nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Akarsz egy jó, felszabadítót sírni végre? Ez a te esti programod! – Radnóti Színház: Futótűz

Akarsz egy jó, felszabadítót sírni végre? Ez a te esti programod! – Radnóti Színház: Futótűz

A végével kezdem: az előadás utolsó jelenetétől kezdve megállíthatatlanul peregtek a könnyeim. A taps arra volt jó, hogy befelé fordítsa a sírást, de azután sem akaródzott fölállni, kimenni a pesti éjszakába, és nem gondolni azokra, akikkel talán ugyanez éppen most történik.
Mihalicz Csilla
f Ajánlom

Azt hittem, míg meg nem néztem, ki is ez a szerző, aki ilyen elemi erejű hatást képes kiváltani belőlem, hogy csakis nő tudhatja így ábrázolni, mit tesz egy hímsoviniszta társadalom és a háború a nőkkel. De tévedtem: Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró, rendező nyolcéves fiúcska volt, amikor családja előbb Franciaországba majd Kanadába menekült a libanoni polgárháború elől. Sejtették a szülei az előzményekből, hogy ha az etnikai és vallási egyensúlyra épült libanoni társadalomban egy szikra fellobban, az olyan lesz, mint a futótűz. Nem várták meg, mi lesz belőle – mint azok, akik Szíriából most próbálnak az egész világon át menekülni –, tudták, hogy gondolkodás nélkül ott kell hagyni mindent.

Alföldi Róbert rendezése és Menczel Róbert díszletei nem tukmálják a nézőre, hol játszódik a történet. Bárhol lehetnénk. Vagyunk valahol, a szereplőkkel egy szorítóban, bokáig érő csikorgó homokban vagy inkább porhóban, olykor a szorító peremén, máskor előtte vagy mögötte, ahol meghatározhatatlan mintázatú barlangszerű falak határolják a teret, amelyekre mintha futóhomok-barázdákat mázoltak volna. Ez a meghatározhatatlan tér a falu, a harctér, a kínzókamra, a sír és az otthon – az élet. A darabban elhangzik néha Libanon neve, de persze mindenki a mai Szíriára gondol. Meg arra, hogy mennyire jó, hogy itt ülünk a meleg és sötét nézőtéren, nem odaát.

 

Mouwad egy átlátszó tiszta cseppben mutatja meg a tengert: egy nő sorsában az ábrázolhatatlant, a háborút. Nem azt, amikor egyik ellenség a másikat mészárolja, hanem amikor korábbi szomszédok, barátok egymást, fiúk az apákat, gyerekek bárkit, aki az útjukba kerül. Mindezt úgy, hogy a színpadon talán ha két puskalövés dördül el, és a szereplők nem tunkolnak könyékig a vérben. Minden a pszichében zajlik, a szemekben mutatkozik meg, a szavakból tör elő, és a néző szívébe talál. Ebből a szempontból igazi színészi bravúrt láthattunk még egy olyan “mellékszereplőtől” is, mint Pál András (Nihad szerepében). Ahogyan “premier plánban”, a tekintetek által keresztre feszítve megtörtént az átváltozás a vörösbe boruló szemében, a testtartásában, anélkül, hogy megmozdult volna, ahhoz foghatót ritkán látni. Nem eljátszotta, hanem minden sejtjében megélte tragikumának felismerését.

Kováts Adél és Lovas Rozi
Kováts Adél és Lovas Rozi (Fotó: Dömölky Dániel)

Az asszony, aki van is, meg nincs is

De nem így kezdődött. Hanem úgy, hogy egy asszony (Kováts Adél) állt a színpadon egy liftakna-szerű üvegkalitkában, mint aki él is, meg nem is. Rezzenéstelenül, akár egy szobor, nézte, ahogy megtelt a nézőtér. Aztán bejött a színpadra – mintha az asszony más világban lenne –, egy esetlen közjegyző (László Zsolt), és behívta ennek az asszonynak a huszonéves ikergyerekeit, hogy felolvassa nekik elhunyt anyjuk végrendeletét. Eleinte nem látszik, Jeanne-t (Martinovics Dorina) és Simont (Olasz Renátó) hogyan érinti az anyjuk halála – hallgatnak. Akárcsak az anyjuk, élete utolsó öt évében. A vagyonán kívül egy-egy borítékot hagyott rájuk, azzal a kívánsággal, hogy ne bontsák fel, hanem az egyik a bátyjuknak, a másik az apjuknak adja oda. Simon kifakad és meglepően elkeseredett haraggal kezdi szidni az anyját. Merthogy ő úgy tudta, nem él az apja. És sosem hallott még arról, hogy volna bátyja. Ki volt ez az anya, Nawal Marwan, aki a gyerekeinek nem mesélt semmit a gyökereikről? Milyen sötét titkokat rejteget a múlt kútja – ezt kezdi el kutatni a két 21. századi fiatal: egy matematikatanár és egy amatőr bokszoló.

Aki érteni szeretné, mi történt 1975 és 1990 között a lakossága vallási és etnikai különbözőségét mindaddig kényesen őrző Libanonban, az elolvashat róla egy igen tömény összefoglalót ITT. A szomszédos Szíria akkor nem kis szerepet vállalt a libanoni konfliktusban – majd alig több mint egy évtizeddel később ugyanaz a rémálom kezdődött el ott is.

 
Martinovics Dorina és Olasz Renátó
Martinovics Dorina és Olasz Renátó (Fotó: Dömölky Dániel)

A nyomozás szálai a középkorba vezetnek, abban az értelemben, hogy két mai fiatal számára középkorian konzervatívnak számít az a társadalom, melyben egy fiatal lányt elűznek, ha a szerelmétől fogant gyermeket meg akarja tartani. Nawal választhatott: meztelenre vetkőzve elhagyja a családját, faluját, ami gyakorlatilag a halállal volt egyenértékű abban a közösségben, vagy eltűri, hogy elszakítsák tőle a szerelmét és újszülöttjét. Ha lehet azt szabad akaratnak nevezni, hogy valakiben még sokkos állapotban is pislákol az életösztön, Nawal maga választotta a gyermeke és szerelme nélküli életet. Bár nemigen tehetett volna mást, ez volt az “ősbűn”, amelyért egész életében mindenféle módokon vezekelt. Nawal három különböző életkorú nő alakjában jelenik meg a színpadon – nem minden rendező dönt úgy, hogy a tizennégy éves szerelmes fruskát ugyanazzal a színésznővel állítsa színpadra, mint a néma, örökhagyó asszonyt. Alföldi azonban Kováts Adélban meglátta azt a színészt, aki hitelesen el tudja játszani a női élet teljes spektrumát.

Kitűnő választás a közjegyző szerepében humort és erkölcsi mélységet egyaránt felmutató László Zsolt is.

Ő az egyetlen férfi szereplő, aki a történetet előreviszi – a többi cserbenhagy, menekül, lő, kínoz, kivégez vagy kivégzik: része a gépezetnek. A nők zordságukban is nagy formátumúak, beleértve a társadalmi normák legádázabb közvetítőjének szerepébe kényszerített anyát is, aki elűzné a tizennégy éves megesett lányát, ha az nem engedelmeskedne. Érdekes eszmefuttatást hallunk a nagymamától (Csomós Mari) arról, hogy az anyák és a lányok viszonya minden generációban megterhelt, és a feszültség a nagymama-unoka viszonyban oldódik fel. Úgy tűnik, kell egy emberöltőnyi idő és távolság, hogy a női szerepek összetettsége átadható legyen – ezt talán sokan érzik a saját életükben is.

A nők siratnak, temetnek, és megbocsátanak

Itt is úgy működik a nemek munkamegosztása, mint minden háborúban: a férfiak gyilkolnak, és meghalnak, a nőket megerőszakolják, mégis nekik kell elsiratni, temetni, szeretni és megbocsátani. A nők és a gyerekek a hősei minden háborúnak – láttam ezt a valóságban, kongói menekülttáborokban, asszonyokon, akik nemi erőszakból született gyerekeiket nevelték együtt az “igaziakkal”, sőt az egyiküktől elvették a törvényes gyerekeit a szégyene miatt, hogy megerőszakolták. De megláthatja bárki az igazi áldozatokat, ha megnézi a libanoni polgárháborúban készült fotókat: elesett szeretteik fényképét mutogató asszonyokat, koravén, katonává tett gyerekeket.

Ebben a darabban eleinte túl direktnek és “soknak” tűnik a szó. Olyan kérdések hangoznak el, amelyeket nem “illik” ma kimondani, mert elhúzzuk a szánkat. Hogyan lehet nem gyűlölni? Hogyan lehet megbocsátani? Hogyan lehet szeretni, aki ellenünk vétett – legyen az akár a saját apánk, anyánk? Fogalmunk sincs, ezért inkább nem kérdezünk.

Kováts Adél (Fotó: Dömölky Dániel)
Kováts Adél (Fotó: Dömölky Dániel)

Több olyan kulturális gát is van, amelyet észrevétlen átlép a néző, ahogyan egyre inkább magába szippantja a darab. Olyannyira, hogy mire elérkezik a katartikus csúcspont, amely mindent átértelmez, és megvilágít, kinyílt szívvel, kiszolgáltatottan gyűrögeti a zsebkendőjét a nézőtéren kuporogva.

A szívbe csak azok a történetek képesek beültetni az igazságokat, amelyek olyan nyitott szívű állapotunkban találnak meg minket, mint amilyenné ez az előadás tesz – vagy az, ha oda tudunk fordulni a menekülőhöz. Ha meghallgatjuk azoknak a történeteit, akik éppen most halnak meg a romok között vagy az út szélén, és azokéit, akik megnémultak, mint Nawal, és csak a haláluk után felbontandó levelekben tudják elmondani az igazat.

Az áldozatok megnémulnak?

Auschwitz után nem lehet verset írni – jelentette ki Theodor Adorno német filozófus. Aztán helyesbített, mondván, akit kínoznak, annak joga van sikoltozni, és ahhoz, hogy a költészet által fejezze ki magát. Mert hát nincs más. Mi egyéb tudná megközelíteni a szavakkal leírhatatlant, mint a művészet – legyen az vers, kép vagy színház – és a személyes megtapasztalás?
Amikor Wajdi Mouawad megírta ezt a darabot, sokan találgatták, hogy miért nem regényt vagy filmet alkotott belőle. (Aztán másvalaki megtette: a filmet Felperzselt föld címmel játszották nálunk.) Talán azért, mert Mouawad mélyen hisz a jelenlét és a szó erejében, ami maga a színház. “A dolgokat mondani és mondani kell” – hangzik el a darabban, és azok a mondatok betalálnak a néző szívébe, elméjébe. 

 

 

Megosztás Facebookon