Albert László fél 6 körül kel, első a kávé, az aktuális hírek elolvasása, utána jöhetnek a levelek, az üzenetek. Konzultál a francia mentorával, kimossa az ecseteket, és készülhet az aznapi első tervrajz vagy szénvázlat, esetleg egy korábban elkezdett festményen dolgozik tovább. Idejének jelentős részét a meghívások, utazások teszik ki. A kaposvári férfi évente több külföldi és több hazai kiállításon jelenik meg a festményeivel, nevét Amerikától Ázsiáig számos országban ismerik.
Lászlót ugyan már gyerekkorában érdekelte a rajzolás-festés, de csak a kamaszkora után kezdett el a művészetekkel komolyabban foglalkozni.
“Jó lett volna képezni magam, de 13 éves koromban váratlanul meghalt az apám, nem engedhettünk meg magunknak szakköröket” – mesélte Albert László. “A suli vége felé muszáj volt pénzt keresnem, de ezzel kapcsolatban egyáltalán nem volt bennem semmilyen rossz érzés. Hol a Belügy-, hol a Külügyminisztériumnak dolgoztam, rendezvényeket, protokolleseményeket szerveztünk. Borzasztóan oda kellett figyelni mindenre, mert tudtuk, hogy ha bármilyen hiba csúszik a gépezetbe, a sajtó azonnal kiszúrja. Ehhez tényleg elég csak annyi, hogy a Sándor-palota előtt a díszőrség egyik tagja fehér zoknit vesz fel a fekete cipőjéhez. Annak ellenére, hogy húzós volt összeegyeztetni az iskolai éveket a munkával, nagyon szép időszaka volt az életemnek. Egy kamasznak rengeteget jelent, ha George W. Bush magyarországi látogatásában az ő munkája is benne van.”
A festő szerint az egyik október 23-i megemlékezéssel kapcsolatos munkának különösen nagy jelentősége van.
“A munka során valahogyan a kezembe kerültek a legkülönbözőbb festékek” – emlékezett vissza a művész. “Azt éreztem, hogy ez az az anyag, amivel szeretnék dolgozni. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy alig több mint tíz évvel később Amerikában, Dubajban fogják kiállítani a képeimet, biztosan kinevetem.”
Az első megrendelő
Az első kép egy barátja kérésére született, aki egy orgonát ábrázoló olajfestményt rendelt Lászlótól a szerelmének.
“Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele, végül a kezembe vettem egy könyvet, amiben részletesen leírták, mit jelent olajjal festeni” – idézi fel Albert László. “Nem ezzel kellene kezdeni, mondták udvariasan a festékboltban, amikor elmentünk, hogy megvegyük a vásznat és a festékeket. De engem mindez nem érdekelt, vonzott a kihívás.
Amikor azonban befejeztem a képet, megfogadtam, hogy ez volt az első és az utolsó olajfestményem. Ekkora nyomásra, amekkorát a barátomnak való megfelelés jelentett, nem akarok többet dolgozni. Azóta persze született vagy száz olajjal festett képem.
Nem sokkal az után, hogy László barátja elvitte a képet bekeretezni, csöngött az akkor még amatőr festő telefonja. “A képkeretező hívott, hogy többen kérdezték, ki festette a képet az orgonákról. Ekkor gondoltam először arra, lehet, hogy hivatásszerűen a festészettel kellene foglalkoznom.”
Albert László festőművész a kortárs kiállításon
Betonkeverés és francia lazaság
A fiatal és lelkes fiú több szakembert, tanárt, festőt keresett fel Magyarországon. Ekkortájt történt, hogy egy másik gyerekkori barátja, aki Marseille-ben dolgozott egy generálkivitelező mellett, megmutatta francia főnökének László rajzait. A férfi maga is rajongott a festészetért, így azonnal üzent a magyar fiúnak, hogy ha pénzt akar keresni, menjen ki hozzá dolgozni. A munka betonozással indult, a rajzolásra, festésre éjszakánként jutott idő.
“Tizenkét órákat dolgoztunk” – idézte fel Albert László. “Előfordult, hogy hosszasan kellett áztatni a kezemet a meleg vízben ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjam fogni az ecsetet. Minden pénzem az anyagokra ment el, ettől függetlenül nem akartam átadni magam a kesergésnek. A hétvégék kizárólag a festésről szóltak. Csak álltam a rengeteg profi és amatőr festő mellett St. Tropez-ban, és tátottam a szám, amint egyetlen csíkból öt perc alatt komplett alkotás született. Próbáltam átvenni azt a fajta francia lazaságot, ami akkoriban nekem még nem ment. Úgy éreztem, hazaértem. Még jobban rákapcsoltam a festésre. A képeim fotóit mindenhova magammal vittem, a kezdők lelkes önmenedzselésével próbáltam megmutatni magam a világnak, amit akkoriban még tényleg csak egy szűk kör képviselt. Portrékat és aktokat rajzoltam, főleg a tankönyvek instrukciói alapján.”
Ettől kezdve folyamatosan történt valami, ami Lászlót közelebb vitte az álmaihoz. Az egyik francia festő megmutatta a menedzserének László képeit, aki akkor már biztonsági őrként dolgozott ugyanannál a cégnél.
“Este annak rendje és módja szerint bezártam szépen mindent, addigra már elő voltak készítve az eszközök az irodában. Előfordult, hogy este nyolctól hajnalig kizárólag csak anatómiai kezet rajzoltam, követve a francia mentorok online utasításait. Közben persze tanultam a nyelvet, és kerestem a saját stílusomat, a saját témáimat.”
Hazai debütálás és provokáció
Néhány év után László hazajött. Az inspirációktól és a pozitív visszajelzéstől felbátorodva, bejelentkezett a hazai fesztiválokra. Az egyikre a háromszor két méteres, Paparazzi című alkotásával sétált be, amely Krisztus megfeszítését ábrázolja, amint azt egy UV-színű láthatósági mellényes fotós kapja lencsevégre.
“Kicsaptuk a biztosítékot rendesen. Pedig több vallási képviselőt is megkerestünk azzal kapcsolatban, hogy mi számít szentségtörésnek, és mi nem. Azt semmiképp nem tartom felesleges provokációnak, ha az ember szeretné felhívni a művészetére a figyelmet.”
A Magyar Nemzeti Galéria Újrafestett valóság című rendezvényére már személy szerint őt is meghívták. “Oscar-díj-átadásnak éreztem. A Huszárok című festményemmel neveztem. Siker lett” – idézi fel.
Nők és komor tekintetek
Közben vissza-visszajárt Franciaországba, ahol a 20-as évek stílusa, annak is a kissé plakátszerű art déco irányzata vonzotta. A kérdéseink, hogy miért vannak túlsúlyban a nők a képein, és miért hangsúlyos a festményein a divat, elsőre gondolkodóba ejtik, nem is tud hirtelen frappáns választ adni.
“Talán azért, mert nehéz ennél jobban megfogni a szépséget. Szerintem a házasságom is erre a témaválasztásra inspirál. Néha megkapom, hogy komorak a tekintetek, ennek az okait is nehéz megfejteni. Ezt részben a hazai környezet határozza meg, azt hiszem.”
Ami a hazai bemutatkozásokat, kiállításokat illeti, a festő nyitott minden lehetőségre. “Minden egyes festményem egy-egy darab belőlem. Úgy tekintek rájuk, hogy ezek az én ujjlenyomataim a világban, ezek azok, amik megmentenek az elmúlástól.”
László szerint tartozhatna itthon ide is, oda is a kortárs festészeten belül, de ő a saját útját szereti járni. Időnként kap is “hideget-meleget”.
“Valakit egyenes irritál ez a hozzáállás, vagy irritál a történetem, a képeim. Szerencsére ez a kisebbség. Össze nem lehet ezt hasonlítani azzal a temérdek pozitív visszajelzéssel, ami rendszeresen érkezik a hazai és külföldi közönségtől. A Louvre Carrousel termében több képemet is kiállították. Ráadásul ma már egyáltalán nem ez az egyetlen lehetőség Párizsban a bemutatkozásra. Mégsem kell madzagot kötni a lábamra, nem vagyok az a típus, aki elszáll a sikereitől.“
Eloszlatjuk a leggyakoribb tévhiteket a hajfestésről
Meghalt Azahriah menedzsere, Ferich Balázs
Liptai Claudia megmutatta lányát, Pankát gyönyörű szép esküvői ruhába bújva
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Anyaotthonba került a 17 éves anya, akinek a kisbabáját patkányok harapdálták össze
Sztárok, akik a nagyszüleiket vitték a vörös szőnyegre
Nagyon nehézkes természetűek ezek a csillagjegyek
