Egy vérvétel, ahol nem a páciens lett rosszul

Előfordul, hogy egyetlen kutya egyszerre több aggodalomra okot adó tünetet produkál, ezért ha már állatorvosi rendelőbe megy, rögtön és azonnal minden problémájára megpróbálunk egyszerre fényt deríteni.

Mazsola még féléves sincs. Igazi zsivány a német vizsla fiúcska. Búgócsigaként éli mindennapjait, folyamatosan pörög. Őrült tempójában az sem akadályozza, hogy egyik mellső lábára sántít, és időnként emésztési gondjai is akadnak. Szemlátomást nincs fájdalma, időnként jelenléte csak egy tovaszáguldó csík formájában észlelhető, két lobogó fül társaságában. Nem hagy minket nyugodni a nála tapasztalható rendellenesség, ezért Ágival mihamarabbi találkozót egyeztetünk egymással a rendelőben.

Ági szív-lélek kis nő, aki bármennyire is sokat dolgozik, elképesztő energiái vannak, amikkel nemcsak nagy sétákra van ideje és türelme, de még az ilyen kis Mazsola-féle neveletlenkéket is megpróbálja tanítani és lassítani, bármennyire lehetetlen küldetésnek látszik ez. Szinte felfoghatatlan, miként csinálja ezt apró, vékony kis termetével, napi 10-12 óra munka mellett. Most is lélekszakadva, az utolsó utáni pillanatban zuhan be a rendelő ajtaján, teljesen kifulladva.

Sűrűn kéri az elnézéseket cseppnyi késése miatt, miközben egyik kezével a kabátját próbálja meg levenni, telefonon is beszél, és Mazsolát is próbálja önmaga fordulatszámának felére csökkenteni. Végül fáradtan ül le a belváros ódon épületében lévő  rendelő várójának ütött-kopott padjára. Ha Mazsola egyetlen másik várakozó kis beteget sem szedné ki a macskahordozóból, és valamelyik ebbel sem haraptatná orron magát idétlen viselkedése miatt, az már fél siker lenne mára. Ági pedig – rendre kudarcba fulladó nevelési kísérletei közben – mesél rendületlenül a munkájáról, a főnökéről, a mai elbocsátásokról az irodában és arról, mennyire rosszul érzi magát ettől lelkileg. Amikor végre beszólítanak minket, még fel is ajánlom neki, hogy maradjon a váróban, pihenjen kicsit, fújja ki magát. Elvégre egy vérvétel és egy röntgen a lábról igazán semmiség, gyorsan megoldom az orvossal és az asszisztensekkel. Ő azonban tántoríthatatlan, jelen szeretne lenni, és egyáltalán nem érzi magát fáradtnak.

A sok-sok éve praktizáló, megannyi állatka testét és még több gazdi lelkét kezelő Mária doktornő szintén nem egy teszetosza típus. Még csak a tüneteket sorolom, mikor ő már kémcsövekkel és tűkkel felszerelkezve készül a vizsgálatra, miközben egyszerre rendelkezik több dologról, több embernek. Jobbára csak az elhangzott utasítások tartalmi részéből lehet kikövetkeztetni, melyik gondolat kinek is szólhat.  Furcsa, parancsoló, vitát nem ismerő és pillanatnyi lazítást sem engedő stílusa egyedülálló, és ha olykor cseppet bántó is, el kell ismerni, valóban működik. 

Ha mindez nem lenne elég ahhoz, hogy zúgjon az ember feje, Ági a vizsgálóasztal túloldalán, Mazsolát ölelve, a neki címzett rendelkezéseket precízen végrehajtva mesél a napjáról: tovább ecseteli munkahelye döccenőit és válságba jutott párkapcsolatát, akárcsak egy kávéházban. Az általános felfordulás közepette én az asztal túloldalán állok, Mazsola popóját próbálom egy helyben tartani, mielőtt magába törné a tűt, vagy leugrana az asztalról egy óvatlan pillanatban.

A további zajt és feszültséget már nem akarom fokozni a saját hangommal, ezért csak nézem Ágit, és monologizálásba hajló gondolataihoz csak arcmimikával reagálok.  Remekül megértjük egymást így is, ezt érzi is, hiszen rendületlenül mesél tovább. Mélyen a szemembe néz, gesztikulál, beszél hozzám, de közben lassan elkezd összecsúszni,  ernyedt bábuként az asztal alá. Száguldanak a fejemben a gondolatok. El sem sápadt, beszélt folyamatosan. Most tényleg elájul?

Ő nem Mazsola, jobban is tűri a vizsgálatot

Agyam nem engedi be az információt, de az ősi ösztön felülír mindent, már nyúlok is érte, mielőtt feje a padlón koppanna.  Mazsola asztalról le, mint akit puskából lőttek ki, vérrel teli fiolák repkednek a levegőben. Míg Ági lábait próbáljuk kissé megemelni, a doktornő ismét rendelkezik végeláthatatlanul. „Hozzon cukrot és vizet, ott találja hátul. Nyissa ki az ablakot! Kicsit, finoman pofozgassa meg! Fogja meg azt a kutyát, mert a Bazilikánál se érjük utol, ha egyszer kijut a váróba! Van esetleg valami betegsége, vagy csak spontán rosszul lett? Ugye nem szívbeteg?” 

Ági szempillái, ha lecsukva is, de már rezegnek, arca színén is látszik, pillanatokon belül magához tér. Varázsütésre pattannak fel szemei, és pont ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy saját monológja közben elájult, konstatálja földön fekvő helyzetét, és megállapításra jut. „Rosszul lettem.” Nem kérdezi, nincs benne rémület, meglepetés se. Pont azzal a nyugalommal konstatálja, mintha azt mondaná, vizet ittam. Óvatosan, két oldalról támogatva talpra segítjük, és kikísérjük a rendelő mögötti ezeréves bérház apró, zsebkendőnyi méretű kis kertjébe, hátha a friss levegő cseppet segít még a helyzeten.  Botladozva jár ugyan,  két oldalról finoman támogatjuk, de nem veszi figyelembe a tényeket, sűrűn és hangosan ismételgeti: „Jól vagyok!”

– harsog doktornő. Közben persze szavaival ellentétes módon, aggódó anyai szeretettel istápolja Ágit. Hiába! Arany szíve van, csak furcsán hozza a másik tudomására.  A váróban bebocsátást remélő gazdiktól és páciensektől kurtán, éppen csak az ajtón kiszólva elnézést kér, hiszen tudja jól, a várakozást délutáni időpontban, az este közeledtével egyre nehezebben viselik az emberek.  A doktornő is feszült, de ezt csak az látja, aki elég jól ismeri őt. „Ágnes, látom, jobban van kicsit, ha már elég erősnek érzi magát, haladjunk itt a nagy ájulás és ijedség után.  A beteg pattanjon fel a vizsgálóasztalra itt a röntgenhelyiségben, itt az asztal, erre legyen a feje!”

Ekkor pedig megtörténik az, amire egyikünk sem készült fel. Ági nem vitatkozott, nem ellenkezett, zokszó nélkül felült az asztalra, elhelyezkedett és a megfelelő irányba fordította fejét. Mária doktornő csak áll halálra válva, arcán elképedés, látszik rajta hogy érzelmeivel nagyon vívódik. Nem is tudja pontosan, hogy aggódjon, bosszankodjon vagy nevessen.