nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
“Szeretem érezni a kezem indulatát” – interjú Kemény György képzőművésszel

“Szeretem érezni a kezem indulatát” – interjú Kemény György képzőművésszel

Andersen Dávid

“Szeretem érezni a kezem indulatát” – interjú Kemény György képzőművésszel

Tervezett kutyából hidat, karakteres véleménye van a vizuális kultúránkról, és úgy érzi, művészetével ha picit is, de hozzájárult a Szovjetunió lebontásához. A 81 éves Kemény Györggyel beszélgettünk.
Andersen Dávid
Andersen Dávid

Kemény György munkásságának jelentős részét képezik a filmplakátok, ő azonban magát egyértelműen képzőművészként definiálja.

“Régen az ilyet grafikusnak hívták, de

ma a grafikus már nem Dürer vagy Cranach, hanem az a gyerek, aki kiteszi a táblát a lépcsőházba, hogy fél óra alatt megcsinálja neked a névjegykártyát

– mondta Kemény György, aki a nyolcadik X ellenére frissebb és energikusabb, mint jó néhány fele ennyi idős ember. Karrierje során tervezett plakátot, lemezborítót, katalógust de számtalan reklám, és társadalmi célú hirdetés is az ő keze munkája. Emellett készített kis-, és nagyplasztikát, modern installációt, de a performanszoktól sem riadt vissza, ezt beszélgetésünk elején rögtön bizonyítja is, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a padlón fekve készítünk róla pár képet a cikkhez.

Kemény György és az

Kemény György és az “indulati absztraktok” (Fotó: plakatfiu.com/Badits Marcell)

Kemény György 1936-ban született, és már gyerekként nagyon szeretett rajzolni, de más művészeti ágak is érdekelték. 1956 és 1961 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, az utóbbi évtizedekben pedig többek között a párizsi Centre Pompidou-ban állíthatta ki a magyar filmről szóló installációját. Az utóbbi évtizedekben kizárólag csak számítógéppel alkot.

Egy korai alkotás reprodukciója (Fotó: Kemény György)

Egy korai alkotás reprodukciója (Fotó: Kemény György)

“1998 óta nem csináltam papírra semmit” – mesélte Kemény György. “A XXI. században csak digitális nyomatokkal dolgozom, állati jó, hogy nem kell vele a nyomdába rohangálni. A digitális technológiáktól megújult a világ, az internetnek és az okostelefonoknak köszönhetően a kép nagyon fontos lett a világban. Pedig

a vizuális kultúránk általában elég rossz, mert az emberek nem látnak a szemükkel. Néznek, de nem látnak. Nem kíváncsiak az emberek, nem bízzák magukat az érzékszerveikre.

Az a baj, hogy rettenetesen konzervatívok vagyunk. A művészeti gimnáziumban, ahová jártam, volt egy igazgató, akit nagyon szerettem. Ő mondta, hogy Magyarországon szörnyű a vizuális kultúra, mert a magyar irodalmi, verbális kultúra, és amit nem lehet megfogalmazni, azt nem tudjuk értelmezni. Egy régi barátom mondta, hogy ha valaki értelmiségi, tud gondolkodni, és ennek ellenére bemázol mindenfélével papírokat meg vásznakat, meg gyurmázik a kezével, azt börtönbe vetné, mert a gondolkodó embernek az a feladata, hogy gondolkodjon, olvasson, írjon, beszéljen. A sors fintoraként ez az úr egyébként műgyűjtő lett. Szerencsére a fiatalokon úgy látom, hogy nagyon érdeklődőek, a kortárs kiállításokon, plakátkiállításokon rengeteg a fiatal.

Két napja egy nagyon kedves fodrászlány vágta a hajamat, Andinak hívják, kérdeztem, hogy tud-e a “névrokonáról”, Andy Warholról. Sose hallott róla, de aztán elment fésűért, és amikor jött vissza, már a telefonján nézegette Warhol életművét.

“Az a baj, hogy rettenetesen konzervatívok vagyunk” (Fotó: plakatfiu.com/Badits Marcell)

Kemény Györgynek egyébként, annak ellenére, hogy heti 80-90 órát eltölt asztali számítógépe előtt, nincs okostelefonja.

“Akartam venni, aztán megkérdezte tőlem az eladó, hogy biztos vagyok-e benne, hogy ennyi hülyeséget akarok nézegetni nap mint nap – emlékezett vissza a művész. – Jóval fiatalabb volt nálam, és azt mondta, ő is unja az egészet, úgyhogy inkább nem akartam. Az asztali gépemen viszont sokat Facebookozok, de csak otthon, néha előfordul, hogy kérdeznek tőlem valamit, és ha nem válaszolok azonnal, kérdezik, hogy miért nem – nos, azért nem, mert nekem ehhez haza kell mennem először, megnézni, hogy miről van szó.”

A művész egyébként a digitális és egyéb technológiai megoldásoknak elkötelezett híve. 1978-79 környékén a legendás FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja) például működő tévékből épített “szőttest” egy textil témájú kiállításra.

“Szőttes” ragtapaszból… (Fotó: Kemény György)

“Bán András szervezte, Textil textil nélkül volt a címe, ez pedig egyből felhívás volt a táncra, hogy itt nem a szövőnők fognak beszélgetni cukros ételekről, hanem, hogy nekünk művészeknek mi jut eszünkbe erről – mesélte Kemény György. – Elkezdtem nézelődni textil témában, és találkoztam a vászonkötés módszerével. Fitz Péter a velemi textiles művésztelepen hasonló avantgárd dolgot szervezett. Dominóból, ragtapaszból, gyertyából készítettem ilyen fonatokat így jutottam el ahhoz, hogy kilenc tévéből is hasonló installációt építsek. Ezeket a mai napig nagyon szeretem. Szokatlan ötlet volt, de akkor azért nem én voltam az egyetlen, sok avantgárd művész lógott ki a sorból. Persze voltak, akik húzták rá az orrukat, hogy ez nem művészet, de nekem erre van egy kedvenc mondatom, amit sajnos nem tudom, ki mondott, de már 30-40 éve nagyon egyetértek vele:

az új művészet mindig az, amit a többi ember, sőt a művészettörténészek sem tartanak művészetnek.

De ez mindig így volt, például az impresszionisták annak idején nem mehettek be a Grand Palais-ba, a bejárat mellett egy sátorban mutogatták a műveiket, az emberek meg néztek, hogy mi ez a hülyeség. Egyébként a tévéshez hasonló dolgoknak Nam June Paik volt a nagymestere, ő 1977-ben például egy videós dzsungelt rendezett be.”

...és tévéképernyőkből (Fotó: Kemény György)

…és tévéképernyőkből (Fotó: Kemény György)

Hasonlóan formabontó alkotásaiért Kemény György több kritikát is kapott művésztársaitól, neki azonban csattanós válasza van a fintorgóknak.

“Amikor a konzervatív kollégák elkezdik, hogy az internet meg a hasonló dolgok nem elég művésziek – sajnos jó páran vannak, akik nem hajlandóak foglalkozni ilyesmivel –, meg a vászon és a festék illatát emlegetik, azzal nem tudok mit kezdeni – mondta a művész. – A számítógépes dolgaimmal kapcsolatban kérdezte valaki, hogy mi van, te is áruló lettél?. Én meg erre azt kérdezem, hogy miért, hát a képernyő is csak egy üres felület, amit fel lehet tölteni jelentéssel.

Régen, alkotás előtt az egy korty unicumomat az üres papír előtt ittam meg, ma van üres monitor.

Van erről egy gondolatbeli történetem, ami persze sosem történt meg, de mindent elmond: Giotto meglátogatja Leonardót – mondom, hogy elvi történet, mert több mint száz év van közöttük. Szóval meglátogatja Leonardót aki épp befejezte a Mona Lisát. Giotto megkérdezi, hogy mi ez az egész, hát ilyen csurgós festékkel, ilyen szar vászonra festeni, hát mi lesz ebből húsz év múlva?! Szóval megpróbálja meggyőzni Leonardót, hogy dobja ki a francba, mert a rendes festők a falra festenek. De Leonardo nem dobta el, és neki lett igaza, mert egy új technika, egy új anyag nem jelenti a szellem hanyatlását. De hát ettől avantgárd az avantgárd is, és ettől feltalálók is a művészek! Aki a régi dolgokat ismételgeti, az csak egy utánozó majom, sajnos ilyenből sok van.”

Kutyahíd és a Konzervatív szék

Ha pedig formabontás, Kemény György valószínűleg az ilyen jellegű lázadás egyik legsokoldalúbb figurája a magyar művészettörténetben.

Kemény György és a Konzervatív szék (Fotó: Kemény György)

Kemény György és a Konzervatív szék (Fotó: Kemény György)

“Alapvetés, hogy engem a tervezőgrafika mellett mindig ugyanannyira vagy még jobban érdekelt maga a művészet – mondta a többek között Munkácsy-, és Konecsni-díjas alkotó, aki ma már a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. –  Apukám még 1947-ben elvitt a Károlyi-palotába, egy absztrakt kiállításra. Tizenegy éves voltam, piros volt a fülem az izgalomtól, imádtam! A hetvenes években jött a koncept-korszakom, akkortájt nagyon sok festő döntött hasonlóan, ez egyébként művészettörténeti szempontból is fontos volt, hogy nem szépeket festünk a vevőnek, hogy ott lógjon a lakásban, hanem gondolatokat közlünk. Nem műtárgyakat hozunk létre, hanem gondolatokat jelenítünk meg vizuálisan. Papp Gábor csinált is egy alkotói csoportot, ahová felvette a Schmal Karcsit, meg engem. Csak annyit kértem tőle, hogy hadd ne kelljen plakátokat csinálnom, mert azzal tele van az utca, de erre azt mondta, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Így jött létre a Kutyahíd, amihez a saját kutyámat, Tinit használtam fel. Persze először megterveztem a híd belsejét, komoly műszaki rajzon, mert

a tréfát meg a művet nagyon komolyan vesszük, azt nem lehet csak úgy odakenni.

A

A Kutyahíd műszaki rajza –  a tréfát és a művészetet komolyan kell venni! (Fotó: Kemény György)

“A kiállításon viszont az igazi kutya szerepelt, mondtam neki ilyenkor, hogy

Tini, koncept-kiállítási műalkotás vagy, ezt ki kell bírni!

és akkor fél órákat simán állt ott. De csináltam performanszokat is, ezért sem mondom azt magamról, hogy grafikus vagyok. Egyet nem csináltam: olajfestményt, mert az nehezen szárad, meg folyik, meg csillog is, én meg sokkal jobban szeretem a matt felületeket. Persze szeretem Rembrandt műveit is, de én sosem lennék Rembrandt, ebben a tekintetben Giottóval vagyok.”

Tini kutya koncept-art műalkotásként (Fotó: Kemény György)

Tini kutya koncept-art műalkotásként (Fotó: Kemény György)

A hatvanas évek végén, a pop-art láz csúcsán a performanszok mellett további installációk is készültek.

“1968-ban volt az első egyéni kiállításom a Fészek Klubban, oda megcsináltam a Laokoón-csoportot színes plasztikából és több igen színes pop-art képet – mondta Kemény György. –  Két év múlva megcsináltam fémcsipeszből az Eiffel-tornyot is, de azt csak úgy, az otthoni polcomra. A kiállításnak nagy sikere volt a szokatlansága miatt, persze pont ezért egyből be is tiltották, talán, ha egy hétig nyitva volt. Egy év múlva aztán fordítottam egyet a dolgon: rákaptam az ezüstre és az alumíniumra, ezért konzervdobozokból kezdtem mindenfélét tervezni. Akkor készült a Konzervatív szék, meg Giacometti lába is. Terveztem egy motorbiciklit meg egy magyar zászlót is konzervekből, de ezek kiállítását már eleve elgáncsolták a konzervatív, párthű kollégák.”

Az otthoni polcra készült Eiffel-torony (Fotó: Kemény György)

Az otthoni polcra készült Eiffel-torony (Fotó: Kemény György)

Plakátok és a Szovejtunió megszüntetése

Bár Kemény György nevét sokan filmplakátjai kapcsán ismerik, nem, szereti, ha csak ezzel azonosítják. Pedig olyan filmekhez készített változatos technikával készült plakátokat, mint Chaplin A kölyök-semmittevők című burleszkje, Truffaut 451ᵒ Fahrenheitje vagy például a Garas Dezső nevével fémjelzett Régi idők focija, amely mai napig az egyik kedvence.

Jaj, a Garas ki ne maradjon, ezt nagyon szeretem! (Fotó: plakatfiu.com/Badits Marcell)

Nagyon korán voltak a vetítések, amikre el kellett mennünk, hogy megnézzük a filmet, ezért én a legtöbb filmet szarnak találtam, mert én éjszaka dolgozom és általában délután 2-3 előtt nem kelek fel” – mondta Kemény György.

“Érdekes volt azokban az időkben ilyesmin dolgozni, a vetítés után kaptunk pár fotót, aztán mindenki azt csinált, amit akart. Az irodalomba, zenébe beleszóltak az elvtársak, de a plakát valamiért nem számított kultúrának, szóval abba, hogy mi miket csináltunk, egyáltalán nem szóltak bele. Ezért nagyon korszerű plakátok készültek akkor Magyarországon – egyébként az NDK-ban ugyanezt volt a helyzet –, amelyek abszolút nemzetközi színvonalúak voltak.”

Az 1968-as Velencei Biennáél plakátja és egy Chaplin-filmplakát (Fotó: Kemény György)

Az 1968-as Velencei Biennáél plakátja és egy Chaplin-filmplakát (Fotó: Kemény György)

A filmplakátokon kívül számos reklám, illetve afféle propaganda-plakát is készült, utóbbiaknál olyanokra kell gondolni, mint például az alkoholfogyasztás veszélyeit ismertető sorozat, amelyet ma társadalmi célú hirdetésnek hívnának.

Az alkohol veszélyeire figyelmeztető plakátok (Fotó: Kemény György)

Az alkohol veszélyeire figyelmeztető plakátok (Fotó: Kemény György)

“Ez egy sorozat volt, aminek a rendőrség volt a megrendelője – mesélt a fent is látható plakátokról Kemény. – Szerencsére itt-ott volt egy-egy ilyen forradalmár főnök, aki azt mondta, hogy ez tetszik neki. Öt plakátból állt a teljes sorozat, tele volt vele az utca. Apukám mondta még hat éves koromban, hogy Gyurika, a legfeltűnőbb plakát a sárga alapon a fekete – erre emlékeztem, és jól be is jött. Később láttam is ezeket, kisebb méretben egy kocsmában a pult fölött, persze illegálisan tették ki. Most viszont a fiam egyik barátjának a sörözőjében is felkerültek a falra a Madách térnél. Néha meghívtak kereskedelmi plakátokhoz is, azóta mondom, hogy a főiskolán a tervező grafikusokat nem csak tervezni kell megtanítani, de lyukat beszélni a megrendelő hasába is. Erre jó példa a bioponos plakát is, amit nagy örömmel csináltam, és csak utólag tudtam meg, hogy amúgy az ottani főnök utálta, de egy reklámos fickó kibunyózta nála, valami olyan indokkal, hogy megjelent a Graphis művészeti évkönyvében.

A formabontó Biopon-reklámot egy rámenős reklámos

A formabontó Biopon-reklámot egy rámenős reklámos “bunyózta ki” (Fotó: Kemény György)

Kemény György legnagyobb büszkesége szintén a plakátok világához kötődik, 1986-ban ugyanis ő tervezte a 100+1 Éves a Magyar Plakát című tárlat teljes koncepcióját, térberendezését, katalógusát, hanginstallációit és azt a plakátot is, amely hatalmas, 8×4 méteres változatban a Műcsarnok bejárata felett lógott.

“A plakát 100+1-et imádtam csinálni, hatalmas munka volt, három hónapig alig aludtam, de nagyon szerettem – mesélte Kemény György. – Néray Kati, aki akkor a Műcsarnok igazgatója volt, nagyon progresszív volt, a párizsi, New York-i kiállításokkal azonos színvonalú kiállításokat szervezett. Megkérdeztem tőle, hogy mikor akarja látni jóváhagyásra a munkát, azt mondta, soha, majd a megnyitón, szóval teljesen szabad kezet kaptam. Valami kétezer plakátot raktunk ki, kölcsönöztünk régi autót, meg berendezési tárgyakat is, mert kitaláltam, hogyan lehet majd egy irányba végigmenni a kiállításon – ahogy a magyar történelmen is. Akkor még nem nagyon volt példa ilyesmire. Gratuláltak is később, hogy végre nem négy irányba szélednek szét az emberek a Műcsarnokban. Mária Terézia mellszobrától indultunk, koronként megfelelő zenei aláfestésekkel és a végére megérkeztünk egy igazi diszkóba. A homlokzatra megcsináltuk a kiállításra készült könyv borítóját is.”

A

A “plakát 100+1” gigantikus installációja a Műcsarnok előtt (Fotó: Kemény György)

“Kézzel festettem meg, mert annyira drága lett volna fotón megcsinálni. Este 8-9-ig dolgoztunk a kiállítással, utána én mentem festeni kézzel. Kapcsolódik ehhez egy vicces történet is, mert a homlokzat úgy volt megcsinálva, mintha kiütné a helyéről a Műcsarnok oszlopait. Ezeket habszivacsból csináltuk meg, de úgy volt lefestve, hogy teljesen élethűnek látszott. Na, egy ilyen oszlop-darabot egyszer elejtettek és elkezdett gurulni a járdán. Egy idős házaspár meg majdnem szívrohamot kapott, mert pont feléjük gurult, ők meg csak annyit láttak, hogy ez a hatalmas kődarab közelít. Egyébként a kiállítással kapcsolatban van egy kiegészítő történetem is: én ezzel döntöttem meg a Szovjetuniót. Az történt ugyanis, hogy amikor a kiállítás zajlott, itt járt Gorbacsov, én meg a tévében láttam, amikor megkoszorúzta a Hősök terén az ismeretlen katona sírját. Közben láttam, hogy egy pillanatra megáll és a Műcsarnok felé néz, majd földbe gyökerezik a lába. Utána tovább lépett, de látszott, hogy nagyon gondolkodik, hogy mi ez, hogy itt nem az ő arcképe lóg vagy a Kádáré… aztán olyan arcot vágott, mintha csak azt mondta volna: “nem kellene abbahagyni ezt az egész baromságot?”. Néhány hónap múlva meg bejelentette, hogy vége a Szovjetuniónak. Szóval azóta is úgy érzem, valamennyi közöm volt hozzá.”

A kilencvenes évektől és a nyugati nyitástól aztán mindenki a meggazdagodást és a temérdek lehetőséget várta, de ezek a várakozások például Kemény György esetében sem bizonyultak megalapozottnak.

“A 100 plusz 1-ért mindenki odavolt, tömegek látogatták a kiállítást, érdekelte az embereket – mesélte a művész. –  Azt mondták, hogy na most aztán tele lesztek melóval. De a Mokép épp a megnyitó napján jelentette be, hogy ennyi volt, nincs több plakát, mert a grafikus drága, meg a konzervatív emberek nem is szeretik, szóval mostantól átvesszük az amerikai eredetit és kész. A Műcsarnokban is ugyanakkor szűntek meg a kiadványplakátok is, szintén azért, mert drága volt. Egyébként a kilencvenes években, amikor mindenki nagy fellendülést várt, nekem inkább kudarcokkal kellett szembenéznem. Jó példa erre a Fővárosi Állat- és Növénykertnek tervezett logóm. Akkor találták ki, hogy nevezzék el Zoo Budapestnek, hogy több legyen a látogató. Akkor terveztem ezt, de aztán semmi sem lett belőle.”

A Budapest Zoo sajnálatos módon elvetett logóterve (Fotó: plakatfiu.com/Badits Marcell)

A Budapest Zoo sajnálatos módon elvetett logóterve (Fotó: plakatfiu.com/Badits Marcell)

1998-ban aztán jött a digitális “átállás”, Kemény György azóta csak számítógépen dolgozik, ahogy ő nevezi “indulati absztraktokat” készít.

“Nagyon szeretek fotózni, eleve úgy készítem a fényképeket, hogy hátha feldolgozom később” – mondta a sokoldalú művész.

Pár hónap alatt több ezer fotót csinálok. Aztán elhelyezem a képernyő közepére a fotót, fogom magam, iszom egy kis unicumot, aztán indulatból elkezdem köré rajzolni absztrakt formák körvonalait, ehhez szeretem Matisse színeit felhasználni.

Utána, ha ez megvan, akkor már csak az ipari rész van hátra, hogy szinte pixelenként egyenletesre színezem. Eredetileg csak sima csíkok kerültek a képre, de aztán egyre vadabb, amőbaszerű alakzatok lettek belőlük. Nem szeretem a sima dolgokat, a fújópisztolyt, meg a grafikai programokkal tuningolt dolgokat.

Szeretem érezni a kezem indulatát.

Kemény György alkotó szelleme ma is ugyanolyan friss, mint a művei. Folyamatosan ötletel és minden sarokban észreveszi a formákat, a színeket.

Most nézem, hogy ezek között van némi rokonság –  A Műcsarnoknak készített szatyor és egy mai indulati absztrakt (Fotó: plakatfiu.com/Badits Marcell)

“Imádok dolgozni, akkor is, most is – mondta a művész. –  Jó lenne, ha az emberek picit nyitottabbak lennének, ha nyitott szemmel járnának a világban.

Ennyi szomorú embert, mint mondjuk nálunk a metrón, sehol nem látsz. Pedig elég csak kilépni az ajtón és ott vannak a gyönyörű fák, vagy az épületek, de ez nem érdekli az embereket.

Régen is előfordult, de most is, ha van egy-egy szokatlan munkám, megkérdezik, hogy Gyuri, nem látod, hol élsz?. Dehogynem, az Univerzumban, a Tejút-rendszerben, azon belül a Naprendszerben, a Földön és Európában. És akkor most mi van? Mindenki belefonnyad a maga kis szűk ketrecébe, ez pedig borzasztó! A konzervativizmus ugyanis a világgal való szembesülés hiánya, a világ meg nem értéséből fakad, nincs benne kíváncsiság vagy érdeklődés. Borzasztó ez a hozzáállás, hogy ezen kívül nincs világ, mert ebből semmi sem születik, azok csak az új dolgokból és a kíváncsiságból sarjadhatnak ki.”

Újévi üdvözlet (Fotó: Kemény György)

Újévi üdvözlet (Fotó: Kemény György)