Halálra ítéltek egy makarónit, pedig csak szokatlanul öltözött

A 17. század végétől a 19. század első feléig bevett gyakorlat volt Angliában, hogy a jó családból való, az Oxbridge-ről éppen kikerült úriemberek (és néha úrhölgyek) hosszú és tartalmas utazást tettek az európai kontinensen, egyrészt azért, hogy megtekintsék a nyugati kultúra nagy, ikonikus, reprezentatív remekműveit az antikvitástól a reneszánszig, másrészt pedig nyilván azért, hogy távol az otthoniak szigorú tekintetétől végre részegen óbégathassanak Róma és Párizs utcáin, vagy nőket és férfiakat hajkurászhassanak kétes hírű szórakozóhelyeken – hiszen a húsz év körüli fiatalok háromszáz évvel ezelőtt is ugyanolyanok voltak, mint most. Lord Byron például, ahogy az egész életét, úgy a Grand Tourt is igen magas színvonalon bonyolította le: az áhítatos műélvezet mellett káromkodásokat és válogatott sértéseket tanult Portugáliában, összejött egy Nicolo Giraud nevű olasz fiatalemberrel, és majdnem megvásárolta 500 fontért athéni házigazdája 12 éves lányát, csak mert megtetszett neki.

Byron kis bajuszkával és népviseletben (forrás: Wikipedia)

Ám amellett, hogy Anglia felsőosztálybeli ifjúsága az ismereteit gyarapította, és az elméjét pallérozta az Uffiziben, a Heidelbergi Egyetemen és az előkelő párizsi társaságokban, ennek a kulturális zarándokútnak volt egy sokkal látványosabb következménye is: a szigetországban megjelentek a György korabeli férfidivat első számú alakítói és egyúttal önkéntes áldozatai, az ún. makarónik. Bár az elnevezés úgy hangzik, mintha eleve gúnyos szándékkal született volna, valójában a Grand Tourról visszatért, az itáliai szabadosságba és a francia haute couture-be egyaránt belehabarodott fiatalemberek saját magukat kezdték el így nevezni (és minden egyéb menő, aktuális vagy feltűnően európai dolgot), természetesen a máig népszerű, ám abban az időben Angliában nem túl ismert olasz tésztaétel után, ami a marhasült hazájában felért egy szentségtöréssel. 

A makarónikról készült gúnyrajzokat imádta a közönség (forrás: Wikipeda)

A tökéletes francia udvaronc karikatúrája és egy különösen egzotikus papagájféle keresztezéséből kitenyésztett makarónik nagy gombokkal és fodrokkal dekorált szűk kabátokat, selyemharisnyát, magas sarkú cipőt, vastag sminket és egyéb színes és látványos kiegészítőket hordtak, melyek közül a leginkább szembetűnő természetesen a hatalmas, feltornyozott parókájuk volt, amelynek tetején egy apró kalapot egyensúlyoztak. A félig viccesen csak Makaróni Klubnak nevezett, eleinte még szűk körű társaságról először Sir Horace Walpole, az ismert lektűr- és emlékiratíró (korábban maga is elkötelezett divatőrült, csak akkoriban még a fop ment) emlékezett meg írásban 1764-ben: itt még szó sincs a fentebb is részletezett öltözködésbeli extremitásokról, csupán világlátott, hosszú fürtöket viselő fiatalemberek ártalmatlan hóbortjáról.

forrás: wikipedia

Ám pár évvel később a valóban trendérzékeny ifjak már tényleg úgy néztek ki, mintha nem is erről a bolygóról (de legalábbis nem Angliából) jöttek volna. A makarónik színpompás, a jó ízlésre hanyagul fittyet hányó ruhatára, elképesztő frizurái, feminin gesztusai, sajátos beszédmodora és kontinentális ízlése ugyanúgy kiborította az arisztokrácia idősebb tagjait, mint az erősödő városi polgárságot, vagyis tulajdonképpen mindenkit, aki nem bírta elviselni, ha egy felnőtt férfi úgy néz ki, mint egy rokokó báltermi csillár.

Kis túlzással akár azt mondhatjuk, hogy a makaróni megelőlegezte a huszadik századi ifjúsági szubkultúrákat, hiszen már itt is megvolt minden összetevő egy tisztességes ellenkulturális lázadáshoz, a kreatív, sokkoló és azonnal felismerhető külsőségektől a fősodorral való tudatos szembehelyezkedésen és az óhatatlan generációs konfliktusokon át a felháborodott kispolgárokig – legfeljebb a hangos zene hiányzott.

Néhány prominens makaróni: a volt rabszolga Julius Soubise, a festő Richard Cosway és botanikus Joseph Banks. Feltűnő külsőségeik miatt a makarónikat gyakran szakmailag is kikezdték.

Jellemző, hogy a makarónik szexuális irányultsága (vagy egyáltalán: a neme) is állandó beszédtéma volt ekkoriban, pedig még másfél évszázadra vagyunk a homoszexualitása miatt meghurcolt Oscar Wilde emlékezetes botrányaitól. Robert Jones „Kapitányt” (aki egyébként nem kapitányként, hanem hadnagyként szolgált a tüzérségnél), a londoni társasági élet egyik ismert figuráját, a jégkorcsolyázás úttörőjét és egyben főmakarónit például szodómia miatt halálra is ítélték, bár végül királyi kegyelemmel megúszta az akasztást. Valószínűleg nem emiatt, de a makaróni divat alig egy évtized alatt ki is futott, a legújabb őrületre pedig a 19. századig, a sokkal letisztultabb, férfiasabb, ízlésesebb (és ennélfogva sajnos unalmasabb) dandy megjelenéséig kellett várni.