nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Nemet mondott Mozartnak, inkább királyné lett

Nemet mondott Mozartnak, inkább királyné lett

Marie Antoinette-ről, a királynéról, a botrányhősről és divatdiktátorról máig sok szó esik, de Marie Antoinette-ről, az énekes-dalszerzőről sajnos már jóval kevesebb.
Szabó Sz. Csaba
f Ajánlom

Marie Antoinette (ízlés szerint: Mária Antónia) röpke két évtized alatt lett valóságos tinisztárból a franciák talán legragyogóbb királynéja, majd az ország leggyűlöltebb asszonya, az osztrák szuka, az abszolutizmus vélt vagy valós bűneinek megtestesítője, vagy ha úgy jobban tetszik, a forradalom mártírja, ami kétségkívül változatos pályaív. De bárhogyan is vélekedjünk arról a nőről, aki a valóságban soha nem tett arra vonatkozó javaslatokat, hogy kinek milyen péksüteményt kellene fogyasztania, ha éhezik, az aligha vitatható, hogy Mária Terézia királynőnk legkisebb leánygyermekének kifogástalan ízlése volt, hozzá pedig temérdek pénze és befolyása, így zavartalanul hódolhatott legnagyobb szenvedélyeinek, a divatnak és a művészeteknek (na és persze a kártyának meg a biliárdnak).

Marie Antoinette

Olyan rokokó művészóriásokkal vette körül magát versailles-i udvarában, mint a ruhatervező, stylist és félhivatalos divatminiszter Rose Bertin, a portréfestő Élisabeth Vigée Le Brun, a királyi műbútorasztalos Jean-Henri Riesener vagy a királyné fejére a fizika törvényeit meghazudtoló gigantikus frizuraeposzokat varázsoló Léonard Autié.

De Marie Antoinette nemcsak rajongó volt, és mecénás, hanem maga is művész: az operabolond királyné állítólag csodásan énekelt, és nagyszerűen kísérte magát hárfán, illetve csembalón, bár vélhetően nem egyszerre. Ebből a szempontból egyébként pompás nevelésben részesült, alig hétévesen már a vele nagyjából egyidős Mozart magánkoncertjét élvezhette a schönbrunni kastélyban (az anekdota szerint a gyermekkorú komponistazseni az előadás után feleségül is kérte a kis Antóniát), Bécsben Christoph Willibald Gluck, az Orfeusz és Euridiké szerzője oktatta zenére, Franciaországban pedig a francia–karibi származású párbajhős, hegedűművész és zeneszerző, a Fekete Mozartként is emlegetett Joseph Bologne.

Élisabeth Vigée Le Brun

Azonban még ennél is érdekesebb, hogy Marie Antoinette nem elégedett meg csupán annyival, hogy szűkebb (noha igen rangos) környezetét szórakoztassa hárfajátékával és csengő énekhangjával, hanem maga is szerzett dalokat. A legismertebb (már ha nem túlzás a jelző) ezek közül talán a C’est mon ami (A barátom), egy hárfára hangszerelt bukolikus pásztoridill, mely műfaj egyébként is rendkívül divatos volt az arisztokrácia körében, így a királyné is szívesen képzelte magát szűzies pásztorlánynak a Kis-Trianonhoz közeli Petit Hameau-ben.

Ennek a szövegét még a költő Jean-Pierre Claris de Florian írta (a zenéjét meg lehet, hogy Louis-Armand Chardin, de most ne foglalkozzunk a rosszindulatú spekulációkkal), viszont a Portrait Charmant (Bájos portré), ha minden igaz, már egy teljesen eredeti Marie Antoinette-szerzemény, szöveggel, zenével, hangszereléssel, mindennel együtt. A dal a királyné egyik bizalmas (az udvari pletykák szerint túlságosan is bizalmas) barátnőjéhez, talán Lamballe vagy Polignac hercegnéhez szól, ennélfogva pedig mai szemmel bizonyos sorok kissé áthallásosnak tűnhetnek (A vonásai, amiket úgy szeretek, az édes tekintete, a tartása, az ártatlansága… mikor a szívemhez húzom a portrét, úgy hiszem, még mindig őt ölelem…), ám éppúgy kiolvasható belőle az a jellegzetesen későkamaszos elszigeteltség és őszinte szorongás, ami máig számtalan popdal sajátja, és aminek köszönhetően remek zsánergyakorlatból igazi, átélhető szerzői produkcióvá emelkedik a mű.

 

képek: Wikipedia

Megosztás Facebookon