Mesebeli történet egy katonatisztről, aki kockára tette az életét egy sosem látott freskó miatt

A gondosan megkomponált, monumentális és sokszor nehezen megfejthető freskókat festő Piero della Francesca az itáliai reneszánsz egyik kisebb mestere volt, a geometria és a perspektíva virtuóza, mellesleg korának egyik elismert matematikusa, aki egy kis toszkánai településről, a Firenzéhez közel fekvő Sansepolcróból származott. Élt és dolgozott szerte Itáliában, többek közt Ferrarában, Riminiben és Rómában, fennmaradt művei közül a legjelentősebb és legnagyobb szabású pedig talán az arezzói freskóciklusa, azonban életművének legkülönlegesebb sorsú darabja alighanem a Feltámadás, amely a szülővárosához kötődik.

A még vérző, feltűnően atletikus felépítésű, méltóságteljes dermedtségbe merevedő Krisztust és az alvó őröket (akik közül balról a második valószínűleg az alkotó vonásait viseli) ábrázoló művet Sansepolcro elöljárói rendelték meg valamikor 1460 körül, hogy a városházát díszítse, ráadásul abból a jeles alkalomból, hogy a település végre felszabadult Firenze fennhatósága alól, így a mű nem csupán egy klasszikus keresztény feltámadástörténet, hanem egyúttal valami sokkal kézzelfoghatóbb és hétköznapibb aktus szimbólumává is vált.  A hosszú évszázadokig lassú feledésre kárhoztatott freskóra aztán a második világháború alkonyán, valamikor 1944-ben rakódott rá még egy, a korábbiaknál nem kevésbé fajsúlyos jelentésréteg.

A feltámadás

Ekkor történt, hogy a brit Királyi Lovas Tüzérség egyik fiatal tisztje, bizonyos Tony Clarke utasítást kapott, hogy egységével vegye ágyútűz alá a német csapatok által megszállt Sansepolcrót. A művelt, olvasott és a művészetekben jártas Clarke azonban hezitált (illetve más források szerint, bár kiadta a tűzparancsot, hamar vissza is vonta), ami azért meglehetősen szokatlan és veszélyes eljárásnak számított a seregben, hisz az ifjú tüzértiszt ezzel egy rendkívül szigorú hadbírósági felelősségre vonást kockáztatott. Bár a rádión az őt sürgető parancsnokának azt mondta, hogy nem lát németeket a városban, valójában ezzel csupán az időt húzta.

Tony Clarke

Az igazi oka a késlekedésre, illetve a konkrét parancsmegtagadásra az volt, hogy felrémlett előtte egy korábbi olvasmánya: az egyik legpszichedelikusabb angol író, a Szép új világ szerzője, Aldous Huxley útikönyve-esszékötete, az Along The Road. Az író a húszas években Olaszországban is kóborolt, itt csodálkozott rá Sansepolcro városára és a Feltámadásra, amelyről aztán később írásban is megemlékezett. Olyannyira lenyűgözte a látvány, hogy útinaplójában nem is nagyon fukarkodott a dicséretekkel, valamint a bombasztikus jelzőkkel, és egész egyszerűen a világ legcsodálatosabb képének nevezte Piero della Francesca kevesek által ismert alkotását. Bár ezzel a véleménnyel lehet vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy műkritikus ritkán van ilyen direkt hatással a mű történetének további alakulására.

Aldous Huxley

Ugyanis Clarke, bár ténylegesen soha nem látta a freskót, annyira bízott Huxley ízlésében és értékítéletében, hogy akár a rangját, a szabadságát (esetleg az életét) is hajlandó lett volna feláldozni a korai reneszánsz, az európai kultúra egy értékes darabjáért – ami egyébként háborús helyzetben korántsem kézenfekvő döntés, hisz gondoljunk csak arra, hogy nem sokkal korábban a szövetségesek minden gond nélkül földig bombázták a felbecsülhetetlen jelentőségű Monte Cassinói kolostort. Szóval a tüzértiszt hazardírozott, de végül szerencséje volt. Mint kiderült, a németek valamivel korábban már kivonultak a városból, így aztán valóban szükségtelen (bár kétségkívül drámai) lett volna több száz éves műemlékeket porig rombolni. Sansepolcro felszabadult, Clarke végre személyesen is megtekinthette a sértetlen Feltámadást, a városlakók pedig annyira hálásak voltak neki, hogy később egy utcát is elneveztek róla.