nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Betonkeverő segédmunkásból lett világhírű festőművész László

Betonkeverő segédmunkásból lett világhírű festőművész László

Mesébe illő történet egy fiatal magyar festőről, aki betonkeverő segédmunkásként dolgozott egy francia építkezésen, amikor felfigyeltek a tehetségére. Ma már a világ számos pontjáról kap meghívásokat, képeit a  Louvre kortárs galériájában is többször kiállították. Mi a zalacsányi Batthyány Kastélyszállóban rendezett kiállításának megnyitóján csíptük el egy beszélgetésre.
Bakóczy Szilvia
Bakóczy Szilvia
f Ajánlom

Albert László fél 6 körül kel, első a kávé, az aktuális hírek elolvasása, utána jöhetnek a levelek, az üzenetek. Konzultál a francia mentorával, kimossa az ecseteket, és készülhet az aznapi első tervrajz vagy szénvázlat, esetleg egy korábban elkezdett festményen dolgozik tovább. Idejének jelentős részét a meghívások, utazások teszik ki. A kaposvári férfi évente több külföldi és több hazai kiállításon jelenik meg a festményeivel, nevét Amerikától Ázsiáig számos országban ismerik.

Lászlót ugyan már gyerekkorában érdekelte a rajzolás-festés, de csak a kamaszkora után kezdett el a művészetekkel komolyabban foglalkozni.

Jó lett volna képezni magam, de 13 éves koromban váratlanul meghalt az apám, nem engedhettünk meg magunknak szakköröket” – mesélte Albert László. “A suli vége felé muszáj volt pénzt keresnem, de ezzel kapcsolatban egyáltalán nem volt bennem semmilyen rossz érzés. Hol a Belügy-, hol a Külügyminisztériumnak dolgoztam, rendezvényeket, protokolleseményeket szerveztünk. Borzasztóan oda kellett figyelni mindenre, mert tudtuk, hogy ha bármilyen hiba csúszik a gépezetbe, a sajtó azonnal kiszúrja. Ehhez tényleg elég csak annyi, hogy a Sándor-palota előtt a díszőrség egyik tagja fehér zoknit vesz fel a fekete cipőjéhez. Annak ellenére, hogy húzós volt összeegyeztetni az iskolai éveket a munkával, nagyon szép időszaka volt az életemnek. Egy kamasznak rengeteget jelent, ha George W. Bush magyarországi látogatásában az ő munkája is benne van.”

A festő szerint az egyik október 23-i megemlékezéssel kapcsolatos munkának különösen nagy jelentősége van.

“A munka során valahogyan a kezembe kerültek a legkülönbözőbb festékek” – emlékezett vissza a művész. “Azt éreztem, hogy ez az az anyag, amivel szeretnék dolgozni. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy alig több mint tíz évvel később Amerikában, Dubajban fogják kiállítani a képeimet, biztosan kinevetem.”

Segédmunkásként kezdte Párizsban, mára világhírű lett a magyar festőművész

Az első megrendelő

Az első kép egy barátja kérésére született, aki egy orgonát ábrázoló olajfestményt rendelt Lászlótól a szerelmének.

Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele, végül a kezembe vettem egy könyvet, amiben részletesen leírták, mit jelent olajjal festeni” – idézi fel Albert László. “Nem ezzel kellene kezdeni, mondták udvariasan a festékboltban, amikor elmentünk, hogy megvegyük a vásznat és a festékeket. De engem mindez nem érdekelt, vonzott a kihívás.

Amikor azonban befejeztem a képet, megfogadtam, hogy ez volt az első és az utolsó olajfestményem. Ekkora nyomásra, amekkorát a barátomnak való megfelelés jelentett, nem akarok többet dolgozni. Azóta persze született vagy száz olajjal festett képem.

Nem sokkal az után, hogy László barátja elvitte a képet bekeretezni, csöngött az akkor még amatőr festő telefonja. “A képkeretező hívott, hogy többen kérdezték, ki festette a képet az orgonákról. Ekkor gondoltam először arra, lehet, hogy hivatásszerűen a festészettel kellene foglalkoznom.”

Albert László festőművész a Batthyány Kastélyszállóban rendezett kiállításon
Albert László festőművész a kortárs kiállításon

Betonkeverés és francia lazaság

A fiatal és lelkes fiú több szakembert, tanárt, festőt keresett fel Magyarországon. Ekkortájt történt, hogy egy másik gyerekkori barátja, aki Marseille-ben dolgozott egy generálkivitelező mellett, megmutatta francia főnökének László rajzait. A férfi maga is rajongott a festészetért, így azonnal üzent a magyar fiúnak, hogy ha pénzt akar keresni, menjen ki hozzá dolgozni. A munka betonozással indult, a rajzolásra, festésre éjszakánként jutott idő.

Tizenkét órákat dolgoztunk” – idézte fel Albert László. “Előfordult, hogy hosszasan kellett áztatni a kezemet a meleg vízben ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjam fogni az ecsetet. Minden pénzem az anyagokra ment el, ettől függetlenül nem akartam átadni magam a kesergésnek. A hétvégék kizárólag a festésről szóltak. Csak álltam a rengeteg profi és amatőr festő mellett St. Tropez-ban, és tátottam a szám, amint egyetlen csíkból öt perc alatt komplett alkotás született. Próbáltam átvenni azt a fajta francia lazaságot, ami akkoriban nekem még nem ment. Úgy éreztem, hazaértem. Még jobban rákapcsoltam a festésre. A képeim fotóit mindenhova magammal vittem, a kezdők lelkes önmenedzselésével próbáltam megmutatni magam a világnak, amit akkoriban még tényleg csak egy szűk kör képviselt. Portrékat és aktokat rajzoltam, főleg a tankönyvek instrukciói alapján.”

Ettől kezdve folyamatosan történt valami, ami Lászlót közelebb vitte az álmaihoz. Az egyik francia festő megmutatta a menedzserének László képeit, aki akkor már biztonsági őrként dolgozott ugyanannál a cégnél.

Este annak rendje és módja szerint bezártam szépen mindent, addigra már elő voltak készítve az eszközök az irodában. Előfordult, hogy este nyolctól hajnalig kizárólag csak anatómiai kezet rajzoltam, követve a francia mentorok online utasításait. Közben persze tanultam a nyelvet, és kerestem a saját stílusomat, a saját témáimat.”

Hazai debütálás és provokáció

Néhány év után László hazajött. Az inspirációktól és a pozitív visszajelzéstől felbátorodva, bejelentkezett a hazai fesztiválokra. Az egyikre a háromszor két méteres, Paparazzi  című alkotásával sétált be, amely Krisztus megfeszítését ábrázolja, amint azt egy UV-színű láthatósági mellényes fotós kapja lencsevégre.

Kicsaptuk a biztosítékot rendesen. Pedig több vallási képviselőt is megkerestünk azzal kapcsolatban, hogy mi számít szentségtörésnek, és mi nem. Azt semmiképp nem tartom felesleges provokációnak, ha az ember szeretné felhívni a művészetére a figyelmet.”

A Magyar Nemzeti Galéria Újrafestett valóság című rendezvényére már személy szerint őt is meghívták. “Oscar-díj-átadásnak éreztem. A Huszárok című festményemmel neveztem. Siker lett” – idézi fel.

Nők és komor tekintetek

Közben vissza-visszajárt Franciaországba, ahol a 20-as évek stílusa, annak is a kissé plakátszerű art déco irányzata vonzotta. A kérdéseink, hogy miért vannak túlsúlyban a nők a képein, és miért hangsúlyos a festményein a divat, elsőre gondolkodóba ejtik, nem is tud hirtelen frappáns választ adni.

Talán azért, mert nehéz ennél jobban megfogni a szépséget. Szerintem a házasságom is erre a témaválasztásra inspirál. Néha megkapom, hogy komorak a tekintetek, ennek az okait is nehéz megfejteni. Ezt részben a hazai környezet határozza meg, azt hiszem.”

Ami a hazai bemutatkozásokat, kiállításokat illeti, a festő nyitott minden lehetőségre.Minden egyes festményem egy-egy darab belőlem. Úgy tekintek rájuk, hogy ezek az én ujjlenyomataim a világban, ezek azok, amik megmentenek az elmúlástól.”

László szerint tartozhatna itthon ide is, oda is a kortárs festészeten belül, de ő a saját útját szereti járni. Időnként kap is “hideget-meleget”.

“Valakit egyenes irritál ez a hozzáállás, vagy irritál a történetem, a képeim. Szerencsére ez a kisebbség. Össze nem lehet ezt hasonlítani azzal a temérdek pozitív visszajelzéssel, ami rendszeresen érkezik a hazai és külföldi közönségtől. A Louvre Carrousel termében több képemet is kiállították. Ráadásul ma már egyáltalán nem ez az egyetlen lehetőség Párizsban a bemutatkozásra. Mégsem kell madzagot kötni a lábamra, nem vagyok az a típus, aki elszáll a sikereitől.

Megosztás Facebookon