Régen minden jobb volt… na jó, nem minden, de a moziplakátok biztosan!

Az elmúlt héten mutatták be a Marvel-univerzum legmenőbb és leglazább sorozata, a Galaxis őrzői második részét. A folytatás méltó az elődhöz és a rendező, James Gunn hírnevéhez, vicces, szexi, a szó legjobb értelmében tahó ökörködés meglepően őszinte, érzelmes és megható pillanatokkal, tulajdonképpen a tökéletes randifilm. Ne is szaporítsuk a szót, megírtuk már mindezt bővebben kritikánkban. 

Az ok, ami miatt felhozzuk most mindezt, ez:

Igen. A moziplakát. Amely azért kívánkozik ide, és amely köré azért szánunk egy külön cikket, mert jó.

Annak pedig, hogy egy nagy költségvetésű mozifilm plakátja 2017-ben jó, komoly hírértéke van.

Az ilyesmi nagyon ritka ugyanis. A plakát – és a film – értékéből persze nem von le semmit, hogy az egész a 80-as évek iránt érzett nosztalgiára épít – ezt valószínűleg még azok is érzik, akik nem is éltek akkor –, legutóbb ugyanis akkor készültek ennyire színes, akciódús, az összes fontosabb szereplőt felvonultató poszterek. Egyúttal persze lehangoló is, hogy vicceskedős-összekacsintós nosztalgiázás kell ahhoz, hogy egy moziplakát jó legyen, de hát ez van.

 A dolog már csak azért is furcsa, mert – ahogy TóCsa kollégánk fent linkelt, alapos kritikája is kifejti – soha nem volt olyan jó dolguk a szuperhős- és mozirajongóknak, mint most. A Marvel stúdiója ontja magából a rosszabb esetben egész jó, jó esetben (és szerencsére ebből van több) szerethető és izgalmas franchise-filmeket, amelyekben itt-ott még a rendezők saját kézjegyei is fellelhetők, nem csak a forgatókönyveket ezerszer újraírató és a készülő mozit ezerszer újravágató producereké. 

A plakátok viszont… Á, hagyjuk. 

Nem, mégse, ne hagyjuk! Nézzünk meg pár példát az utóbbi évekből! Kezdetnek – csak hogy a Marvelnél maradjunk – itt van az egész őrületet elindító Amerika kapitány folytatása, A tél katonája plakátja. Nézzük csak!

Igen, ez az a film, amelyben Chris Evans menőbb, mint az elsőben, összegabalyodik Scarlett Johanssonnal, és egy robotkarú, szótlan orosz szuperügynökkel harcol csodásan koreografált akciójelenetek mentén. Plakátnak pedig megkapjuk Amerika kapitányt egyedül, profilból, amint éppen rosszul érzi magát. Kihagyott ziccer? Nem kifejezés!

Korunk plakátjainak egyébként is egyik fő – de ettől még érthetetlen – kliséje ez: A Magányos Hős, Amint Éppen Rosszul Érzi Magát. Nézzük például a Szellemlovas első részének plakátját. Oké, a film elég rossz volt, na de könyörgöm, ez volt az a Marvel-adaptáció, amelyben az alapjáraton is idegbeteg Nicholas Cage

lángoló, koponyafejű motorossá változott, aki egy lánccal a kezében tért vissza a halálból, hogy bosszút álljon,

hát ha ez nem ordít eltorzult arccal, fejhangon (tehát, mint Nicholas Cage egy átlagos napon) menő plakátért, akkor semmi! Ehhez képest mit kaptunk? Ezt:

Valószínűleg értitek, mire akarunk kilyukadni, de most már ne álljunk meg itt! Szerepeljen egy szintén friss videojáték-adaptáció, az Assassin’s Creed is, amelyben Michael Fassbendert egy high-tech géphez kötözik, hogy génjeiben tárolt emlékeibe behatolva háztetőkön ugráló bérgyilkost játszassanak vele, természetesen több száz évvel visszarepítve őt az időben, hogy miért? Mert videojátékok, azért! Szóval itt a plakát:

Érzitek a bizsergető késztetést, hogy megnézzétek a filmet? Nem? Ne aggódjatok, nem bennetek van a hiba!

Ha már Michael Fassbendernek hála eljutottunk a moziplakátipar másik nagy kliséjéhez, a Nagy Fej-szindrómához, lássunk egy újabbat, a Nagy Szemet! Íme ezzel próbáltak minket moziterembe és 3D-szemüveg mögé csalogatni az Avatar marketingesei nyolc (!) éve:

Az Avatart mindenki látta, úgyhogy nincs szükség arra, hogy részletezzük, mennyire látványos dolgok történnek benne, ezek szerint tehát azt sem kell kifejtenünk, mennyire lehangoló ez így: egy fél arc és egy nagy szem. A plakátra ráadásul elfért még egy ordas klisé, a kék-sárga színek unalomig reciklált használata. 

Tudjuk-tudjuk, unalmas már ez a fikázás anélkül, hogy felvillantanánk valami pozitívat, vagy legalább utalnánk rá, hogy is kellene ezt csinálni. Hát tessék. Íme egy újabb dögunalmas kliséhalmaz, ezúttal Scarlett Johanssonnal, aki lenyűgözően látványos Ghost in the Shell hollywoodi változatának robotlányát játszotta:

Anélkül, hogy belemennénk holmi esztétikai elemezgetésbe, egyszerűen megmutatjuk ugyanezen történet eredeti, 1995-ös anime-változatának japán poszterét. Tessék:

Érzitek a különbséget? Így néz ki egy nagyon jó moziplakát. Bizarr, elgondolkodtató, eszköztelen, egyszerre provokatív és nyomasztó, az ember tudni szeretné, ki ez a robot, mi történik vele, és miért ilyen szexi. A legendásan prűd Hollywood persze nem merte megmutatni a meztelenséget a filmváltozatban, inkább felöltöztették Major karakterét robotruhába. (Scarlett Johanssonon egyébként valószínűleg nem múlt volna, ő ugyanis nagyon sokat meztelenkedett a nagyszerű Under the Skin című filmben, igaz, ott nem robotot, hanem űrlényt alakított.)

A különbség még látványosabb a Star Trek-filmek esetében. Itt van szegény Benedict Cumberbatch a Sötétségben (Into Darkness) plakátján, Egyedül Sétál És Nagyon Rosszul Érzi Magát:

…És itt van a fenti film eredetijének (illetve ez a történet ügyes csavarjai ismeretében nem pontos szó, maradjunk abban, hogy szellemi elődje), az 1982-es Khan haragjának posztere:

Őszintén, melyiket raknátok ki a falra? Na ugye! (Slusszpoén: mindkét film hasonlóan jó!)

A Rossz Moziplakát-szindróma annyira elhatalmasodott, hogy még a most készülő, nyíltan vicces, retrós, a hetvenes évek filmjeit és képregényeit megidéző Thor: Ragnarök beharangozó plakátját is sikerült elrontani, pedig ezt a filmet a fantasztikus Taika Waititi rendezi! És mit kapunk?

Chris Hemsworthöt, Amint Éppen Nagyon Rosszul Érzi Magát!

Hogy mi és hol romlott el, nehéz megmondani. Sokak szerint az egészről a legutóbbi Batman-trilógia tehet, pontosabban a tény, hogy annyira sikeres lett. A filmek – a Batman: Kezdődik, A sötét lovag és a Sötét lovag: Felemelkedés – középpontjában a főhős testi-lelki harca áll legalább annyira önmagával, mint Jokerral és Bane-nel, és a plakátok is ezt tükrözik: egyedül áll, szomorúan, dühösen, magányosan. Így:

Ezzel kezdődött a legújabb trend, amely szerint a szuperhősök sötét oldalát is meg kell mutatni, és legalább némi pszichológiai realizmust és komoly drámát kell fecskendezni az addig önfeledt szuperhős-alműfajba. Ha már Batmannél tartunk, meg kell mutatnunk a plakátok sokadik kliséjét: Magányos Alak, Hátulról, A Világ Ellen:

Bár a fenti trend manapság szerencsére megtörni látszik (vö. A galaxis őrzői, vagy éppen a fenti Thor-film), ez a plakátokban valamiért csak nem mutatkozik meg. 

Igazán nem kenyerünk a “régen minden jobb volt”-ozás, de az tény: két-három évtizede még komolyabb, önálló művészeti ágként tekintettek a plakáttervezésre, még akkor is, ha a poszter tárgya nagy költségvetésű sikerfilm volt. Itt van egy klasszikus példa: az 1978-as Superman. Nincs szüksége semmire, csak pár felhőre egy szivárványszínű sugárral és a jól ismert logóra, mégis milyen erőteljes!

Ez pedig az Ördögűző, négy évvel korábbról. A kép, melyet mindenki ismer, és amely egyébként lehetne kliséhalmaz is (ha ma készülne, az is lenne, elrontanák), mégsem az, hála a tökéletes kompozíciónak, a fényeknek és az egész kép által sugallt nyomasztó, rejtélyes hangulatnak. Ha nem tudunk semmit a filmről (amelynek ez konkrétan az egyik képkockája), akkor is érezzük: itt hamarosan elszabadul a pokol. Szó szerint.

A Szárnyas fejvadász szintén klasszikus plakátját csak egyszerűen idetesszük:

Ahogy a Vissza a jövőbe eredeti poszterét is. Nincs még egy kép, amely ilyen ügyesen adná vissza egyszerre egy film alapötletét és hangulatát.

A plakátművészet azóta is (azaz lassan negyven éve) meghaladhatatlan darabja az Alien-poszter, amely tökéletesen használja a szöveget is:

Hogy még egyszer, sokadszorra is aláhúzzuk ezen összeállítás mondanivalóját: íme a most a mozikba készülő Alien: Covenant posztere:

Ide, a végére még egy tanulságlevonás és egy frappáns zárómondat kívánkozna, mostanra azonban a végkimerülésig panaszkodtunk, és végképp házsártos, mindenen elégedetlenkedő kisnyugdíjasnak érezzük magunkat, úgyhogy inkább csak simán elbúcsúzunk, méghozzá a legjobb Star Wars-epizód, A Birodalom visszavág plakátjával. Természetesen az eredeti 1981-essel.