egy ígéretesnek tűnő eladó házacskáról,  amely, bár kívülről meglehetősen egyszerű volt, gyönyörű helyen állt, és még  annál is szebb kilátás nyílt a környékre. Régóta vágytunk már egy ehhez hasonlóra. Néha olyan jó lenne egy kicsi csend és béke. Egy kicsit elvonulni a természet közelébe, távol a város és az emberek zajától, a mindennapi forgatagtól.

A tulajdonossal nem egyszerűen csak egyeztettem telefonon, ismeretlenül is sok közös témánk akadt, mint két régi barátnőnek. Én megtudtam, ő már évek óta nem él ott, de majd a szomszéd megmutatja az ingatlant. Kiderült, hogy van egy fia, és macskákat tartanak. Természetesen én sem hallgattam el, hogy kutyáink vannak, méghozzá vadászkutyák, igaz, mentettek mindketten. Néhány szót váltottunk az állatvédelemről is, számára is kiderült: ez szívügyem.

Sajnos, nem ezt a házat árulták – Fotó: Thinkstock

Feltett szándékunk volt hétvégén megnézni a házat egy kis kirándulással egybekötve, természetesen a kutyáink társaságában. A tulajdonos készségesen egyeztetett helybeli megbízottjával számunkra ideális időpontot. Csodaszép, sárgában, vörösben, barnában, de még a zöld minden létező árnyalatában is játszó, langyos őszi reggel virradt ránk. Tökéletes idő volt arra, hogy az ember egy kicsit kiszakadjon a városból.  Ha pedig álmaink kis házát is megtaláljuk, bármennyi felújítást is igényeljen, az maga lesz a csoda!

Károly úr színre lép

A ház bemutatásával megbízott Károly úr egy jelenség volt. Foga kevesebb volt, mint kutyáink lábainak száma. Hiába kérdeztük, válaszolt ő, csak soha nem arra, amit vártunk tőle. Amit mégis mondott, azt is megtarthatta volna magának, mert érthetetlenül motyogott. Szemlátomást nem egy nyelvet beszéltünk. Magatartásában mindemellett volt valami vészjóslóan fenyegető, amit az ember csak a rejtett, ki tudja milyen receptoraival érez, de megfogalmazni nem tud pontosan. 

Károly úr lánya azonban nagyon segítőkész volt. Első ránézésre megtippelni sem mertem volna a korát, mert külseje és szókincse éles ellentétben álltak egymással. Fiatal arcocskája folyton riadt és kétségbeesett volt.  Beszélgetésünk egy idő után már nem a szokványos módon zajlott. Mi kérdeztünk, Károly úr válaszolni próbált, a lánya, Kata pedig gyakorlatilag lefordította számunkra az elhangzottakat.  Betartottuk hát ezt a furcsa, nem mindennapi protokollt.

A férfi a férfi, mindent tud, gyereklány pedig nem beszél, csak ha kérdezik. Néztem ezt a fiatal teremtést, szerettem volna többet megtudni róla. Hogy látja ő a világot, benne az apját, a környezetét és önmagát? Vajon mi járhat a fejében, és mitől ez a riadtegérke-tekintet, a sovány kis arc gondterheltsége? A rá irányuló kérdéseimre alig-alig és csak nagy félénkséggel válaszolt. Azt azért sikerült megtudnom, most kezdte a középiskolát, és hogy ne kelljen sokat utaznia mindennap, kollégista lett Salgótarjánban. A lelkem mélyén éreztem, ez nemcsak a továbbtanulásról, hanem egyfajta otthonról való elmenekülésről is szól a részéről.  Alig néhány hete lakott még csak a kollégium falai között, de érződött rajta, ha nem lenne hétvége, ő biztosan nem lenne most itt. Egyetlen szóval, de még utalással sem éreztette, hogy hiányozna neki a szülői ház a hétköznapokon.

Ugye, tetszik nekem segíteni?

Megnyitni nem tudtam őt, de folyamatosan igyekeztem apjáról leválasztani, mert minduntalan azt éreztem, valamit szeretne. Valamit ez a gyerek mondani akar, de nem tudja, hogyan kezdjen neki. Pedig az ideje végzetesen fogyott, mi, gyermekem édesapjával már a ház külső szemrevételezése  után tudtuk, egyáltalán nem ez a ház az, amit mi mindenképpen szeretnénk magunkénak tudni. Udvariasan körülnéztünk, de már mindketten búcsúztunk volna szívünk szerint, hiszen a kirándulás gondolata továbbra is vonzó program volt. Már az autó felé vettük az irányt, mikor Károly úr száját elhagyta az első és idáig az egyetlen számomra is érthető kérdés, azt is Katához intézte.

-Na, te! Megkérdezted, te jány, a Pöstieket?

Tudtam, tudtam, végig éreztem, valami még vár itt ránk.

-Ugye, tetszik nekem segíteni?

Sóhajtotta fülig pirulva, továbbra is űzöttvad-tekintettel Kata. Ugyan, mit tudnék én érted tenni? – tettem fel magamnak a kérdést. Bár lelkem mélyén tudtam a választ. Kata az a típusú gyereklány volt, aki ennél sokkal jobb sorsra érdemes. A tipikus gyermek, akinek csak egy kis lökés, csak egy csepp segítség, éppen csak a helyes pályára állítás kell ahhoz, hogy csoda dolgokat tegyen, amiről nem is gondolja, hogy képes rá.

Szívem szerint autóba ültettem volna, és „megmentem”. Valóban azon gondolkoztam, ha kutya lenne, nem hagynám itt. Ennél sokkal jobb sorsra lenne érdemes. A lehető legnagyobb természetességgel kézen fogott, és bevezetett a saját házukba, ahol még a korábban látott ingatlannál is nagyobb nyomor képe fogadott. A szobában lévő egyetlen szekrény polcáról levett egy műagyag dobozt, és felém nyújtotta. Közben magatartása is teljesen megváltozott, mintha nem is ugyanaz a félénk kislány lenne. Szemei tágra nyíltak, őszinteség és határozottság sütött belőlük.

– Elviszi őket? A kollégiumba nem jöhetnek velem, az apám meg képtelen gondoskodni róluk, és nem is akar.

A műanyag dobozban, faforgácson két kis törpehörcsög csücsült. Uram, Atyám! Mit kezdek én majd ezekkel? – morfondíroztam magamban, és bár tudtam, mondhatnám azt is, hogy nem, de nem teszem meg. Nem tehetem meg. Kata, mint aki fejembe lát, és gondolataimat olvassa, minden fel nem tett kérdésemre azonnal mondta a választ.

A ház tulajdonosával én beszéltem telefonon. Ő sem érti az apámat, ami telefonon valóban megfejthetetlen is. Elmondta, maga kutyákat ment. Ha kutyáknak tud gazdát találni, ezeknek a manóknak is biztosan talál majd valakit. Higgye el, bárhol jobb helyen lesznek, mint ha itt maradnak.

Nem volt mit tenni, logikusan felépített gondolatait semmilyen módon nem tudtam volna megcáfolni. Pillanatok alatt elbúcsúztunk Károly úrtól és Katától. Már az autóban ültünk, mikor a kedvesem kérdés nélkül kivette kezemből a dobozt, és belenézett. A két incifinci, vörös-fehér mintás, telt pofazacskós, gombszemű törpehörcsög vidám mosollyal pislogott rá vissza. Megszorította a kezemet, biztatóan ragyogó kék szemeivel rám kacsintott, és csak annyit mondott:

Oké, mától höriket is mentünk. Javíthatatlan vagy, és még mindig támogatlak az őrületeidben De a szemedet láttam ám, szíved szerint a gyereket is hoztad volna. Tény, őt valóban meg kellene innen menteni.

Még aznap este két piciny, pelyhes szőrű kis hörcsögnek kezdtünk el gazdit keresni, természetesen szigorú örökbe adási feltételek mellett.

Megosztás Facebookon