2017. December 11.

Évtizedeken keresztül fotózott Barbie babákat egy amerikai nyugdíjas

1959-es színre lépése óta számtalan jobb-rosszabb művészt megihletett a Mattel sikerterméke, de a legmesszebbre egy második világháborús veterán öregúr jutott, aki komplett Barbie-utópiát épített fel magának kisvárosi házában, távol a valóságtól.

Szabó Sz. Csaba

Barbie egy igazi amerikai kulturális ikon, a glamúr első zászlóhordozója, a túlhangsúlyozott és irreális nőiség csúcsteljesítménye, aki az elmúlt csaknem hatvan évben volt már sebész, rap- és rocksztár, diplomata, tűzoltó, mérnök, búvár, hírolvasó, katonatiszt, elnökjelölt, fashionista és még ki tudja, micsoda, noha nyilván nem elsősorban csillapíthatatlan karriervágyból, vagy mert bármi érvényeset is tudott volna állítani ezekről az életpályákról, hanem egyszerűen azért, mert a valószínűtlen testarányokkal rendelkező játék babának még az is jól állna, ha a jövőben rakodómunkásnak, pestisdoktornak vagy földművelésügyi miniszternek öltözne. Vagy gyakorlatilag bárminek.

Persze, felszínes, műanyag és tömeggyártott és a többi ilyenkor szokásos jelző, de hát többek közt pont ez a nagyszerű benne; hogy egy biztos pont ebben a mély és bonyolult összefüggésekkel teli világban, és hogy annyira nincs mögötte semmi, hogy tulajdonképpen bármit és mindent oda lehet képzelni. Hisz eleve már rejtélyes mosolyáról sem igazán lehet eldönteni, hogy a szakadatlan jókedv vagy súlyos idegbaj jele. Barbie alakja valószínűleg ezért is inspirálja időről időre a képzőművészeket, akik többnyire azonban némi közhelyes kapitalizmuskritikán, a női szerepekről való sekélyes okoskodáson vagy sima paródián nem is igen jutnak túl. De szerencsére akadtak azért kivételes alkotók, akik képesek voltak felnőni a Mattel remekművének szintjéhez.

Andy Warhol: Barbie, Portrait of BillyBoy

A Barbie-ikonográfia első fontos műtárgya természetesen Andy Warholhoz kötődik. A pop art pápa egyébként is rajongott mindenért, ami felszínes, műanyag és tömeggyártott, tehát ez tényleg egy olyan nagy, történelmi találkozás, mint Henry Morton Stanley-é és dr. David Livingstoné a Tanganyika-tó partján: egyszerűen létre kellett jönnie. Ehhez képest érdekes csavar a történetben, hogy Andy Warhol eredetileg nem is Barbie-t, hanem egy jóbarátját, az ékszertervező és megszállott babagyűjtő BillyBoyt akarta megfesteni, ám az hosszas és kitartó unszolásra sem állt kötélnek. Végül aztán azt javasolta a Warholnak, hogy ha tényleg annyira meg akarja csinálni ezt a portrét, akkor fesse meg Barbie-t, hisz, mint mondta: „Barbie én vagyok”. A mű elkészülte után pár hónappal Warhol meghalt, BillyBoy azóta már rég felhagyott a gyűjtéssel, a festmény pedig több mint egymillió dollárért kelt egy árverésen. Ja, és két éve már lehet kapni Andy Warholról mintázott Barbie babát, ami talán a legstílusosabb és leginkább helyénvaló tisztelgés a mester emléke előtt.

David Levinthal: Barbie

Nemkülönben izgalmas a többnyire játékokkal vagy modellfigurákkal dolgozó művész, David Levinthal Barbie-sorozata a kilencvenes évek végéről. A kizárólag az 50-es, 60-as évekből származó vintage babákat fotózó Levinthal képeiben egyszerre van benne a színes, harsány és vidám giccs, a kötelező, de soha nem fontoskodó vagy túlábrázolt társadalomkritika és valami hűvös, elegáns, kortalan elegancia.

David Levinthal: Barbie

A műfaj legnagyobb és legkülönösebb alakja, egyúttal főideológusa azonban egészen bizonyosan Al Carbee volt, aki nyugdíjas éveit gyakorlatilag teljes egészében a Barbie-fotózásnak szentelte hatalmas, düledező házában, amely tényleg szó szerint a pincétől a padlásig tömve volt babákkal. Carbee 1914-ben született, eredetileg fényképésznek tanult, a II. világháború alatt röntgenasszisztensként szolgált a hadseregnél, majd egy Maine állambeli kisvárosba, Sacóba költözött, ahonnan ki sem mozdult többé, és pár becsődölt vállalkozás után végre csak azzal foglalkozott, amivel mindig is szeretett volna: a művészettel és persze imádott Barbie babáival.

Al Carbee a The Friends of Al Carbee kiállításon

Az idős művész évtizedekig gyártotta fáradhatatlanul a szemétből, kacatokból, játékokból és magazinokból kivágott képekből összetákolt, színes, zavarba ejtően idilli és ijesztően kaotikus (ám nagyon precízen megkomponált) diorámáit, kollázsait és fotóit, amelyeknek mindig Barbie volt a főszereplője. A képei mellé hosszú, zavaros, tudatfolyamos szövegeket író Carbee egy saját, külön világot, valóságos utópiát épített maga köré, amit Epicumának nevezett el, és ez az ezoterikus plasztik mennyország, ez a Barbie-apoteózis egy idő már sokkal érdekesebb volt számára, mint a valóság, amelyhez élete vége felé, pláne felesége halála után már egyébként sem volt sok köze.

Igazából az is a véletlenen múlt, hogy életműve egyáltalán a napvilágra került. Egy Jeremy Workman nevű fiatal dokumentumfilmes fedezte fel az ezredforduló környékén az akkor már a nyolcvanas évei második felében járó alkotót, és az általa készített párperces portréfilmnek köszönhetően az addig remeteként élő Carbee lassan afféle hírességgé vált Sacóban. A helyi múzeumban volt élete első és utolsó kiállítása 89 évesen, majd nem sokkal ezt követően, 2005-ben meghalt. Házát lerombolták, munkáinak nagy része megsemmisült – talán Epicuma misztikus-pszichedelikus varázsvilága és a szürke valóság nem fért már meg többé egy helyen.

Workman, aki haláláig levelezett és időközben jó barátságba is került Carbeeval, végül a művész videónaplójából vett részletekkel és saját kommentárjaival duzzasztotta egész estés hosszúságúvá korábbi kisfilmjét. A 2014-es Magical Universe (trailer itt) pedig egy furcsa, kedves és szórakoztató emberről forgatott furcsa, kedves és szórakoztató mozi, amit már csak a saját kiállítását földöntúli izgalommal és örömmel fogadó öregúr megható látványáért is érdemes megnézni.