Ismerd meg a 19. század szelfikirálynőjét, Virginia Oldoinit!

Virginia Oldoini – teljes leánykori nevén Virginia Elisabetta Luisa Carlotta Antonietta Teresa Maria Oldoini – 1837. március 22-én született Firenzében, később azonban Castiglione hercegnőjeként vált ismertté, arisztokrata családjának köszönhetően. Szülei, Isabella Lamporecchi márkiné és Filippo Oldoini a toszkánai nemesek közé tartoztak, így nem véletlen, hogy a Nicchiaként is becézett Virginiát 17 éves korában férjhez adták az akkor 29 éves Francesco Verasishoz, Castiglione grófjához, akitől Giorgio nevű fia született.

Virginia Oldoini fotókon örökítette meg a francia császári udvarban elért sikereit (Fotó: Getty Images)

A francia kapcsolat

„Lehetetlen, hogy férfi ilyen szép nő lehessen” – egy magyar nőimitátor portréja

A grófnőt unokatestvére, a II. Viktor Emánuel olasz király minisztereként dolgozó Camillo politikai összeköttetései révén ezután nem sokkal Párizsba küldték, hogy próbálja meggyőzni III. Napóleont az olasz tartományok egyesítésének támogatásáról. Ez annyira jól sikerült, hogy Virginia rövidesen a nemrég önmagát császárrá koronáztató uralkodó szeretője lett, ezzel pedig hamar a párizsi társasági élet középpontjává vált. Az eset komoly botrányt is kavart, olyannyira, hogy a grófnő férje válópert kezdeményezett.

Ez azonban kevésbé érdekelte a pezsgő párizsi társasági életben tobzódó Virginiát, akit szépségéről, mediterrán temperamentumáról és különc öltözködési stílusáról ismertek. Ebben az időben, 1856-ban ismerkedett meg a fotográfia nevű új hóborttal, amikor ellátogatott a Mayer & Pierson stúdióba. A grófnő, aki maga is szívesen nézegette magát a tükörben, mivel saját szépsége megszállottja volt, természetesen kapott az alkalmon, hogy egy jól sikerült portrét készíttessen saját magáról.

Az egyik legismertebb – és legkülönlegesebb – portré a különc grófnőről (Fotó: Getty Images)

Egyetlen kép azonban nem volt elég és Virginia idővel visszajáró törzsvendég lett a fényképészeknél, csak Pierre-Louis Pierson több mint 700 felvételt készített róla. Bár ezeket a szó szoros értelmében nem nevezhetjük önarcképnek, mivel a kamerát Pierson kezelte, de a pózok, a ruhák – ha úgy tetszik, a styling – és a képek kompozíciója mind Virginia saját ötletei voltak. Becsületére legyen mondva, hogy nem afféle elkényeztetett úri hölgyként szolgáltatta ki magát a fotósokkal, hanem aktívan részt vett az előhívási folyamatban és a nyomtatásban, sőt, időnként a kész fotókat ecset és festék segítségével turbózta fel.

A jellegzetes kép még a Simpson-családot is megihlette (Fotó: Pinterest)

XIX. századi fotóblog

Eleinte olyan képek készültek róla, amelyeken a párizsi császári udvarban történt pillanatokat idéztek fel. Ilyenkor ugyanazt a ruhát öltötte magára, amit a kérdéses napokon viselt és a stúdióban újra eljátszotta a történteket – jellemzően olyan esetekről beszélünk, amikor fényes győzelmet aratott egy vitában, vagy amikor kivívta valakinek a csodálatát. Idővel azonban olyan jeleneteket is megrendezett, amelyet színházi vagy irodalmi élményei ihlettek, sőt ismert mítoszok, legendák főhősnőit is megtestesítette a fotókon.

A fotózás abban az időben még komoly luxusnak számított (Fotó: Getty Images)

Virginia Oldoini az úgynevezett shoegazer tiniknek is feladta a leckét, a XIX. század közepén ugyanis előszeretettel készíttetett fotókat a lábáról is. Ez mai szemmel nézve nem tűnik különlegességnek, de gondoljunk bele, hogy abban az időben, amikor a fotózás drága mulatság volt, a legtöbben nem vesztegették volna az időt és a pénzt a lábfejük megörökítésére – arról nem beszélve, hogy ez abban az időben, ha nem is pornográfnak, de mindenképpen igen merésznek számított.

Ez a fotó már-már sikamlósnak számított abban az időben (Fotó: Getty Images)

Ami a költségeket illeti, Piersonék valóban nem dolgoztak olcsón, a grófnő személyes vagyonának jelentős részét áldozta újdonsült mániájára, sőt még adósságokba is verte magát, hogy tekintélyes gyűjteményét gyarapítsa.

A franciák „védőszentje”

A grófnő III. Napóleonnal folytatott viszonya 1857-ben véget ért, ennek ellenére küldetése sikeresnek bizonyult, mivel négy évvel később kikiáltották az olasz királyságot, s ebben nem kis szerepe volt az általa meggyőzött francia császárnak. Ekkor hazatért, ám még ugyanabban az évben vissza is utazott Franciaországba, ahol Párizs elegáns XVI. kerületében, Passyban telepedett le.

Fiáról, Giorgióról is készíttetett pár különc képet (Fotó: Getty Images)

1870-ben kitört a porosz-francia háború, egy szűk évig tartott, és 1871-ben a franciák vereségével ért véget. Ekkor Otto von Bismarck porosz miniszterelnök – akivel Virginia a párizsi haute societé köreiben mozogva korábban már megismerkedett – titkos tárgyalásra hívta, mert arra volt kíváncsi, hogy politikai és katonai ambícióit hogyan befolyásolná, ha lerohanná Párizst. Bár nem egyértelmű, de valószínűleg a grófnő közbenjárása is kellett hozzá, hogy a poroszok végül megkímélték a francia fővárost.

Menekült hervadó szépsége elől

Arra törekedtem, hogy érdekes legyek – Bulla Elma, a múlt évszázad nőideálja

A grófnő élete végéig Párizsban maradt, idővel azonban egyre kevesebbet járt társaságba, sőt kifejezetten emberkerülő lett. Különcsége azonban jottányit sem változott: a jól ismert párizsi Vendôme téren vásárolt egy lakást, amelynek falait éjfeketére festette. A függönyöket egész nap behúzva tartotta, a lakásból pedig száműzött minden tükröt, mivel nem akart szembesülni az öregedéssel. Az utcára kizárólag éjszaka ment ki, ha nagyon muszáj volt.

Élete utolsó éveiben már nem nézett tükörbe, menekült az öregedés elől (Fotó: Getty Images)

Az 1890-es években ismét felkereste Piersont, hogy újabb fotókat készíttessen magáról. Addigra azonban már különféle mentális problémákkal is küzdött, az új képek pedig távolról sem lettek annyira jellegzetesek és emlékezetesek, mint amilyeneket korábban csináltak. A grófnő az életművét a századfordulón megrendezett párizsi világkiállításon szerette volna bemutatni, ám erre már nem került sor, mert néhány héttel korábban, 1899. november 28-án, 62 éves korában meghalt. A világhírű párizsi Père Lachaise temetőben nyugszik.

Az iránta való rajongás halálát követően sem csökkent: a híres francia költő, Robert de Montesquiou-t például teljesen lenyűgözte Castiglione grófnője, akinek életrajzát nem kevesebb, mint 13 éven át írta. A La Divine Comtesse (Az isteni grófnő) végül 1913-ban jelent meg. Montesquiou emellett Virginia fotóinak gyűjtőjévé is vált, összesen 433 felvételt szerzett meg Pierson alkotásai közül, ma a New York-i Metropolitan múzeum kollekciójában találhatók.

A grófnő életét filmen is megörökítették: 1942-ben a Castiglione grófnője című olasz alkotásban, illetve 1954-ben az azonos című La Contessa di Castiglionében, amelyben a kor ünnepelt sztárja, Yvonne De Carlo keltette életre.