nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Zongoraversenyt komponált a tehetséges osztrák seregély

Zongoraversenyt komponált a tehetséges osztrák seregély

A 18. században élt és alkotott a nevezetes bécsi szárnyas, Wolfgang Amadeus Mozart hű barátja és szerzőtársa, a zenetörténet valószínűleg leghíresebb madara.
Szabó Sz. Csaba
Szabó Sz. Csaba
f Ajánlom

A nagy európai zeneszerzők és az énekesmadarak gyümölcsöző, habár többnyire meglehetősen egyoldalú munkakapcsolatának szép, több évszázados hagyományai vannak. A rendkívüli változatosságú, akár egyedenként is különböző madárdalok, a vadregényes trillák, csicsergések és csivitelések egyaránt inspirálták az olasz és a francia barokk mestereit, a bécsi klasszikusokat és a későromantika jeleseit (hogy a huszadik és a huszonegyedik századi kísérletekről már ne is beszéljünk), de már a 14. században is született ornitológiai ihletettségű dal.

A műfaj két örökös állócsillaga természetesen a csalogány (avagy fülemüle), illetve a jellegzetes hívóhangjáról akár befogott fülekkel is felismerhető kakukk, de majdnem ugyanilyen népszerű előadóművész a pacsirta is, és innentől a sor gyakorlatilag a végtelenségig folytatható, hiszen a vörösbegytől a tengelicig számtalan egyéb muzikális (vagy akár kevésbé muzikális) madárfaj egyértelmű hatása megtalálható még a nyugati klasszikus zenében.

Ilyen például egy feltűnően tehetséges barokk kakukk Vivaldinál:

Vagy a lelőhetetlen (mármint metaforikusan lelőhetetlen) csalogány Händel pásztori ódájában:

De nem mehetünk el szó nélkül Mahler pacsirtája mellett sem, ő különösen emlékezetessé varázsolta azt a szép tavaszi reggelt valamikor a 19. század vége felé:

De legyenek bármilyen ügyesek is ezek a névtelen szárnyasok, valódi, dokumentált társszerzői krediteket és komoly életművet alighanem csak egy madár tud felmutatni a klasszikus zene történetében; mégpedig

egy seregély.

A seregély, noha mutatós és intelligens, azért egészen közönséges állat, óriási csapatokba verődve tarolja le a termést, behurcolt vagy betelepített invazív fajként pedig agresszívan szorítja ki az őshonos populációt, és egyébként is, gyakorlatilag az egész nyugati világban megtalálható, szóval nincs benne semmi különleges. Így elsőre talán nem is tűnik annyira rokonszenvesnek, ám a 18. század (vagy ha úgy jobban tetszik, minden idők) legnagyobb zenei géniusza, Mozart valamiért éppen egy ilyen madárban talált értékes munkatársra. A nevét sajnos ennek a példánynak sem tudjuk (már ha volt neki egyáltalán), de az biztos, hogy létezett.

A komponista 1784 tavaszán, egy bécsi állatkereskedésben vásárolta meg az állatot, nagyjából ezzel egy időben pedig befejezte a G-dúr zongoraversenyt is, amelynek az egyik motívumát a madár megtanulta, egy ponton azonban g helyett giszt énekelt, és ez annyira elbűvölte a szerzőt, hogy egy das war schön! megjegyzés kíséretében azonnal le is kottázta az új verziót. Vagy legalábbis elképzelhető, hogy így történt, mert bizonyos elméletek szerint ennek a rövidke résznek az alapjai egyenesen a madártól származnak, és Mozart csak áramvonalasította kissé.

das war schön!

Ám a nevezetes seregély hozzájárulása az egyetemes zenetörténethez korántsem merül ki ennyiben. Amikor három évvel később, 1787-ben az állat elpusztult, gazdája pompás, nagyszabású temetést rendezett neki a kertben, himnuszokat éneklő, gyászoló vendégsereggel és egy külön erre az alkalomra írt, megható költeménnyel, amit maga olvasott fel a sírnál. Nem sokkal ezután készült el a Zenei tréfa című, nagyon szórakoztató és kissé titokzatos darabja, amellyel valószínűleg nemcsak kora pocsék komponistáinak állított maradandó emléket, hanem a sajátos stílusban daloló seregélynek is.

képek: wikipedia

Megosztás Facebookon