„A közönség ízlését soha nem lehet eléggé alábecsülni” – P.T. Barnum csodálatos élete

A Szemfényvesztés hercege, az Önreklám Shakespeare-je vagy csak így egyszerűen: a Világ legnagyobb csalója – ilyen és ehhez hasonló, csodálatról és viszolygásról egyaránt árulkodó állandó jelzőket ragasztottak a kortársak és az utókor (vagy olykor saját maga) P.T. Barnumra, a 19. századi Amerika egyik leghírhedtebb és legellentmondásosabb figurájára, akivel kapcsolatban talán még az a gyakran hangoztatott megállapítás sem túlzó, miszerint ő találta fel a szórakoztatóipart. Vagy legalábbis a szórakoztatóiparnak azt a bizonyos harsány, gátlástalan, az emberek legalantasabb igényeire építő, a jó ízléssel vagy a józan ésszel kevés kapcsolatot mutató, jellegzetesen tengerentúli válfaját, amit a kulturált, esztéta hajlamú európai ember annyira szeret utálni, és ami garancia a tökéletesen haszontalan, ám jó esetben annál élvezetesebb időtöltésre.

P.T. Barnum és Hüvelyk Matyi tábornok

Szóval Barnum elképesztő munkásságából bizonyára gond nélkül le lehetne vezetni mondjuk a Jersey Shore-t vagy gyakorlatilag bármilyen más agyatlan produkciót, amiben pénzért mutogatnak különféle változatos torzszülötteket, és még a valósággal különös viszonyban álló amerikai elnök, a mindig a legbombasztikusabb hatáskeltésre törekvő Donald Trump is büszkén vállalja a nagy előddel való nyilvánvaló hasonlóságot, ám maga az ősforrás még az utódoknál is sokkal érdekesebb. Így talán érdemes végigszaladni a legendás cirkuszpápa, impresszárió, múzeumigazgató és kamukirály pályafutásán, pláne, hogy az életét feldolgozó mozifilm, a Hugh Jackman főszereplésével készült az A legnagyobb showman épp most megy a mozikban.

Bár ebben állítólag túlságosan sokat énekelnek és táncolnak indokolatlanul, és egyébként is, a kritikák alapján összességében úgy tűnik, hogy a készítők azért csak nagyon óvatosan, finom glaszékesztyűben mertek a témához nyúlni, arról már nem is beszélve, hogy Barnumot és Hugh Jackmant tényleg csak nagyon nehezen lehet összekeverni, azért még nem kizárt, hogy érdemes megnézni. Elvégre hogyan is lehetne méltóbban tisztelegni minden idők egyik legdörzsöltebb szemfényvesztője előtt, mint egy, a valóságtól totálisan elrugaszkodott filmmel, nem igaz?

Phineas Taylor Barnum 1810-ben született egy Bethel nevű connecticuti kisvárosban, szegény családban. Édesapja korán meghalt, így a későbbi showmannek már egészen fiatalon munkába kellett állnia. Szülővárosában saját készítésű street foodot árult, később egy helyi antikálvinista újságot szerkesztett, New Yorkban pedig panziót és vegyeskereskedést üzemeltetett több-kevesebb sikerrel, szóval tényleg mindent kipróbált, míg végül 1835-ben rá nem talált a tökéletes befektetésre, amivel aztán egész későbbi karrierjét megalapozta: vett (vagyis inkább bérelt) egy körülbelül nyolcvanéves, de még idősebbnek és rozzantabbnak tűnő, egyébiránt pedig majdnem teljesen vak és béna, Joice Heth névre hallgató rabszolgát. Nos, igen, ez így elsőre valóban nem tűnik egy klasszikus bombaüzletnek, de Barnum pontosan tudta, hogy mit csinál.

Szegény asszonyt George Washington 161 éves egykori dajkájaként turnéztatta hét teljes hónapon keresztül, természetesen hatalmas közönségsikerrel és óriási médiaérdeklődéssel kísérve. Maga a műsor egyébként nem lehetett túl látványos: Heth anekdotázott a „kicsi George-ról”, elénekelt néhány zsoltárt, majd a közönség vállalkozóbb szellemű tagjai meg is tapogathatták a bibliai korú matrónát. Jellemző, hogy Barnum az eleve hajmeresztő hazugságra is rá tudott tenni még egy lapáttal, és azt kezdte terjeszteni, hogy Heth valójában nem is ember, hanem egy hasbeszélő által irányított robot, ami már tényleg akkora hülyeség, hogy az még ebben a fake news-zal terhelt világban is elismerésre méltó teljesítmény. A mutatványos körülbelül heti 1500 dollárt keresett a turnéval, a nő pedig nyilván semmit, de legalább sokat cikkeztek róla lapok.

A 161 éves Joice Heth

Innentől pedig tényleg nem volt megállás. Bár a freak show intézményét nem Barnum találta fel, akkora lendülettel és üzleti érzékkel gyűjtötte össze maga köré az emberi furcsaságokat, hogy minden bizonnyal ő hozta ki a műfajból a legtöbbet. A következő évtizedekben dolgozott vele többek közt Anna Swan, az óriásasszony, az Oroszországból importált kutyafejű fiú, Fjodor Jefticsev, az afrikai előemberként marketingelt, furcsa fejformájú William Henry Johnson, aki szőrruhába öltözve, hörögve-morogva rázta a ketrece rácsait, a szakállas nő Annie Jones, Isaac W. Sprague, az élő emberi csontváz, Csang és Eng, az eredeti sziámi ikrek vagy az egyik leghíresebb felfedezettje, a Hüvelyk Matyi tábornok művésznéven futtatott, alig egyméteres Charles Stratton, aki a műsor kedvéért állítólag már ötévesen cigarettázott és vedelte a bort, és a színpadon gyakran alakította Napóleont. „Még soha senki nem veszített egy dollárt sem azzal, hogy alábecsülte az amerikai közönség ízlését” – szól Barnum sokat idézett mondása, amit egészen nyugodtan kiterjeszthetünk az európaiakra is, hisz rendszerint itt is óriási felhajtás közepette turnézott.

Fjodor Jefticsev, a kutyafejű fiú

A másik nagy dobása az 1841-ben, New Yorkban megnyílt Amerikai Múzeum volt, amelyben aztán tényleg minden felvonultatott, mint egy valóságos lázálomban: diorámákat, viaszfigurákat, kitömött állatokat, egzotikus vagy csak annak tűnő élő állatokat, idomított medvéket, bolhacirkuszt, Ulysses S. Grant kalapját, lőteret, varázslókat, hasbeszélőket, törpéket, óriásokat, valamint egy fát (jó, csak egy tuskót), aminek a hűsítő árnyékában, nem tévedés, annak idején még Jézus tanítványai ültek. És persze itt volt a leghíresebb kiállítási tárgy, a Fidzsi Hableány nevű különösen hátborzongató teremtmény, amelyet egy mumifikált majom felsőtestéből és egy halfarokból állítottak össze kreatív mesteremberek, és naná, hogy azonnal felkeltette Barnum érdeklődését. Az igazgató úr, aki egyébként is mestere volt a sajátos és nagyon hatékony önreklámnak, propagandának és gátlástalan misztifikálásnak, egészen különös módszert találta ki arra, hogy becsábítsa a járókelőket: a múzeum erkélyére egy borzasztó hamisan játszó zenekart vezényelt ki, így az emberek jobbnak látták, ha bent keresnek menedéket.

A fidzsi hableány

De a fáradhatatlan Barnum hosszú pályafutása során még ezeken kívül is rengeteg dolgot csinált: szervezett bölényvadászatot New Yorkban, megvásárolta Jumbót, minden idők legnagyobb elefántját (ami nem is volt olyan nagy), sőt, még egy igazi fehér elefántot is szerzett (ami nem is volt fehér), országos gigaturnét szervezett Jenny Lindnek, a Svéd Csalogánynak, amivel megalapozta az opera amerikai népszerűségét, megírta az emlékiratait, amit majdnem annyian vásároltak meg, mint a Bibliát, és közben rengeteg, de tényleg rengeteg pénzt keresett. Azután sem esett kétségbe, hogy múzeuma kétszer is porig égett, gyűjteménye megsemmisült, a bálnái gyakorlatilag megfőttek a tartályaikban, a tűz elől menekülő egzotikus állatai pedig ellepték New York utcáit; inkább hagyta az egészet, cirkuszosnak állt, és létrehozta a a Föld Legnagyobb Show-ját, ahogy ő nevezte.

Jumbo pont olyan óriási volt, mint bármelyik másik elefánt, viszont sokkal jobbnak bizonyult a marketingje

Úgy általában semmi sem tudta különösebben megrendíteni. Miután Jumbo nevű sztárelefántját halálra gázolta a vonat, simán pénzt tudott csinálni a maradékából. Bármi is legyen pontosan az amerikai álom, az biztos, hogy P.T. Barnum úgy kimaxolta, hogy azt egy kevesebb mint kétórás filmben nehéz lehet visszaadni.