Kutya a mélyhűtőmben

Nekünk, állatvédőknek nagyon fontos az, hogy minden piros betűs ünnep előtt a gondjainkra bízott állatkák a lehető legegészségesebbek legyenek. Mindenkinek minden oltása meglegyen, pluszgyógyszereket szerzünk be minden vész esetére felkészülve. Két köhögés vagy egy kis szemváladékozás esetén is rendelőbe megyünk, holott normál hétköznapokon azt mondanánk, várjunk még egy kicsit, hiszen lehet, hogy csak félrenyelt, vagy por ment a szemébe, figyeljük meg. Mi már tudjuk, ha valami probléma az ünnepek alatt belobban, akkor a hétköznapi, megszokott, egyszerű orvoslátogatás nem is olyan egyszerű. A biztonság kedvéért előre összeírjuk, hol és melyik rendelő mikor tart ügyeletet, közben pedig reménykedünk, hátha senki nem betegszik meg. Az ünnepek közül a karácsony számunkra a legkritikusabb, pláne, ha hétköznapokra esik. Megfelelő előkészületek után az ember tényleg bátran mondja azt, felkészültem, minden rendben lesz, mindent elkövettem annak érdekében, hogy ha bármi történik, azt meg tudjam oldani. Aztán az élet sok év tudása, tapasztalata és rutinja után is képes bebizonyítani azt, hogy tévedtem.

Minden egy zokogó telefonhívással kezdődött az ünnepi áhítat nyugodalmas, békés, ám hideg előestéjén, 23-án. Megfelelő rutinnal az első sírós hang után az ember már válik is le diszkréten a családjáról, mert mások kedvét elrontani nem akarja, márpedig biztosan valami olyanról szól majd a beszélgetés, ami később némi magyarázatot fog igényelni családi szinten is. Néhány év tapasztalattal a hátam mögött már tudtam a hívó fél hangjából, hogy nagy a baj, mert például egy mandulagyulladásba senki nem hergeli bele magát ennyire, még ha az aggodalomtól sír is. Folyamatosan hátam mögé nézegetve, bízva abban, hogy senkinek nem tűnik fel hiányom, telefonnal a kezemben a teraszajtó felé óvakodtam. Kint metsző hideg és sikító szél fogadott, tudtam, gyorsnak kell lennem, mert a végén még nekem lesz mandulagyulladásom vagy valami egyéb, sokkal kritikusabb. Esetleg valaki utánam lép egy kabátkával, és olyat hall majd, amit talán nem szeretne.

Ír szetter a szekrényemben

Ahhoz képest, hogy mennyire sírt az ifjú hölgy a telefon túloldalán, mégis meglehetősen összeszedett volt a mondandója. Az esti séta közben a gondjaira bízott, pórázon lévő apró kutya egy négysávos kereszteződésben meglátott egy kóbor macskát, és iramodott volna utána. Ekkor pedig megtörtént a legrosszabb. A nyakörv zárja szétnyílt, a kicsike kivágódott a forgalomba, és pillanatokon belül elütötte egy autó. Helyben és azonnal szörnyethalt. Mindez szörnyű és rémes, értelmetlen és oktalan halál. Rendszeresen szembesülök a halállal. Volt lehetőségem már bőven kiértékelni és megtanulni együtt élni a létezésével. Számomra ezek az értelmetlen halálesetek a legnehezebben feldolgozhatóak. Sajnos azonban még igazán át sem tudtam magamat adni a szomorúságnak, mert máris lecsapott rám a telefonból a kérdés. Most mit csináljak?

Hosszasan soroltam a csomagolási és szakszerű tárolási megoldásokat, figyelembe véve azt, hogy az elpusztult állat a meleg lakásba nem bevihető, a hívó fél lelkileg összeomlott – meglehetős összeszedettsége nagyon  közeli mentális összeomlást jósolt –, és természetesen az ünnepek alatt nincs hamvasztási szolgáltatás, ráadásul még a rendelőbe sem tudom bevinni, hiszen további két napig még zárva lesznek. Márpedig a végtisztesség mindenkinek jár. Ilyen problémák megoldásakor fantasztikusan fel tud gyorsulni a fejemben minden, igyekeztem a lehető legjobb megoldást választani. A hívó fél korántsem nyugodott meg, de minden mondatomra egyértelmű „igen, értem”  választ adott, így abban maradtunk, másnap reggel átveszem tőle Manó földi maradványait.  

Képünk illusztráció

Emlékeim szerint a nappaliba visszatérve saját családomnak csak annyi morogtam oda két ajándékcsomagolásuk között, hogy másnapra akad egy kis dolgom, de ne faggassanak, nem nagyon szeretnék róla beszélni. Szegények azt gondolták, valami utolsó pillanatos meglepetés miatt titokzatoskodom. Egész éjjel nem aludtam. Forgolódtam, és két gondolat járt a fejemben. Micsoda szörnyű és értelmetlen vége ez egy kicsi életnek, illetve mit fogok majd csinálni, ha átvettem a tetemet? Hová teszem, és hogyan tudom megoldani, hogy valóban neki is járjon a végtisztesség? Aztán pompás ötletem támadt, és ennek annyira megörültem, hogy kicsit talán el is szundítottam.

Reggel aztán – próbálva az igazsághoz ragaszkodni, de senkinek nem elrontani a valósággal a kedvét – ismét rázendítettem, hogy csak egy icipici dolgom van, csak egy órácskára van szükségem, nem borul fel a nap, időben érkezem és persze a megbeszélt helyen ott leszek.  Tagadhatatlan módon nagy család vagyunk, sok szerteágazó érzelmi és rokoni szállal, olykor extrém ünnepi megoldásokkal. Az édesanyámmal  volt aznapra találkozónk egy forgalmas kávéházban, amely az ünnepek alatt is nyitva tartott, ha csak limitált időben is. Csak egy ölelésre, csak egy puszira fussunk össze felkiáltással szerveztük meg hetekkel korábban a találkozót, mert a kettőnk közös karácsonyi ünneplése teljesen sajátságos, soha nem a három jeles napra esik.

Manót az általam kért módon, annak minden pontját betartva, tökéletesen hermetikusan becsomagolva vettem át a belvárosban. Annyira szívbemarkoló volt az élmény, máig sem tudtam elfelejteni. Nem tudtam azt mondani, hogy köszönöm, hogy megpróbáltál vigyázni rá, és azt sem,  boldog karácsonyt. Csak fogtam az aprócska csomagot, azt az alig pár kilót, akit néhány napja még jókedvűen, életvidáman láttam ugrálni. Eredendő jólneveltségem okán valami köszönésfélét biztosan mormoltam, de ezt felidézni már képtelenség ennyi idő távlatából.

Hetekig nem mozdult gazdája holtteste mellől a hűséges kutya

Arra viszont élesen és tisztán emlékszem, hogy állok a metróperonon, és azon töprengek, mások csomagjában mi lehet? Mit rejthetnek a karácsonyi mintás zacskóik, dobozaik, amiket várakozással teli mosollyal arcukon cipelnek valahová? Az is átvillant az agyamon, hogy ez csak velem történhet meg. Illetve az is, mit szólnának hozzá, ha tudnák, én mit szállítok? Aztán míg ezen töprengtem, rájöttem, nem szabad most ezen gondolkozni. Az anyukámmal és a szívemnek oly nagyon fontos férfival lesz hamarosan találkozóm. Külön-külön is a vesémbe látnak, hát még együtt. Ezt pedig elmesélni nem szeretném nekik semmiképpen se. Nem szeretném, ha szomorúak lennének, nem szeretném karácsonykor a halállal szembesíteni őket, pláne nem annak fizikai kivetülésével. A Manót rejtő csomagot az egyik ismerősünk használaton kívüli lakásának mélyhűtőjébe tettem az elkövetkezendő két napra, amikor is már kinyit a rendelő, és el lehet kezdeni intézni a hamvasztást. Közben ezer hálaimát mormoltam azért, mert van ide pótkulcsom, és sikerült valami tisztességes és elfogadható megoldást találnom.

Képünk nem a cikkben szereplő mélyhűtőt ábrázolja!

Rohantam a kávézós találkozóra, fontos volt, hogy el ne késsek. Persze így is utolsónak érkeztem, már az asztalnál kevergették feketéjüket. Öröm, puszika, mosoly, csacsogás, apró ajándékok, nevetés, látszólag minden rendben volt. És akkor jött a kérdés. Úgy sújtott le gyermekem apjának szájából, mint a bárd. „ Sikerült elintézned a titokzatos valamit? Elmondod most már, mi volt az?” Nem sok fogadalmam van még önmagam irányában se, de neki nem hazudok. Miért is tenném, ha egyszer szeretem. Így aztán, mit volt mit tenni, vettem egy levegőt, és a boldog emberektől zsivajgó kávéház kellős közepén ülve, amennyire csak lehetséges hangomat lehalkítva, anyukám kérdő tekintetének kereszttüzében, a vásott gyermek arckifejezésével megmondtam az igazat. Azaz próbáltam. Egészen pontosan az utolsó pillanatig arra vártam, hogy eszembe jut valami frappáns elterelő válasz, esetleg történik valami, ami eltereli a figyelmet roppant szorult helyzetemről. De senki semmilyen módon nem sietett a segítségemre, nem öntöttek rám véletlenül kávét, és a csillár sem készült leszakadni, pedig bárminek jobban örültem volna én magam is, mint az igazságnak.

„Ott voltam, és olyat csináltam, amiért nagyon nem leszel rám büszke.” Megfagyott a levegő, kérdő tekintetek, csak a kanalak csörgését lehetett hallani. Ekkor már tudtam, az eddig elhangzottak nem elegendőek, illő lenne folytatnom valami magyarázat félével.  „Abban a belvárosi lakásban voltam, amihez mindkettőnknek van kulcsa, és most lakó nélkül áll üresen.” Azt hiszem, ekkor már levegőt sem vett senki az asztalunknál, homlokuk helyén csak a gigászi kérdőjel villogott, mint a neonreklám. 

Emlékeim szerint ezt mind egyetlen levegővétellel préseltem ki magamból. Soha nem felejtem el a reakciókat. Anyukám kezéből kifordult a kanál, és megpróbálta menteni az egyébként menthetetlen helyzetet, de ennyi lélekjelenléte persze neki sem volt, így megdöbbenésében szinte kirobbant belőle a se nem sírás, se nem nevetés, az őszinte elképedés hörgése, amitől még ő maga is meglepődött. Aztán, mintha semmi nem történt volna, megpróbálta oldani a feszültséget, és roppant frappánsan azt mondta: „Boldog karácsonyt, gyerekek!”  No, ez persze nem sokat segített a helyzeten. A párom áldott jó ember. Klassz vele még a vitatkozás is. Ám ez volt az első olyan pillanat közös életünkben, amikor tényleg megszólalni sem tudott. Csak nézett rám elképedten és hitetlenkedve, többször beszívva jó mélyre a levegőt, hogy akkor most belekezd, de lehetetlen volt számára bármit is mondani. 

Két nappal később, a hét első munkanapján a metró peronján álltam ismét a furcsa csomaggal kezemben. Újfent  kusza gondolatokkal a fejemben, de legalább már tiszta lelkiismerettel, senki előtt nem titkolózva átmenetileg se. Utolsó útjára vittem Manót a rendelőbe, ahol a hamvasztását intézni kezdtem, hiszen a végtisztesség mindenkinek jár, még ha göröngyös is az odavezető út.