nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Hős, a vizsla, akitől csak egyvalaki nem félt

Hős, a vizsla, akitől csak egyvalaki nem félt

Mi lesz abból, ha valaki egy fehér kiskosztümben próbál megmenteni egy hetek óta elhanyagolt vizslát? Hős, akitől féltek a férfiak, de egy nő megoldotta a helyzetet.
Kaktusz Virág
f Ajánlom

Ugyan a földrajz mindig is kedvelt tantárgyaim egyike volt, ám igazából Magyarország térképének komoly és részletes megismerése számomra az állatmentés hatására történt. Olyan helyekről jönnek időnként a bejelentések, amely falvaknak és településeknek a nevét korábban még csak nem is hallottam.

A most szóban forgó helyről is a térkép segítségével derítettem ki a legfontosabbat, mégpedig azt, hogy pokoli messze van. Bár jogállása szerint város Tolna megyében, enne ellenére lakossága alig hatezer főből áll. A helyi önkormányzat évekkel ezelőtt úgy döntött, nem szerződik le egyetlen környékbeli gyepmesteri teleppel sem, hanem saját önkormányzati udvarán épít néhány kennelt annak érdekében, hogy a környék kóbor kutyáit befogás után meg tudják figyelni, és legyen hol eltölteniük a megfigyeléssel együtt járó 14 napos karanténidőt. 

Ezt persze mindaddig nem tudtam, míg valamelyik ott dolgozó a legnagyobb titokban fel nem vette velünk, állatvédőkkel a kapcsolatot egy rövidke levél formájában.  Számomra ezek a levelek mindig megrendítőek. Valaki merő jó szándéktól vezérelve, állatszerető emberként avat a bizalmában, reménykedik benne, hogy tartom a szavamat, és nem sodrom őt bajba, aminek következménye a munkája elvesztése lehet.

Frakk segített

Alacsony lélekszámú helyeken pedig semmi nem marad titokban. Levelem írója nemcsak azt árulta el, hogy van náluk egy magyarvizsla-fiú bezárva, de azt is, hogy hamarosan letelik a karanténidő. Ők hivatalból gazdát nem keresnek, tehát altatás vár a kutyára. Bár ő személy szerint nem ért a vizslákhoz, de Frakk meséjét ismeri, és ennyire szép állatot kár lenne megölni. Természetesen annak a módját rám bízta, hogy kitaláljam, miként szereztem tudomást a vizsláról, neki biztosítékként elég volt annyi, hogy az ő neve nem lát napvilágot. Lássuk be, nem túl életszerű, amit tettem, és normális körülmények között nem is hihető, de mint annyi más esetben, itt is működött a „mese”.

A legnagyobb természetességgel felhívtam telefonon a jegyzőt. Elmondtam neki,hogy egy ismerősöm a hétvégén kirándulni volt a környéken, és ha emlékezete nem csal, talán pont náluk, az önkormányzat udvarán látott egy magyar vizslát bezárva, bár nem biztos hogy jól emlékszik. Döbbenetesen naiv tudok lenni kolléganőimmel együtt, ha kutyáról van szó, így most is elterelő bugyuta kérdéshez folyamodtam: „Az a vizsla őrkutya esetleg önöknél?

A vonal másik oldalán ülő megfelelő motiváltságának hiánya mindig előreviszi az ilyen eseményeket. Pillanatok alatt megtudtam, hogy két nap múlva mehetek a kutyáért, fogjam, vigyem, menjek vele, amerre akarok. Nekünk persze több sem kellett, azonnal szervezni kezdtünk, hiszen nemcsak elhozni kell, hanem aztán el is kell helyezni majd a vizslát, akit bár személyesen még nem ismertünk, de máris elkereszteltük Hősnek.

Kosztümben menteni

Rendszeresen alakulnak úgy a napok, hogy az egymásra szervezett munkahelyi, magánéleti és egyéb teendők egymásra torlódnak.  Ebből aztán különböző komikus helyzetek születnek, hiszen átöltözni nem minden esetben van mód és lehetőség.  Így esett hát meg, hogy egy tárgyalásról elszabadulva, talpig hófehér nyári kiskosztümben sikerült elindulnom szép Tolna irányába vizslát menteni.

Magyar vizsla, amikor megzavarják a pihenését. Képünk illusztráció! Fotó: Máthé Zoltán, MTI

Amikor odaértem, döbbenten tapasztaltam, hogy átlátszó kis füllentésem felett hogy átsiklott mindenki. Ebbe az udvarba az én ismerősöm – már ha lett volna egyáltalán – csak akkor látott volna be, ha valaha erre járt volna, és legalább Gulliver óriásainak földjéről toppant volna ide. A kenneleket ugyanis az épület háta mögé építették fel, semmilyen irányból nem voltak láthatóak. (Itt meg kell jegyeznem, az évek alatt az internet segítségével módszereink finomodtak, mostanság a felkészülés alatt ilyen bakikat már nem igen ejtünk.) Senki nem kérte persze számon, ugyanis már csak egyetlen dolgozó volt bent, ő is csak azért, mert kifejezetten minket várt. 

Az épületben teremtett lelket sem találtunk átmeneti kollégámmal, Lajossal, aki mint fuvaros vállalkozott erre a kis kalandra.  Az irodisták hazamentek, a kitöltendő dokumentumokat pedig pedánsan, aláírásra összekészítve otthagyták számomra. Kitöltöttem, beírtam, pecsételtem, aláírtam, beszélgettem, megígértem, hogy jó helyen lesz, vigyázni fogunk rá, és mindazon dolgokat, amik számomra teljesen természetesek, hiszen a bajban lévő kutyákért vagyunk.

Józsi bácsi nem jött

Telt múlt az idő, semmi érdemleges dolog nem történt, üres fecsegés zajlott csak, ezért kénytelen voltam rákérdezni, mikor és mi módon kapom meg a kutyát, ha már egyszer itt vagyok érte, és már papírom is van róla, hogy az enyém. Az állatvédelem többek között azért is szerethető dolog, mert az ember a legegyszerűbb kérdéseire is olyan választ kap olykor, amire legvadabb álmában sem gondolt.

– Átvenném a kutyát, ha megengedi, indulnunk kéne lassan, hiszen még majdnem 200 kilométer át áll előttünk.

– Meg kell várnia a Józsi bácsit, ő a gondozója.

– Mikor jön Józsi bácsi?

 – Hát azt nem tudom, elment kaszálni.

 – Akkor esetleg átadná nekem ön a kutyát, hogy ne kelljen várakoznunk?

– Hát én biztosan nem adom. Harap, félek tőle.

Ilyenkor én már helyben futok, halálsikolygok, toppantgatok. Hiába! Bizonyos ügyintézési formákat rosszul visel az idegrendszerem, de cserébe nem adom fel!

– Arról esetleg lehet szó, hogy én magam vegyem ki?

– Mondom, hogy harap!

– Értem, hogy harap, de én mégis kivenném, lehet?

Még hosszasan gyalultuk egymás idegeit, míg végre hajlandó volt megmutatni egyáltalán hol is van elzárva a kutya. Szegény Lajos csak a fogai között szűrve kérdezte meg.

– Te, mi van, ha tényleg harap?

Ettől a kérdéstől minden mesében olvasható tündéres, királylányos, hercegnős magabiztosság képes semmivé foszlani. Bennem is felmerült,  és valóban komoly aggályaim voltak nekem is, mi van ha tényleg harap? A világ minden kincséért sem vallottam volna be ezeket. Ezért hát minden gyermekkori olvasmányom főúriasszonyos magabiztosságát megmintázva sejtelmesen mosolyogtam, kicsit még a vállamat is megvontam.

„Akkor én megyek is…”

Az udvaron, az épület háta mögött aztán szembeköszönt velünk a valóság.  Először csak a szaga, aztán egyéb benyomások is társultak hozzá. Az alig egy négyzetméteres, vastagon beszalmázott aljú kennelben, aminek minden oldala rácsos volt, gigászi méretű kan vizsla őrjöngött torkaszakadtából a látványunktól.  Ügyintézőnk a kennel ajtó előtt már tíz méterrel búcsút vett tőlünk, hiszen nyitva a kapu, kitalálunk rajta, és ő egyébként is fél.  Hosszasan guggoltam a fémkalodának is beillő szűk ketrec előtt. Nagyon szerettem volna, ha Hős kicsit megnyugszik. Duruzsoltam neki, becézgettem, ő pedig csodák csodájára szépen leült, és csendben elkezdett figyelni. Óvatosan benyújtottam neki a kezemet, mert inkább most egy kezem árán derüljön ki, ha valóban harap, mint akkor, amikor már teljes testfelülettel érintkezünk az ajtó kinyitása után. Nem nyúlt a kezem után, meg se szagolta, tudomást sem vett róla, csak nézte, de mert nem húzódott el, bátorításnak vettem, és megérintettem.

Olyan hirtelen és teljes testtel dőlt bele tenyerembe, mint aki elájult. Ezzel a mozdulattal ujjaimat teljesen az oldalsó rácsoknak szorítva. Jaj, kiskomám! Hát ez a baj? Téged két hete nem érintett senki, ki se vettek innen azóta, és majd megőrülsz az emberi jó szóért,simogatásért, társaságért?

 

 – duruzsoltam neki tovább, de meggyőződésem volt, hogy jól értjük egymás testbeszédét. Szegény Lajos tisztes távolságban várakozva szemlélte az eseményeket. Az ő fejében még bármilyen végkimenetel megtörténhetett.

– Lajos! Tedd már meg nekem, kérlek, hogy gyorsan rám csukod az ajtót, miután bementem, nehogy megszökjön!

– Te oda be akarsz menni???

Néhány gondolat, ami átsuhant a fejemen: te szemlátomást nem akarsz bemenni, tehát én fogok. Illetve ha bemennél, az ajtót nem kellene rád csukni, mert eltorlaszolnád a bejáratot. Bölcsebbnek tűnt nem megfogalmaznom ezeket hangosan, ezért megpróbáltam tervemre  egy valóban elfogadható magyarázatot találni.

– Ha kinyitom a kennelajtót, elszalad, mert nyitva van a kapu. Másként pedig nem tudok pórázt, nyakörvet tenni rá a rácsok miatt, csak ha bemegyek mellé.

– És ha harap?

Ez a kérdés mára majdnem olyan őrjítő, mint a gyerekek  elhúzódó „miért?” korszaka.

– Nem harap! Csak csukd rám az ajtót, és nyisd ki, ha kérem!

Ezzel a lendülettel feltéptem az ajtót, és törpejárásban, a tőlem telhető legnagyobb tempóban beköltöztem a kennelbe. Mókás jelenet volt, mert Hős úgy meglepődött a hirtelen jött és nem várt társaságtól, hogy gyakorlatilag felült a hátsó falra első döbbenetében. Második reakciója már nem volt ennyire kellemes. Azt nem értette, mért vagyok bent, de azt igen, hogy társaságot kapott, méghozzá kedvére valót. Egyetlen lendülettel az ölembe vetődött, mert minden vizsla azt hiszi magáról, ő még babakorú és -méretű, ölbe való kutya, még akkor is, ha bőven harminc kiló felett jár, mint Hős. 

A hirtelen jött érzelemkitörésnek köszönhetően hátam matrica lett a kennel ajtaján, úgy odapasszírozott. Örömmámora és nagy lendülete miatt repkedett körülöttünk a szalma, némi ételmaradék és kétheti takarítatlanság – minden végtermékével együtt. A helyzetem minden volt, csak nem felemelő, és persze hercegnős sem. Viszont cserébe gyorsan fel tudtam rá adni a nyakörvet és ezzel együtt a pórázt is. Utóbbi végét kinyújtottam a ketrecen kívülre, és szépen kértem Lajost, fogja egyik kezével nagyon erősen a póráz végét, a másikkal meg nyissa ki az ajtót. Láttam a szemén, nem érti, mit miért szeretnék. Pedig sok jobb dolgot is el tudtam volna képzelni, mint a néhány perce még hófehér kosztümben, ami mostanra már fekáliával is szennyezett, egy kennel alján guggolva, egy gigászi vizslával az ölemben hosszas szónoklatba kezdeni, miközben bőven 170 centi feletti magasságom maximálisan csak 70 centi nyújtózást enged meg, már amennyire a nyújtózás és a guggolás fogalma bármilyen módon is összeegyeztethető.  Ám mert nem fogta meg a pórázt, és nem nyitotta az ajtót sem, megadtam magamat sorsomnak.

Látod! Megfordulni nem tudok! Ha csak úgy kinyitod az ajtót, akkor lehet, hogy nagy örömében óriási lendülettel kiront rajtam keresztül, engem felborítva, és átgyalogol rajtam. Azt pedig nem tudom neked megígérni, hogy miközben a gyomromban vagy a lépemben ácsorog harminc kiló feletti tömegével, fájdalmamban nem engedem el a pórázt.  Viszont ha a kinyújtott póráz végét te szorosan fogod, majd kinyitod az ajtót, én ki tudok menni, és átveszem majd tőled. Semmit mást ne csinálj, csak amit mondok, bármi is történjen! Csak tartsd szorosan a pórázt, el ne engedd! Érted?

Rettenetesen bíztam benne, hogy tényleg érti, és abban is, hogy harmonika testhelyzetemből végre kihajtogathatom magamat.  Szerencsés kiszabadulásunkat követően Hős még ügyesen körbe is ugrált, de örömét nem akartam elvenni, nekem és ábrázatomnak pedig már úgyis minden teljesen mindegy volt.

Hazafelé úton csak annyit kértem, álljunk meg egy benzinkúton. Adtam Lajosnak pénzt, és szépen megkértem, legyen kedves bemenni és venni nekem egy strandkendőt, de mindenképpen hozzon szatyrot is. Alig ismertem őt, de a „milyen színű legyen a kendő” kérdéséből arra következtettem, volt már néhány konfliktusa a szebbik nemmel. Amikor autójában nekiláttam levetkőzni, és a strandkendőből szellős, nyári ruhaféle tunikát hajtogatni magam köré, csak annyit jegyzett meg, „fura lány vagy te”.

Tehát az állatmentők élete nem csak játék és mese és nagy örömteli pillanatok sokasága. Sőt! Ez pedig ismét csak egy újabb nap, amikor valami lehetetlen szerelésben érek haza, szinte már senkinek fel sem tűnik.

Hős már hat éve gazdis vizsla. Nagyon ritkán, évente egyszer találkozunk. Hős nem felejtett el engem, és gazdái megbocsátóak mindkettőnkkel. Valahányszor találkozunk, és meglát, néhány pillanatra elfelejti, hogy van családja, csapot-papot háta mögött hagyva rohan elém, és még ma is kényszerét érzi annak, hogy úgy bújjon az ölembe, mint ott, abban a szűk, mocskos és büdös kennelben.

Megosztás Facebookon